Együtt, erősebben – Thury Gábor publicisztikája

HOGY NEM CSAK ÉN AGGÓDTAM Marco Rossi sorsa miatt, jelzi, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányát kedvelők és a munkáját elismerők július 5-ére szimpátiatüntetést szerveztek. Az élet úgy hozta, az összejövetel okafogyottá vált, a „Mister” a közösségi médiában jegyzett posztjában kijelentette, „felveszi” a munkát.

A folytatással kapcsolatos kérdőjelet korábban ő maga rakta ki mondandója végére, amikor a skótok elleni mérkőzést követően szomorúan említette, az Európa-bajnokság egyetlen percét sem élvezte, végig stresszben élt, később – ahogy mondani szokták – lebegtette a lemondását. Sőt fia, az OSC-ben vízilabdázó Simone Rossi sem hallgatta el, rövid ideig felvetődött benne, hogy édesapja nem folytatja a munkát. S hogy miért? A csapat mellett a kontinensbajnokságon huzamosabb időt eltöltő kollégám, Bodnár Zalán úgy vélte, a kapitány és az együttes között megtört valami. Weiler im Allgäuban Rossi úgy búcsúzott el a csapattól, nem biztos, hogy szeptemberben közösen folytatják… Mi ez, ha nem a lemondás lebegtetése?

Nézzük meg – a teljesség igénye nélkül –, mikor követelte a közvélemény egy kapitány leváltását, s mikor döntött úgy a szakvezető, hogy távozik. Az 1938-as világbajnoki döntőt 4:2-re elvesztettük Olaszországgal szemben, s a szurkolók Dietz Károly távozását követelték. A legnyomósabb okként a rossz csapat-összeállítást rótták fel neki, s ebben volt is valami… Dietz majd’ egy évig húzta még, 1939. június 8-án ült utoljára a válogatott kispadján – az Üllői úton éppen az olaszok elleni, 3:1-re elveszett mérkőzésen. Az 1954-ben az NSZK-tól a vb-döntőben elszenvedett 3:2-es vereség után Sebes Gusztáv került a célpontba: a felháborodott tömeg még a Baross téri lakásánál is tüntetett… Az 1962-es chilei vb-n Magyarország a negyeddöntőben 1:0-s vereséget szenvedett Csehszlovákiától, együttesünk sokak szerint – Baróti Lajos szövetségi kapitány is így vélte – többre volt hivatva. Az 1860 München kiszemelte magának a szakvezetőt, akit persze nem engedtek ki nyugatra dolgozni. Igaz, Baróti maga is úgy említette a róla szóló életrajzi könyvben, a munkát félbehagyottnak érezte volna, ha feláll a kispadról, mert az 1966-os vb-re épülő együttesben maga is látott fantáziát. Közben az 1964-es Európa-bajnokságon „csak” bronzérmet szereztek Albert Flóriánék, s mivel az ország még az Aranycsapat bűvöletében élt, Baróti úgy érezte, megingott benne a bizalom. Számolt a lemondással, de elcsitult a vihar, maradt. Ám az 1966-os sikertelen szovjet–magyar vb-negyeddöntőt követően már felállt a kispadról. A 2:1-es vereséget követően azt mondta, ő lesz a bűnbak a vereség miatt, majd azon nyomban le is mondott. Csak azt nem vette észre, az érdeklődő nem itthoni újságíró volt, hanem a BBC riportere, s a nyilatkozatot Magyarországon nem vették jó néven… Úgyhogy eltiltották, így a hollandok elleni 1966. szeptemberi Eb-selejtezőn már Illovszky Rudolf volt a szövetségi kapitány.

Az 1969-es marseille-i kudarcot követően (Csehszlovákia–Magyarország 4:1) Sós Károly nem ült többet a kispadon, 1970 februárjában az európai tanulmányútra készülő szövetségi kapitány felmentését kérte, Hoffer József váltotta. Személye azért érdekes, mert az 1971 májusában Szófiában a bolgároktól elszenvedett 3–0-s Eb-selejtezős vereséget követően volt annyi önkritikája, hogy lemondjon – az MTI-sportszerkesztőség vezetőjeként még a bolgár fővárosban. A helyére (vissza)kerülő Illovszkyt nem az 1973-as magyar–svéd (3–3) után érte el a végzete, Albert 1974-ben a jugoszlávok ellen játszott székesfehérvári búcsúmeccse (3–2) egyben az ő kapitányi hattyúdala is volt. Mezey Györgynek sem feltétlenül amiatt kellett felállnia a kispadról 1986-ban, mert a mexikói vb-n nem jutottunk tovább a csoportból, hanem a Szovjetunióval szembeni vállalhatatlan 0–6 miatt. Utóda, Komora Imre – három mérkőzés adatott neki – később bevallotta, meg volt kötve a keze, mert a közvélemény nem akarta a legjobbak között látni az irapuatói veszteseket, ugyanakkor a mexikói vb-résztvevők voltak a legjobb futballisták itthon, tehát nélkülözhetetlenek.

És egy nagy ugrás 2024-be. Ugyan a magyar válogatott – Mexikóhoz hasonlóan – csoportharmadikként volt kénytelen búcsút mondani a tornának, a kereten nemigen érdemes, ha úgy tetszik, nem lehet változtatni, mert nincsenek olyan kvalitású labdarúgók, akikre lecserélhetők a tornán részt vevők. Tehát ebből kell főzni, s ezt Rossi tudja a legjobban. Sőt azt is, hogy elvétve akad olyan játékos, aki beépíthető. Ez nyilván frusztrálja, mint ahogyan az is, hogy kritizálják – akárcsak az angolok és az olaszok kapitányát, Gareth Southgate-et, illetve Lu­ciano Spallettit. Ám mintha Rossi „keresné is a bajt”. Szándékosan poentírozom, mi történhet: reggel jókedvűen ébred, megreggelizik, magában az aznapi edzéstervet is megrágja, majd vet egy pillantást a vele kapcsolatos kommentekre. A pletykák szerint nem az a helyzet, hogy Marco a stábból megkér valakit, fordítsa le neki a véleményeket, hanem maga áll neki fordítóprogram segítségével. Ahogy mondani szokták, házhoz megy a pofonért. Ráadásul mintha a túlsúlyban lévő dicsérő hozzászólásokat nem venné észre, ezért idéznék egyet csütörtöki számunkból: „Mester! Nincs szükség a magyarázkodásra, kalapot emelünk sok millióan Magyarországon.” S ha már Marco olasz, vegyük Spalletti példáját: Itáliában is kritizálják a squadra azzurrát és a kapitányt, mégis a szövetség megerősítette tisztségében, mondván, vigye tovább a fiatalítást. Nálunk az MLSZ már korábban hosszabbított Rossival, egyben erkölcsi támogatását is kifejezve.

A többi szakma, ez pedig Marco Rossi asztala. Ha van vélt vagy valós feszültség az idősebb játékosok és az új(abb) hullám tagjai között, arra neki kell megoldást találnia. Mint ahogyan arra is, a játékrendszerben lesz-e változás – a többszólamúság érdekében roppant fontos lenne.

Van itt azonban még valami, ami roppant fontos, s egy korábbi írásomban jeleztem is: a honi labdarúgásban a hátország tatarozása alatt a magyar válogatott zavartalanul üzemel. Ez hosszú ideig nem tartható fenn, megjegyzem, ez is bravúr, ráadásul indokolatlan várakozásokat ébreszthet(ett) akár bennem is. A korábban két Eb-n részt vevő Szalai Ádám jelenleg a sportállamtitkárság módszertani központjában dolgozik, elsősorban az akadémiai képzés hatékonyságára koncentrálva. Nem kertelt, kimondta, sokkal több fiatal labdarúgóra van szükség, akik az NB I-ben bemutatkozva, majd minél előbb külföldre kerülve „beleizmosodnának” a válogatottba – legyen ki(k)hez nyúlnia Rossinak. A nemzeti csapat korábbi karizmatikus csapatkapitánya szerint leginkább a csatárposzton vannak hiányosságok. Mert ugyan mindig lesznek jó mérkőzések, hosszú távon elengedhetetlen a kirajzó – na, jó, nem rajzó, egy-egy kirepülő… – fiatalok beépítése. Összességében: le kellene rövidíteni a befektetés (akadémiai képzés) és a termék (tehetséges futballisták az NB I-es csapatok felnőttkeretében) „létrejötte” közti időt.

Szalai Ádám nem mondta ki, én megteszem: ameddig ez nem történik meg, lehetnek sikereink, jó szövetségi kapitányaink, de ha egy váratlan tényező bekavar – az Eb-n a svájci szakvezető, Murat Yakin meglepetése –, a pályán nem lesz, aki erre megfelelőt lép. Mert ugyan Rossi magára vállalta a felelősséget a 3–1-es vereségért, úgy gondolom, a profi futballista attól is profi, hogy nemcsak végrehajtja a taktikát, hanem maga is alakítja.

Már ha komolyan vesszük szakvezetőnk közösségi médiában írt záró sorait: „…nekünk, mindannyiunknak együtt erősebbnek kell lennünk mindennél és mindenkinél!”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!