„Nem adom fel, tudjátok” – Pór Károly publicisztikája

A két Nemzetek Ligája-meccsünk között Marco Rossi hétfői sajtótájékoztatóját hallgatva – „a pofontól még ég az arcunk, de túl kell lépni a németországi öt nullás vereségen” – akaratlanul felsejlett az Edda klasszikusa. „Pofonoktól ég az arcom, pofonoktól piros az arcom, kaptam.” És ha arra gondolunk, hogy a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya mennyit foglalkozik az interneten sokszor arctalanul, álnevek mögül, nemegyszer gátlástalanul kritizáló kommentelőkkel, akkor folytathatjuk is a dalt: „Nem adom fel, tudjátok, láthatatlan, lapos sumákok. Istenem, de sokan vagytok, rosszak.”

Azért gyorsan jegyezzük meg, Rossi valóban túl sok időt pazarol a fotelhuszárokra, pedig egyáltalán nem érik olyan nyilvános támadások, mint például NL-csoportellenfelünk kapitányát, Ronald Koemant, a hollandokat az Eb-n négy közé vezető szakembert, akit a minap fogfájáshoz hasonlított a helyi sajtó, és egyenesen aljasnak nevezett. Magyarországon viszont az olasz-magyar szakember a múlt heti 5–0-s vereség után is számíthat a szurkolók jelentős részének támogatására. „Körbeveszik jó barátok”, amit jelez, hogy a bosnyákok elleni meccs előtt egy emberként zengte a szakember nevét a magyar tábor, amely egyébként a magyar olimpikonoknak is köszönetét fejezte ki egy molinón, aztán pedig kilencven percen keresztül űzte-hajtotta a csapatot, végigszurkolta a mérkőzést.

Marco Rossi és csapata egyik legnagyobb erénye, hogy képes megújulni. Amikor sokan már biztosra veszik, hogy eljött a búcsú ideje a kapitány számára (a szombati mérkőzést követően maga mondta, ha kedden nem javítunk a teljesítményen, mindenkinek el kell tűnnie a színről), a szakember húz néhány váratlant, a játékosok pedig összekapják magukat, és együtt – „csakegyütt”, ahogy a válogatott jelszava is hirdeti – felállnak a padlóról, ahogy egy megszédült bokszoló szokott, még mielőtt végleg kiszámolnák. Így volt ez anno a cardiffi vereség, majd az albánok elleni égések és az angolok elleni, itthoni 0–4 után is, de említhetjük az Izland elleni pótselejtezőt is, amikor 0–1-ről a hajrában lőtt két góllal tudtunk fordítani (ha az a két gól nincs, valószínűleg már rég nem Rossi lenne a szövetségi kapitány). Sokszor megrendítették már ezt a csapatot, de a végén mindig talpra állt.

A bosnyákok elleni első félidőben is a harcos énjüket mutatták a mieink, köszönhetően talán annak is, hogy a düsseldorfi kezdőcsapathoz képest öt helyen változtatott a kapitány. Kimondottan bátor húzás volt a nem olyan rég még az NB III-ban futballozó kecskeméti Nikitscher Tamást a második válogatott meccsén a kezdőcsapatba állítani és a Premier League-ben szereplő Kerkez Milost lecserélni a Puskás Akadémiában mostanság élete formájában játszó Nagy Zsoltra.

A Rossi-féle örökös megújulás egyik titka talán éppen az, hogy nincsenek előítéletei a válogatásban, bárkit hajlandó kipróbálni, akit a hozzá­állása alapján érdemesnek tart arra, hogy felhúzza magára a címeres mezt, ugyanakkor korábbi alapembereket is kész mellőzni, ha nem játszanak a klubjukban (erre példa a mostani keretből kimaradó Lang Ádám, Szalai Attila, de említhetjük Callum Stylest is). Rossi a bosnyákok elleni találkozó után arról is beszélt, hogy Nikitscher példája, aki egyébként 2021-ben még Makón játszott az NB III-ban, ismét azt bizonyítja neki, hogy igenis érdemes minden NB I-es klubhoz elmennie. A középpályás volt a Rossi-korszak 39. újonca a válogatottban. A 39-ből 23-an a magyar élvonalból lettek a nemzeti együttes tagjai. Olyan csapatok is felkerültek az elmúlt években a válogatott játékosokat adó klubok térképére, mint a Mezőkövesd (Cseri Tamás révén) vagy a legutóbbi hat NB I-es újoncból hármat adó Kecskemét (Nikitscher Tamás, Horváth Krisztofer, Szuhodovszki Soma), de például a Paksból is bekerült három újonc a nemzeti együttesbe a Rossi-érában (Ádám Martin, Hahn János, Varga Barnabás), miközben az olyan tradicionális nagycsapatokból, mint a Ferencváros vagy az Újpest, csak egy-egy (Sigér Dávid, illetve Csoboth Kevin). Nála sem a klubhovatartozás, sem az életkor nem döntő tényező a kiválasztásnál, a teljesítmény és a hozzáállás számít. Húsz év alatti fiatalok sora debütált Szoboszlai Dominiktól Kerkez Miloson át Vancsa Zalánig, ám ha valakit nem érzett elég érettnek a bemutatkozásra, mint a berobbanásakor még az FTC-ben szereplő Lisztes Krisztiánt, akkor nem küldött neki meghívót, hiába látta volna szívesen sok szurkoló a nemzeti együttesben. Másrészről viszont harminc évnél idősebb futballisták is bemutatkoztak már Rossi válogatottjában, amikor a kapitány úgy látta, a csapatnak rájuk van szüksége (gondoljunk Cserire vagy Könyves Norbertre).

Visszatérve a keddi meccshez, különösen jó volt látni, hogy ismét csúsztak-másztak a fiúk minden labdáért, ha valaki elveszített egy párharcot, már érkezett is a társ, hogy segítsen. Ezzel együtt nem játszottunk igazán jól a második félidőben sem, voltak pontatlanságok, és alighanem ezért sem jött a gól, mert egy kicsi mindig hiányzott. Szoboszlai Dominik szabadrúgásánál például a sorfalról a lécre pattant a labda. Szerencsénk sem volt, pláne akkor nem, amikor két belső védőnk, Willi Orbán és Botka Endre összefejelt a bosnyákok ötösén, és az utóbbit le is kellett cserélni. A hajrához közeledve Rossi is próbált „belenyúlni” a meccsbe, és kockáztatott azzal, hogy a jobb oldali szárnyvédő, Bolla Bendegúz helyére behozta a sokkal inkább támadó Csoboth Kevint. Az utolsó tíz percben újabb változtatások után időnként sikerült kapujuk elé szegeznünk a bosnyákokat, de hiányzott az a kis plusz, az egyéni villanás, ami a gólhoz kellett volna. Ádám Martin például hat méterről a kapusba fejelte a labdát, a legvégén pedig centikkel maradt le egy csúsztatásról.

Most nem szereztünk a végén a gólt, mint a skótok ellen az Eb-n vagy tavaly Bulgáriában. Nem tudtunk győzni, de azért a meccs képe alapján elmondhatjuk, a németországi vereség után kedden nem széteső, elképzelés nélküli, hanem a szurkolókért és a „főnökért” (ahogy a játékosok nevezik Rossit) küzdő, céltudatos gárdát láthattunk. „Ha egyszer odébbállok, a kör közepéből majd hiányzok” – szól az Edda-sláger vége, de a 2018 óta tartó Rossi-időszaknak a bosnyákok elleni találkozóval biztosan nem lesz vége, a kör nem fog bezárulni. A kapitány arról beszélt a mérkőzés után, hogy erre a hozzáállásra lehet építeni, és ezt várja el a következő, Hollandia elleni összecsapáson is a csapattól. Az októberi két meccsel Rossi a mérkőzések számában megelőzheti az örökrangsorban 69 találkozóval második helyen álló, 1954-ben a magyar válogatottat vb-döntőbe vezető Sebes Gusztávot. Ez is mutatja, hogy a szövetségi kapitány most már történeti távlatban nézve is megkerülhetetlen alakjává vált a magyar futballnak, ezért sem érdemes túl nagy jelentőséget tulajdonítania a rosszindulatú kritikusoknak.

A válogatott mellett jóban-rosszban kitartó szurkolók pedig azt várják a folytatásban, hogy a Nemzetek Ligájából néhány új játékossal megerősödve (Nikitscher Tamás lehet az egyik ilyen), tapasztalatokkal felvértezve vághassunk neki jövőre a Rossi-korszak és az elmúlt negyven év legnagyobb kihívásának, a 2026-os világbajnokság selejtezőjének.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!