Méltó módon – Ballai Attila publicisztikája

Eddig felejthető, amit labdarúgó-válogatottunk a németországi Európa-bajnokságon mutatott, és ez csak részben rossz, más szempontból jó hír. Hiszen azt jelenti, hogy egyelőre nem történt semmi rendkívüli, sem a brazilokat nem győztük le 3:1-re, mint 1966-ban, sem a szovjetek nem vertek agyon minket 6–0-ra, mint 1986-ban. Azaz, felejthetetlenné még két előjellel tehető ez az Eb-szereplés, pozitívval és negatívval egyaránt. Ez most azért vetődhet fel így, ebben a formában egyáltalán, mert a kontinenstornára jutás utáni, euforikus pillanatokban Szoboszlai Dominik mikrofont ragadott a Puskás Arénában, és hatvanezer szem- és fültanú, valamint a tévékészülék előtt ülő-álló-őrjöngő fél ország előtt kijelentette: a nyáron olyat tesznek az Eb-n, ami felejthetetlen lesz.

Amit eddig láttunk, az nem az. Felejthetetlenné vagy attól válna, ha Stuttgartban legyőznénk a skótokat, bejutnánk a nyolcaddöntőbe, ahonnan még egyet továbblépnénk, esetleg hősies küzdelemben/kirívó balszerencse/igazságtalanság árán alulmaradnánk. Vagy attól, ha ma reménytelen játékkal sima, bántó, ne adja Isten, nagy gólkülönbségű vereséget szenvednénk. Ha ellenben győznénk, de a legjobb harmadikok összevetésében kiselejteződnénk, normális teljesítménnyel döntetlenre mennénk, – sőt nekem az is belefér, hogy egy góllal kikapnánk –, és jönnénk haza, nálam ez még mindig a feledhető kategória.

Mert mindaz, ami ebben a legutóbbi mondatban foglaltatik, plusz a Svájc elleni 1–3 (kivéve az első fél­idő tetszhalott állapotát) és a németekkel szembeni 0–2, szerintem realitás, a várakozásaimtól nem nagyon idegen és távoli valóság.

Túlságosan megengedő vagyok? Lehetséges. Én úgy gondolom, inkább csak jó a memóriám. Ezért például emlékszem rá, hogy 2015 novemberében, az Eb-pótselejtező másnapján e címlappal jelent meg a Nemzeti Sport: „Csodaszámba menő győzelmet arattunk Oslóban”. Nem a múlt évezredben volt, hanem nyolc és fél esztendeje, nem 5–0-ra nyertünk és nem Rio de Janeiróban, a Maracanában, hanem 1–0-ra Norvégiában. Szerencsével. Mert ha Király Gábor a harmadik percben nem üti ki földöntúli bravúrral Skjelbred lövését a léc alól, ki tudja, mi a vége? Vagy ha az osztrákok elleni, bordeaux-i diadalmas Eb-nyitány elején Alaba lökete nem ki-, hanem befelé perdül a kapufáról.

Mára mindezeket mintha kirostálta volna a kollektív szurkolói emlékezetünk, de sajnos mi így működünk. Amit tegnapelőtt csodaként éltünk meg, az tegnapra bravúrrá, de egyáltalán nem elérhetetlen bravúrrá halványult, mára pedig mércévé, teljesítendő mércévé szürkült. Tértől (mármint ebben az összefüggésben sportágtól) és időtől független „arányérzéketlenségünk” ez. Hogy mást ne mondjak, férfi kézilabdázóink januári ötödik helyükkel minden idők legjobb Eb-eredményét produkálták, és ezen nekibuzdulva azóta is több helyről hallom, hogy megnyerhetik az olimpiát. Tényleg? És ezalatt a franciák és a dánok mégis mit fognak csinálni? Vagy említhetem az én drága jó nagyapámat, aki 1914-ben született, 1997-ben halt meg, a magyar labdarúgás minden aranykorát felnőtt fejjel élte meg, de soha, egyetlen napra sem volt elégedett a futballunkkal, mert mindig a múlt dicsőségébe révedt; 1954 csak 1966-ra lett jó neki, 1966 meg 1978-ra, „csupán” a jelen idő, a napi valóság nem létezett.

Szoboszlai Dominikot is hasonló felismerés vezethette, amikor a svájci meccs után önkritikai éllel nyilatkozta: „Talán az volt a probléma, hogy nem gondolkodtunk reálisan és túl nagy elvárásokat raktunk magunk elé.” Egyetértek. Ugyanakkor, a fentiek szellemében meg is értem. Meggyőződésem, hogy az előző két Eb-n válogatottunk erőn felül szerepelt, emellett a Nemzetek Ligájában 4–0-ra elintéztük az angolokat Wolverhamptonban, 1–0-ra legyűrtük a németeket Lipcsében; a többségben ez azt az érzetet kelthette, hogy a határ a csillagos ég. Szoboszlai a saját, egyéni szűrőjén keresztül is átélhette ezt, mert olyan őszt futott Liverpoolban, hogy ha még két évig ilyen ütemben emelkedett volna, a klublegendák sorában megelőzi Steven Gerrardot és Kenny Dalglisht. Maradna az örökkévalóság és Pelé. Ami képtelenség.

Csakhogy futballban, ami gyorsan jött, az általában gyorsan is megy.

Ezért alább összefoglalom, én ma és hosszabb távon mivel lennék elégedett. Illetve a számszerű eredmény és a továbbjutás/kiesés kapcsán ezt fentebb már leírtam. Azt pedig külön ki se emelem, hogy a fiúk hajtsanak, küzdjenek az utolsó pillanatig, se a meccset, se egy párharcot ne adjanak fel, legyenek egységesek, taktikailag, lelkileg és fizikailag felkészültek – mindez alapvetés, nem egy válogatott, hanem bármely, versenysport céljából szerveződött csapat számára.

Innentől jöhetnek az én, hangsúlyozottan szubjektív, általános egyetértést és megszívlelést nem is igénylő elvárásaim. Elöljáróban még annyit, mivel jelenleg is zajlik a vizes Eb, ott sokkal egyszerűbb a célmeghatározás. Aki élete legjobbját ússza, azt rossz szó már nem érheti. Nemcsak akkor nem, ha ezzel aranyérmes, akkor sem, ha megelőzik öten vagy tízen. Hiszen a sporteredmény ellenfélfüggő.

Ezért első pontom, hogy a világ legjobbjait, azt a tíz-tizenöt csapatot is késztessük jelentős erőbedobásra, legyünk, ha nem is egyenlő, de méltó partnerek, bizonyítsuk be, hogy mi is tudunk és akarunk, szeretünk futballozni. Így kikaphatunk, és egyszer-egyszer győzhetünk is. A németek ellen ez megvalósult.

A velünk egyenrangúakkal – nagyjából ide sorolom az előbbi kasztból lefelé kilógó húsz-harminc, akár negyven riválist – vívjunk kiélezett meccseket, ha tőlünk függ a végkifejlet, nyerjünk, minden esélyt ragadjunk meg, önhibánkból ne veszítsünk soha. A svájciak ellen ez csak részben, a második félidőben alakult így. A skótok elleni, mai összecsapást mindvégig ennek kell jellemeznie.

A nálunk gyengébbeket, nagyjából a FIFA-rangsor ötvenedik helyezettjétől lefelé, győzzük le, és punktum.
Továbbá: soha ne szenvedjünk tisztán mentális vagy taktikai vereséget. Hetven éve még meglephettük az angolokat azzal, hogy Hidegkuti hátravont középcsatárt játszott, az informatika és a kommunikáció mai szintjén ez minimum kellemetlen.

Azért se kapjunk ki, mert alibizünk, önsorsrontó módon hátul, visszafelé vagy oldalt passzolgatva eladjuk a labdát, gólt ajándékozunk az ellenfélnek. Mivel nem emlékszem olyan szituációra, hogy ezzel kicsalogattuk volna a riválist, és így létszámfölényben, négy a háromban vagy három a kettőben vezethettünk volna akciót, tiszta ziccerig fokozva, én ebben mindig több kockázatot látok, mint lehetséges hozadékot. Kézilabdában egyébként ez a passzív játék, amit a játékvezetők büntetnek. Tudom, manapság e véleményemmel kisebbségben maradok, de elfogadom, kérem, más is fogadja el, hogy én gondolom így, a műfaj ezért publicisztika.

Hasonló szubjektív elem, de nekem fontos: rokonszenves csapat képét sugározzuk. Természetesen az eredmény minősít elsősorban, de az sem mindegy, hogy a szurkolók büszkék-e a játékosainkra, mondván, ezek a mi fiaink, a fiatalok követendő példaképeket látnak-e bennük, a nagyvilág pedig úgy ítél-e róluk, hogy a magyarok vagány, „frankó csávók”. Aránylag egyértelmű, miként alakítható így a kép, egyetlen, a mostani Eb-n különösen szembetűnő elemet hadd emeljek ki. A fetrengést. A rúgás, a talpalás persze nagyon tud fájni, de ha ötöt pörögsz vagy a földet ütöd, attól nem lesz jobb. Ha viszont ezek után egy perccel felállsz, és kutya bajod, olybá tűnsz, mint az a mitugrász, aki a Piedone-filmben az első pofont kapja. Futballra eszmélésem egyik első, máig ható élménye Kű Lajossal kapcsolatos; nem gólt lő, nem gólpasszt ad, nem a fülén táncol a labda, hanem az 1972-es, románok elleni, belgrádi Eb-negyedöntőn, miután ütközött Deleanuval, dől a fejéből a vér, mégis rimánkodva üvölti a kispad felé Illovszky szövetségi kapitánynak: Rudi bácsi, ne cseréljen le! Pályán marad, és aktív részesévé válik a 87. percben a győztes, az Eb-részvételt jelentő magyar akciónak.

Túl sokat remélek, kérek? Mára csak annyit, hogy játsszunk a skótokkal jó meccset, ha kell, nyomjuk inunk szakadtáig, és jöjjön, aminek jönnie kell. Persze leginkább a győzelem és a továbbjutás. De ha mégsem, a múlt már akkor sem változik. Ha Rossi és legénysége méltó marad az előző éveihez és saját mércéjéhez, nagy baj nem történhet. Vagy fájdalommentesen elfelejtem ezt az Eb-t, vagy megőrzöm felejthetetlen élményeim között. 

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!