Plakáttolvaj – Sinkovics Gábor publicisztikája

Talán az a lövés. Ha azt kérdezte volna valaki a férfitól, mire emlékszik legszívesebben a gyerekkorából, azt a 17 méterről futtából, teli csűddel leadott lövést említi. Tizenhárom esztendős volt akkor, és valami megmagyarázhatatlan, kifogyhatatlan erő hajtotta a jobb szélen le s föl, le s föl. Azon a napon az Újpesti Cérna pályáján játszottak. Irtózatosan hideg volt, a kopott klottgatya alá befújt a szél, a szakadt sportszár nem melegítette a vádlit, csak a futás, a sok futás segített. S a férfi, akkor még gyerekként, szokás szerint jobbhátvédként szerepelt a Magyar Hajó- és Darugyár csapatában. És próbált minél többet szerelni, becsúszni, passzolni, beadni. Angyalföldön, a Visegrádi utcában laktak egy romos, lepusztult bérházban, de akkoriban nem zavarta, s tán nem is érezte, hogy mennyire szegények. Az iskola után mászkált, csavargott a környéken, be-belesett riadtan a füstös kocsmákba, látta a szomorú arcú, fáradt tekintetű felnőtteket, ahogy emelgetik a korsót. Olyankor elégedetten gondolt az apjára, hogy ő nem ilyen, neki nem a kocsmázás, hanem a Vasas jelenti a kikapcsolódást. Mert az apja hétvégenként odaültette a táskarádió mellé, és együtt hallgatták a körkapcsolást, együtt izgultak, amikor Győrbe, Tatabányára vagy Pécsre került a sor, és azt mondta a helyi riporter: „Kedves hallgatóink, megszerezte a vezetést a hazai csapat…” Hétéves volt, amikor egy szerdai napon a Vasas aranyérmet szerzett. Nem mert a híres klub toborzójára jelentkezni, inkább egy másik piros-kék csapatot, a Magyar Hajó- és Darugyár gárdáját választotta, attól kezdve a Váci úti sporttelepre járt edzésre.

A fekete salak lett az új élettere.

Óriási meccseket játszottak az Újpesti Cérnával, a Ganz Villannyal, de az el Clásicót, a nagy rangadót a közeli Láng elleni derbi jelentette. Arra hetekig készültek. Milosevics László, Miló bá az edző, aki egykor remek spíler volt, a Vasas csapatában is bizonyított. Szeretettel és türelemmel foglalkozott velük, s hogy még jobb kedve legyen, rendszeresen fröccsözött. A tréningek közben is: „Ti csak fussatok, gyerekeim, beszaladok egy pillanatra az öltözőbe, ottfelejtettem valamit…” – mondogatta, és ők pontosan tudták, hogy felhörpint néhány fröccsöt, ők ezalatt a salakpályára húzták a strigulákat a lefutott körök számáról. Az is előfordult, hogy Miló bá a Szúnyog-szigetre küldte az egész társaságot, onnan meg rendszerint busszal jöttek vissza futás helyett.

Ott és akkoriban így kezdődött a magyar futball hanyatlása.

A férfi ezt később sokszor megállapította magában. Tizenkét éves volt, amikor az apja először meccsre vitte a Népstadionba, ahol a Honvéd 3–1 re verte meg a Vasast negyvenezer néző, nagyjából fél ház előtt. Az angyalföldiek gólját Várady Béla szerezte tizenegyesből, másnap azt írta a sportújság, hogy a mérkőzés „lassított filmre emlékeztetett…”

Sokszor gondolkodott rajta később, hogy akart-e egyáltalán futballistává válni. A lelkesedése megvolt, talán csak az igazi tehetség hiányzott. Mégis várta a mérkőzéseket, még akkor is, ha rendszerint kikaptak. Egyszer például a Honvéddal játszottak valamilyen kupatalálkozót, 22–0 lett a vége, és a második félidő közepén már nagyon szégyellte magát, legszívesebben azt kiabálta volna, hogy „elég, ennek így semmi értelme…!”

Fiatalon nősült, nem sokkal később már egy fiúgyermek büszke apukája. Házassága nem tartott sokáig, ahogy Pascal Bruckner zseniális regényében, a Keserű mézben írta: „Mint minden pár, szinte narkománként használtuk a mozit és a tévét, ezeket a házastársi élvezeteket, amelyek lehetővé teszik, hogy hosszabb ideig elviseljük egymást, s még beszélgetnünk sem kell…” Szakmunkásként dolgozott, a válás sem zökkentette ki a meccsre járásból, szurkolóként. Amikor először ment egyedül a Fáy utcába, a Vasas egy Csík nevű védő fejes góljával verte meg 1–0-ra a Nyíregyházát. Onnantól kezdve inkább csak szenvedést, mint örömet jelentett számára a piros-kék együttes – de kitartott a csapat mellett. A sors aztán meghálálta, mert 1986-ban ott volt a Népstadionban, amikor a piros-kékek gól nélküli találkozó végén tizenegyesekkel legyőzték az MNK döntőjében a Ferencvárost, Csorba János, a balhátvéd lőtte be a mindent eldöntő tizenegyest. A férfi a Vasas mellett még egy dolgot szeretett rajongásig, a zenét. Fütyülte, énekelte a táncdalokat, például azt az örökérvényű „slágert”: „Korrupt vagyok és hazudós, magyar anya szült engemet, megkeresem a kenyeremet…”

A szerelem később, jóval később talált rá újra.

Finom vonású, érzékeny, a dél-afrikai színésznőre Charlize Theronra megszólalásig hasonlító hölgyet vehetett el feleségül, mintha egy grófnővel élt volna együtt. Onnantól kezdve felpörgette a tempót, igyekezett mindenből a legjobbat, a legszebbet előteremteni. A második asszony egy kislánnyal ajándékozta meg, és a rengeteg munkának köszönhetően Pomázon vehettek családi házat maguknak, kis kerttel, nagy lelkesedéssel. A férfi akkor azt gondolta, megtanul kombájnt vezetni vagy lesz egy nyesttelepe (akkor még csak álom volt a százmilliós uniós támogatás), vasárnap délben a rántott csirke elmajszolása után jókedvűen elénekli a „Rámás csizmát visel a babám” kezdetű nótát, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Kádár János büszke lett volna rá, hiszen egy személyben képviselte az angyalföldi proletariátust és a vidéki parasztságot. A férfi, hogy konkrét emléke is legyen erről az időszakról, néhány fröccstől feldobódva ellopta a pomázi sporttelep falára kifüggesztett plakátot, amelyen az állt: „Pomáz–Kerepes Pest megyei másodosztályú bajnokság, vasárnap 17 óra, előtte Pomáz ifi–Kerepes ifi.”

Néhány évvel később visszaköltöztek Budapestre, elváltak.

A férfi nemcsak ettől szenvedett, nemcsak a házassága ment tönkre, a Vasas is. Kiesés, kizárás, megszűnés, koszorú a Fáy utcai pálya közepén. Volt olyan ismerőse, aki azt mondta neki, a Vasas olyan, mint egy réges-régi mozi, amelyben némafilmet játszanak zongorakísérettel. A férfit nem érdekelte a gúnyolódás, később, amikor megint lett, újra lett csapat, vidékre is eljárt a barátaival, és mindig csendben, kudarcélménnyel jöttek haza. A férfi egyedül maradt, élvezte a facérságot, a Pascal Bruckner-i filozófiát: „Csapongásom mentes volt minden pökhendiségtől, a nők annyira vonzottak, hogy leszólítottam őket. Amióta a donjuanizmuson mindkét nem osztozik, elveszítette kiátkozott jellegét, s már nem kihívó az, ahogy a szabadságával büszkélkedik. Nincsenek többé nőcsábászok, mert vannak csábász nők is…” Aztán a kalandok helyett újra szerelmes lett. Egy barátja lánya rabolta el a szívét, egy nála húsz évvel fiatalabb, gyönyörű teremtés, igazi „indián lány”. S amikor a legboldogabb pillanatait élte, egy nap azt mondták neki a telefonba: „Meghalt a második felesége, a hamvait az Adriai-tengerbe szórták.” Nem tudta, hogy beteg volt, a búcsúztatására sem hívták meg. De a halálnak beintett az élet, elvette ifjú szerelmét, aki aztán fiút szült neki, Nolent, aki immár egyéves. A férfi 47 esztendősen lett újra apa, és most azt vette a fejébe, hogy a Balaton-felvidékre költöznek, és panziót nyitnak. Szinte már látta magát a Badacsony lankáin, ahogy magyaráz, mesél a legkisebb gyermekének arról a bizonyos lövésről az Újpesti Cérna-pályán.

Nolennek azonban nem szabad megtudnia, hogy a labda a kapufán csattan.

A fekete salak lett az új élettere.

Óriási meccseket játszottak az Újpesti Cérnával, a Ganz Villannyal, de az el Clásicót, a nagy rangadót a közeli Láng elleni derbi jelentette. Arra hetekig készültek. Milosevics László, Miló bá az edző, aki egykor remek spíler volt, a Vasas csapatában is bizonyított. Szeretettel és türelemmel foglalkozott velük, s hogy még jobb kedve legyen, rendszeresen fröccsözött. A tréningek közben is: „Ti csak fussatok, gyerekeim, beszaladok egy pillanatra az öltözőbe, ottfelejtettem valamit…” – mondogatta, és ők pontosan tudták, hogy felhörpint néhány fröccsöt, ők ezalatt a salakpályára húzták a strigulákat a lefutott körök számáról. Az is előfordult, hogy Miló bá a Szúnyog-szigetre küldte az egész társaságot, onnan meg rendszerint busszal jöttek vissza futás helyett.

Ott és akkoriban így kezdődött a magyar futball hanyatlása.

A férfi ezt később sokszor megállapította magában. Tizenkét éves volt, amikor az apja először meccsre vitte a Népstadionba, ahol a Honvéd 3–1 re verte meg a Vasast negyvenezer néző, nagyjából fél ház előtt. Az angyalföldiek gólját Várady Béla szerezte tizenegyesből, másnap azt írta a sportújság, hogy a mérkőzés „lassított filmre emlékeztetett…”

Sokszor gondolkodott rajta később, hogy akart-e egyáltalán futballistává válni. A lelkesedése megvolt, talán csak az igazi tehetség hiányzott. Mégis várta a mérkőzéseket, még akkor is, ha rendszerint kikaptak. Egyszer például a Honvéddal játszottak valamilyen kupatalálkozót, 22–0 lett a vége, és a második félidő közepén már nagyon szégyellte magát, legszívesebben azt kiabálta volna, hogy „elég, ennek így semmi értelme…!”

Fiatalon nősült, nem sokkal később már egy fiúgyermek büszke apukája. Házassága nem tartott sokáig, ahogy Pascal Bruckner zseniális regényében, a Keserű mézben írta: „Mint minden pár, szinte narkománként használtuk a mozit és a tévét, ezeket a házastársi élvezeteket, amelyek lehetővé teszik, hogy hosszabb ideig elviseljük egymást, s még beszélgetnünk sem kell…” Szakmunkásként dolgozott, a válás sem zökkentette ki a meccsre járásból, szurkolóként. Amikor először ment egyedül a Fáy utcába, a Vasas egy Csík nevű védő fejes góljával verte meg 1–0-ra a Nyíregyházát. Onnantól kezdve inkább csak szenvedést, mint örömet jelentett számára a piros-kék együttes – de kitartott a csapat mellett. A sors aztán meghálálta, mert 1986-ban ott volt a Népstadionban, amikor a piros-kékek gól nélküli találkozó végén tizenegyesekkel legyőzték az MNK döntőjében a Ferencvárost, Csorba János, a balhátvéd lőtte be a mindent eldöntő tizenegyest. A férfi a Vasas mellett még egy dolgot szeretett rajongásig, a zenét. Fütyülte, énekelte a táncdalokat, például azt az örökérvényű „slágert”: „Korrupt vagyok és hazudós, magyar anya szült engemet, megkeresem a kenyeremet…”

A szerelem később, jóval később talált rá újra.

Finom vonású, érzékeny, a dél-afrikai színésznőre Charlize Theronra megszólalásig hasonlító hölgyet vehetett el feleségül, mintha egy grófnővel élt volna együtt. Onnantól kezdve felpörgette a tempót, igyekezett mindenből a legjobbat, a legszebbet előteremteni. A második asszony egy kislánnyal ajándékozta meg, és a rengeteg munkának köszönhetően Pomázon vehettek családi házat maguknak, kis kerttel, nagy lelkesedéssel. A férfi akkor azt gondolta, megtanul kombájnt vezetni vagy lesz egy nyesttelepe (akkor még csak álom volt a százmilliós uniós támogatás), vasárnap délben a rántott csirke elmajszolása után jókedvűen elénekli a „Rámás csizmát visel a babám” kezdetű nótát, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Kádár János büszke lett volna rá, hiszen egy személyben képviselte az angyalföldi proletariátust és a vidéki parasztságot. A férfi, hogy konkrét emléke is legyen erről az időszakról, néhány fröccstől feldobódva ellopta a pomázi sporttelep falára kifüggesztett plakátot, amelyen az állt: „Pomáz–Kerepes Pest megyei másodosztályú bajnokság, vasárnap 17 óra, előtte Pomáz ifi–Kerepes ifi.”

Néhány évvel később visszaköltöztek Budapestre, elváltak.

A férfi nemcsak ettől szenvedett, nemcsak a házassága ment tönkre, a Vasas is. Kiesés, kizárás, megszűnés, koszorú a Fáy utcai pálya közepén. Volt olyan ismerőse, aki azt mondta neki, a Vasas olyan, mint egy réges-régi mozi, amelyben némafilmet játszanak zongorakísérettel. A férfit nem érdekelte a gúnyolódás, később, amikor megint lett, újra lett csapat, vidékre is eljárt a barátaival, és mindig csendben, kudarcélménnyel jöttek haza. A férfi egyedül maradt, élvezte a facérságot, a Pascal Bruckner-i filozófiát: „Csapongásom mentes volt minden pökhendiségtől, a nők annyira vonzottak, hogy leszólítottam őket. Amióta a donjuanizmuson mindkét nem osztozik, elveszítette kiátkozott jellegét, s már nem kihívó az, ahogy a szabadságával büszkélkedik. Nincsenek többé nőcsábászok, mert vannak csábász nők is…” Aztán a kalandok helyett újra szerelmes lett. Egy barátja lánya rabolta el a szívét, egy nála húsz évvel fiatalabb, gyönyörű teremtés, igazi „indián lány”. S amikor a legboldogabb pillanatait élte, egy nap azt mondták neki a telefonba: „Meghalt a második felesége, a hamvait az Adriai-tengerbe szórták.” Nem tudta, hogy beteg volt, a búcsúztatására sem hívták meg. De a halálnak beintett az élet, elvette ifjú szerelmét, aki aztán fiút szült neki, Nolent, aki immár egyéves. A férfi 47 esztendősen lett újra apa, és most azt vette a fejébe, hogy a Balaton-felvidékre költöznek, és panziót nyitnak. Szinte már látta magát a Badacsony lankáin, ahogy magyaráz, mesél a legkisebb gyermekének arról a bizonyos lövésről az Újpesti Cérna-pályán.

Nolennek azonban nem szabad megtudnia, hogy a labda a kapufán csattan.