Válogatott emlékek – Jakus Barnabás publicisztikája

IDŐNKÉNT A TELEFONOM értesítést küld arról, milyen fényképeket készítettem néhány évvel korábban azon a napon. Így el lehet gondolkodni, mennyire repül az idő, mi minden változott azóta. Például a régi iskolám udvari pályája műfüves borítást kapott – pedig micsoda vérre menő derbiket vívtunk a B-osztályosok ellen, természetesen betonon, vaskapuk között –, ledózerolták és apartmanokkal építették be a balatoni hotel helyét, ahová nyaranta táborozni jártunk, és a Haladásnál sem mostanában ünnepelhettünk bronzérmet vagy éppenséggel NB I-ben maradást…

Legutóbb egy tíz éve készült fotó került elém így, a régi Puskás-stadion gyepén sétálok a naplementében. 2015 júniusában egy gimnáziumi barátommal a Múzeumok éjszakája keretében voltunk a bontás előtt álló létesítményben, az öltözőket és kispadokat is érintő vezetett túra végén felmehettünk a játéktérre. Különleges érzés fogott el, amikor ott állhattam a kezdőkörben vagy a tizenegyespontnál, körbenézhettem az ürességükben is látványos lelátókon. Hát még micsoda hangulat lehetett, amikor százezer szurkoló morajától visszhangzott a betonteknő!

Nekem erről már csak meséltek a nagy öregek, köztük anyai nagyapám. Az évszázad mérkőzését tízévesen hallgathatta a szatmári Kántorjánosiban, onnan került Pestre ötvenhat után. Fradista öccsével ellentétben ő az Újpestnek szurkolt, még láthatta élőben játszani Szusza Ferencet, a kedvence azonban a szintén Északkelet-Magyarországról származó Solymosi Ernő volt, aki betalált a bolgároknak a chilei vb-n elért 6:1-es győzelem alkalmával. Abból a válogatottból Mészöly Kálmánnal dolgozott is együtt egy ideig az angyalföldi Magyar Acélárugyárban. Az üzem indított egyébként saját együttest a budapesti bajnokságban, múltkor találtam egy csapatképet az 1961–1962-es idényből, nagyapám annyi év távlatából szinte mindenkit felismert. Ezek után nem csodálkoztam, amikor egy-egy vasárnapi ebéd közben a gőzölgő húsleves felett felidézte, hogyan jutott el a BEK elődöntőjéig 1974-ben az Újpest, hogy volt idő, amikor a stadiontól a Baross utcáig állt a sor a jegyekért, és miket tudott művelni a pályán Bene Ferenc, Göröcs János, Fekete László vagy éppenséggel Törőcsik András. És persze mesélt az unokájának a Népstadionról, a kettős rangadókról, arról, amikor az Újpest 8–3-ra győzött a Fradi ellen – és a válogatott nagy sikereiről.

Amikor ő annyi idős volt, mint én most – a harminc felé haladva – a magyar futball ténylegesen Európa élvonalába tartozott, a válogatottunk (szinte) állandó szereplő a világbajnokságon vagy a kontinenstornán, az olimpiákon egyértelmű aranyesélyes. Klubcsapataink a nemzetközi elit tagjait múlták felül, miközben edzőink munkáját nagy tisztelet övezte a világon mindenhol, a már említett Szusza Ferenc a lengyel Górnik Zabrze kispadján elért bajnoki címe után megállta a helyét a spanyol Betis és az Atlético Madrid élén is, a sort lehetne folytatni például az aranycsapat külhonba kerülő tagjaival. Játékosainkat pedig sorra próbálták nyugatra csábítani, de annak súlyos ára volt. Varga Zoltán és Kű Lajos meg is fizette…

Édesapámnak már kevesebb sikerélmény jutott a magyar futballból. Ugyanakkor az egész országhoz hasonlóan ő is nagyon bizakodó volt negyven éve a Mezey-féle válogatottal kapcsolatban. A kollégáim által készített kiváló Videoton-film kapcsán felemlegette, hogy abban az időben a zsámbéki tanárképző főiskolán az ő szobájában lévő – Videoton márkájú – tévén nézte mindenki a kollégiumból a fehérváriak nagy menetelését, és szurkolt Disztl Péteréknek. Később dolgozott a hazai labdarúgásban, a kilencvenes évek elején a váci utánpótlásban edzősködött, kapott ő is a jutalomból, amikor Csank János irányításával bajnok lett a csapat. Maga a mester az ünneplést követően meglátogatta édesapámékat Verőcén, néhai apai nagyapám ugyanis hatalmas vadász volt, órákat beszélgettek Csankkal a verandán a különféle trófeák társaságában.

Ha említettem Benét és Göröcsöt, nem hagyhatom szó nélkül a későbbi klasszisokat, akik már szabadabban mehettek nyugatra. Détári Lajos például akkora sztárnak számított, hogy a szüleim görögországi nászútja során a magyar szó hallatán a krétai pincér egyből virággal és hellyel kínálta őket, miközben az Olympiakosz kiválóságának nevét emlegette. Pedig a korábbi dicsőséges korszaktól akkoriban már elmaradt mind a válogatottunk, mind a klubcsapataink teljesítménye. Azért azt a világbajnoki pótselejtezőt érő finn öngólt ’97-ben nagyon megünnepelte a család.

Aztán eljöttek a jugoszlávok – egy hétre. Én akkor három hónapos voltam.

Nagyapámmal és édesapámmal ellentétben úgy nőttem fel, hogy a válogatottunk tizenkilenc éves koromig egyetlen vébén és Eb-n sem járt, de még a pótselejtezőig sem jutott el, arról pedig csak álmodhattam, hogy egyszer majd egy itthoni stadionban hangzik fel a Bajnokok Ligája emblematikus himnusza – mígnem 2009-ben a Debrecennek sikerült a főtáblára jutnia. 

Gyerekként minden nagyobb torna előtt gyűjtöttük és cserélgettük a Panini-matricákat, a 2008-as Eb füzete valahol még megvan, fejből tudom az akkori török, orosz, német vagy spanyol csapat sztárjait. Mi nem a Videoton menetelését néztük a keszthelyi Hotel Viában az egyetlen kis tévén, hanem német–török elődöntőt, szurkoltunk Kurányiéknak (a magyar felmenőjű csatárt aztán pályafutása vége felé majdnem átigazolta a Haladás…), miután Garics Györgyék (a szombathelyi származású védő az osztrák válogatottban szerepelt) hamar búcsúztak.

Természetesen Torghelle Sándor németeknek lőtt duplájára már én is tisztán emlékszem, meg arra, ahogy a világbajnok olaszok ellen hogyan parádézott a csapat 2007-ben. Ugyanakkor a máltai vagy a moldovai vereség emlékét sem felejtettem el, ekkoriban csak a haverok közötti gombfocis csatában vagy az egyre népszerűbb számítógépes FIFA-játék virtuális valóságában élhettük át, milyen, ha a magyar válogatott tagja valamelyik nagy torna mezőnyének.

Éppen ezekért az emlékekért, évekért jelent sokat az a 2015-ös fotó. Akkor ugyanis kezdett valami körvonalazódni a válogatott körül, néhány nappal korábban a Bundesligában edzősködő Dárdai Pál vezetésével győztünk Finnországban. Matekozhattunk azon, mi kellene a hátralévő meccseken azért, hogy a Bernd Storck által átvett csapat utazhasson a franciaországi Eb-re, és az európai sztárok mellett Guzmics Richárd, Stieber Zoltán vagy épp Nikolics Nemanja matricáját is gyűjthessék a gyerekek.

Egyenes ágon nem lett meg az Eb, de hatalmas elégtételt éreztem, amikor oda-vissza legyőztük pótselejtezőn az előzetesen nagyképű norvégokat. Az első Eb-meccsünk időpontjával egybeesett a fizikatanárunknál szervezett szerenád, a megérkezésünk után az volt az első kérdésünk, hogy a tévét merre találjuk. Szalai Ádám és Stieber Zoltán gólját már együtt ünnepeltük, miközben a futballban kevésbé járatos osztálytársaknak magyaráztam, mit jelent ez a győzelem. A szóbeli érettségimen a vizsgáztatók megkérdezték, mire számítok a portugálok ellen. Előzetesen aláírtam a döntetlent. Azokért a pillanatokért örökké hálás lehetek az európai szövetségnek, amiért kibővítette a létszámot és a válogatottunknak, hogy élt a lehetőséggel.

2019-re a régi nemzeti stadion helyén elkészült a korszerű és látványos Puskás Aréna, a helyszínen szurkolhattam a portugálok elleni csoportmeccsünkön. Két éve a szerbek elleni Eb-selejtező előtt rábeszéltem édesapámat, hogy menjünk ki, élje át ő is a helyszínen, hogyan váltak valóra gyerekkori álmaim. Hogy hová jutott Marco Rossi vezetésével a magyar válogatott, és hogy Szoboszlai Dominik és Kerkez Milos révén már a világ legjobb bajnokságában is meghatározó szerepet tölt be két honfitársunk.

Azért van még minek beteljesülnie.

Remélem, az ősz végén mi hárman, nagyapám, apám és én a világbajnoki szereplésünkről döntő meccs után készíthetünk egy közös képet a lelátón. Hogy aztán tíz év múlva megint jelezzen a telefonom, és a vasárnapi húslevest kanalazva én mesélhessek a válogatott emlékeimről.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!