Piszkos tizenkettő

Olvasom, hogy az NB I-es klubok egyhangúan elutasították Kisteleki István MLSZ-elnök a bajnokság átszervezésére vonatkozó javaslatait.

A hír nem igaz.

A REAC csapata nem mondott nemet. Igaz, igent sem, hiszen úgy véltük, a tulajdonosi tanács ülésén azt fogalmaztuk meg: a javaslatok megfontolásra érdemesek, vannak köztük olyanok, amelyekkel még vitatkozni sem tudunk, nem is akarunk. A magunk részéről nem vetnénk el kapásból a tizenkét csapatos első osztályt – igen, éppen mi nem vetnénk el, akiknek a tucatnyi klubot foglalkoztató elitbe kerülni talán a legkevesebb esélye van a jelenlegi és a jövendőbeli élvonalbeliek közül, és mégis azt mondjuk, nem szabad egy mozdulattal lesöpörni a javaslatokat, a napi pitiáner érdekeknél talán lehetnek meghatározóbb érvek is, gondolkodni kell tovább, közösen, ahogy egykor a bölcsek fogalmaztak: „keressük együtt az igazságot, értsünk egyet abban, mi a jó…”

Most valahogy úgy érzem, szinte elsöprő többségben vannak azok a vélemények a klubvezetők részéről, hogy amit az MLSZ vagy annak elnöke kitalál, az csak rossz lehet. Azért furcsa ez nekem, mert három évvel ezelőtt, Kisteleki István liga-, majd MLSZ-elnök megválasztásakor ugyanezek a csapatok, vezetőtársaim egyhangúan emelték a magyar futball trónjára a jelenlegi vezetőséget. A REAC volt az egyetlen ellenszavazat, nem értettünk egyet a módszerrel, bár az alaptételeket, a kijelölt célokat magunk sem vitattuk…

Most megint úgy érzem: egyedül vagyunk!

Most mindenki úgy véli, a Kisteleki István vezette MLSZ szembemegy a csapatokkal, semmi szükség átszervezésre, jó ez így, ahogy van, miközben azt vélelmezzük, hogy bár talán a REAC szenvedheti a legnagyobb hátrányt a tervezett átszervezés kapcsán, mégis azt javasoljuk, dolgozzuk ki a részleteket, végezzük el a hatástanulmányokat, gondoljuk végig az érveket, az ellenérveket, és ne felejtsük el, az önös érdekeken túl talán érdemes a magyar futball jövőjével is foglalkozni. Mindez nagyon érdekes következtetéshez vezethet, mert nevezetesen az sem zárható ki, hogy a közös célok talán az egyéni, csapatérdekeket is szolgálhatják, hacsak... Hacsak nem elégszünk meg azzal, amit eddig elértünk; hacsak nem úgy gondoljuk, jó ebben a mi kis magunk képére teremtett magyar fociban még néhány évig üldögélni…Nekem ez a kérdés nagyon régóta megválaszolhatatlan dilemmát okoz, hiszen a jó sorsom megadta, hogy hosszú éveken keresztül járhassam a világ legrangosabb futballeseményeit újságíróként, számtalan BL-meccsen, több Eb-n, vb-n vehettem részt, talán nem nagyképűség, ha kijelentem, van fogalmam arról, milyen egy igazi mérkőzés, egy utánozhatatlan futballünnep, miképpen szórakoznak a szurkolók, milyen az, ha tele van egy stadion, ha a gól után őrjöng a publikum, ha a kisgyerek tátott szájjal nézi a sztárokat, ha tiszta a mellékhelyiség, ha hideg a sör, ha friss a perec, ha gurul a labda, ha huszonkét kamera közvetít, ha a VIP-páholyban eurómilliárdok ülnek, ha azt érezzük, hogy részesei lehetünk a csodának…

Ezt vették el tőlünk!

Sokan persze azt sem tudják, mi mindent is valójában, úgy vannak vele, amiről nem tudunk, nem fáj, amit nem ismerünk, nem érzünk, az nem hiányzik, és persze sokan, egyre többen gondolják: igazi futball nálunk már sohasem lesz!

Lehet!

Legfeljebb nem lesz NB I-es a REAC. Akkor játszik az egycsoportos NB II-ben, csak magyar játékosokkal, vasárnap esténként, egyre több néző előtt, jönnek a gyerekek, a tizenhét éves már akár a kispadra is ülhet, dolgozunk tovább, egy kicsit másként, még nagyobb célokért – azért, hogy megmutassuk mindenkinek…

Hogy mi mégis bekerülünk a legjobb tizenkettőbe!

Már hallom: na, még csak az kellene, már csak a REAC hiányzik a top tizenkettőből! Nevethetnek rajtunk, akkor is nevettek, amikor Forgács József elnök úr a semmiből teremtette meg csapatát; akkor is nevettek, amikor először mondtuk, hogy feljutunk; akkor is nevettek, amikor háromszor nem estünk ki, és tavaly a tizenkettedik helyen végeztünk... És most tessék nagyon nevetni: nekünk már csak az a kihívás, ha a top tizenkettőben tudunk játszani, ha ott tudjuk újra megverni az FTC-t vagy az MTK-t. Az, hogy majd jövőre vagy azután esetleg újra a tizenhat csapatos bajnokságban maradjunk bent – na, ezt megcsináltuk háromszor, köszönjük, nem kérjük, kiolvasott könyv… JOBBAT AKARUNK! TÖBBET AKARUNK! MÁST AKARUNK!

A nihil, a sztereotípiák, a kitaposott ösvények, a csordaszellem nem a mi világunk, nem érdekel, nem motivál, sehova sem vezet. A legjobb tizenkettőben akarunk lenni! Aztán, ha majd ott is bent maradunk háromszor, és majd az akkori MLSZ esetleg úgy gondolja, hogy ez piszkos tizenkettő, legyen nyolc csapat, akkor oda akarunk bekerülni, aztán a hatba, az ötbe, később esetleg majd a húszba, aztán újra a tizenhatba…

Sohasem adjuk fel!

Megtaláljuk a helyünket a magyar futballban.

Csak végre egyszer a magyar futball is megtalálná önmagát.