Népsport: Puskás Ferenc tolmácsából az UEFA elnöke lett

Uralkodókkal és világhírességekkel tartott irigyelt kapcsolatot, idehaza ismert mindenkit Móricz Zsigmondtól József Attilán, Brüll Alfrédon és Bajcsy-Zsilinszky Endrén át Rákosi Mátyásig és Albert Flóriánig. A Gestapo börtönét nem úszta meg (Bajcsy-Zsilinszkyvel együtt ült, akinek megbocsátotta, „megértette” a születése előtt másfél évvel, 1911-ben Békéscsabán elkövetett hírhedt Áchim-gyilkosságot), a kommunistákét viszont igen, holott kisgazdaként érkezett meg a kényszerkoalícióba. Az FKGP-nek 1949-ig volt tagja – tovább nehéz lett volna...

Közben viszont kiemelt, bizalmi funkciók sorát töltötte be, holott intellektusával, idegennyelv-tudásával eleve gyanúsnak kellett volna lennie abban a korban, amikor a feje tetejére fordították a magyar társadalmat, az elitet az aljára száműzték, az aljából pedig elitet faragtak. De Barcs maradt, és ezt sokan azért nem mondhatták el magukról.

„Politikailag steril voltam, azt hiszem. Lelkileg taszított, fizikailag undorított a fasizmus és a magyar ellenforradalom keserű, véres, gyermekkori emléke, mert éppen akkor Budapesten laktunk. Ez az elszánt baloldaliságom tartott vissza jó ideig Bajcsy-Zsilinszkytől, akinek az Előőrsből és a Szabadságból ismertem a cikkeit és írásainak vissza-visszatérő nacionalista elemeivel sehogyan sem tudtam kibékülni. Még abszolút és általánosító németellenességét is nacionalista megnyilvánulásnak tartottam mindaddig, amíg le nem írta, hogy a nácizmust minden megnyilvánulásával, imperializmusával és embertelenségével együtt ugyanúgy elítéli, mint Thomas Mann, a német”    – adott utólag egy interjúban némi magyarázatot politikai orientációjára.

Reményteljes futballistának indult, megfordult egy sor kiscsapatban, a Nagyváradi Törekvésben, a Postásban, a Közgáz AC-ben, a MAFC-ban, a Ferencvárosi SE-ben, majd az Antennában – egészen 44 éves koráig játszott a Budapest-bajnokságban. Mivel ez a dátum 1956-ra esett, nem tudni, a forradalom szakította-e meg a lelkes amatőrkarriert.

Alig múlt húsz, amikor már a Nemzeti Sportban jelentek meg írásai, sőt a sportnapilapban rovatot vezetett, a fővárosi József Nádor Műszaki Egyetem mezőgazdasági mérnöki karán szerzett diplomát, miközben dolgozott az Újságnak, amelyben cikksorozatokat írt az akkori sporthatóságoktól üldözött MTK érdekében. Elkötelezett nemzeti baloldaliként a felszabadulás/szovjet megszállás a Szabadság szerkesztőségében találta. Mint kisgazda könnyen tört fel a ranglétrán, nem voltak nagyobb konfliktusai, holott körülötte a világ és Magyarország is forrásban volt.

Híresen náciellenesként annál messze intelligensebb volt, hogy ne lássa, amit a másik huszadik századi szörnyszülött, a kommunizmus (legalábbis annak a létező, szovjet válfaja) zúdított Kelet-Európára, így Magyarországra. Mégis alkalmazkodott, ami önmagában nem nagy ügy, sokan voltak ezzel így, csak éppen másokból nem lett elnök, igazgató és vezető háborítatlanul vagy negyven éven át úgy, hogy még a Magyar Szocialista Munkáspártba is csak 1964-ben lépett be. Ráadásul az egykori kisgazda nem vidéki kultúrházakat gardírozott, hanem a Magyar Rádiót, az MTI-t, a MOB-ot és az MLSZ-t, csupa-csupa bizalmi, első vonalas nagyvadat, amire tulajdonképpen ma sincs magyarázat. Mert Barcs Sándor minden volt, csak kommunista nem – nem mintha Sztálin '53-as halála előtt egymást is halomra gyilkoló „élcsapatot” ez önmagában érdekelte volna.

A Magyar Távirati Irodában találta meg a helyét, amelyet különböző pozíciókból 35 éven át irányított (nem mellékszál, hogy az MTI vezérigazgatójaként személyzeti osztályának vezetőjét Kádár Jánosnénak hívták...), de 1950-ig a Magyar Rádió irányítása is az övé volt. Kell-e mondani, hogy a legsúlyosabb Rákosi-rezsim idején a tájékoztatás egyik első embereként végzett munkát nem lehet egyetlen kézlegyintéssel elintézni. A Rajk-pert pedig végképp nem, hiába igyekezett az idős Barcs fáradtan megválaszolni ezeket a kérdéseket azzal, hogy nem volt más választása, sodródott az eseményekkel, az MTI-ben is csak a szakmaiság számított neki, a Rajk-per kisgazdák által delegált népi ülnökeként pedig szerinte összesen kilencszer szólalt meg, a (vér)bíró kérdésére, hogy van-e hozzáfűznivalója vagy kérdése, mindannyiszor csak ennyit felelt: „Nincs”.

De emiatt még véletlenül sem kerülne 110. születésnapján a Nemzeti Sport hasábjaira. Nem úgy azért, amit a magyar sportért, pontosabban a labdarúgásért tett, mert az érdemei a mérleg másik, „sportos” serpenyőjében elvitathatatlanok. (Mint Szepesi Györgyé, tehetjük hozzá, aki szintén nem ment a szomszédba egy kis párthűségért, de híres kortársai kedvelték, és egy nem feledhető '56-os rádiós beszédet leszámítva igazán vállalható a pályaíve.)

Barcs MLSZ-elnökként 14 éves regnálása egyik csúcspontjaként (a másik nyilván a 6:3) ott volt a helsinki olimpián, ahol a fáma szerint a címvédő svédek elleni diadalmas, 6:0-s futballelődöntő után tőle kérdezte meg a nagy Sir Stanley Rous, az FA akkori titkára, hogy ugyan, lenne-e kedvük Puskáséknak a Wembley-ben is játszani egyet. (Sebes Gusztáv magának vindikálta a megszólított személyét, végül is mindegy, mind a ketten ott voltak, angolul kettejük közül Barcs beszélt.)

Londonban 1953 novemberében természetes módon ő tolmácsolt a magyar küldöttségnek, így a BBC mikrofonja előtt a világot bejáró felvételen a kissé elfogódott Puskás Öcsinek is, akinek az ötösön, a hátrahúzós cselnél szerencsére már nem volt szüksége Barcs szolgálataira, és aki később világvándorként, hosszú emigrációjában vagy három nyelvet tanult meg tökéletesen.

Barcs fejéből pattant ki a Kupagyőztesek Európa-kupájának az ötlete, és miután a BEK 1955-ben elindult kontinenshódító útjára, 1960-ban a kimúlóban lévő patinás Közép-európai Kupa szervezői életre hívták a második számú európai kupasorozatot is. Az UEFA csak 1963-ban ölelte keblére a KEK-et, kilenc évvel később pedig már a mai napig, igaz, némi átalakítással viruló európai Szuperkupáról is döntött.

Ekkor 1972-t írtunk, és az UEFA elnöke ki volt? Természetesen Barcs Sándor. Elődje, a svájci Gustav Wiederkehr tíz év regnálás után hunyt el, kongresszust csak 1973 tavaszán rendeztek (ezen ugyancsak tíz évre az olasz Artemio Franchi lett az elnök), így ideiglenesen, pontosan 251 napra a magyar sportvezetőt, az addigi első alelnököt emelték az európai futball legmagasabb pozíciójába. Ebbéli minőségében a FIFA is számított a szolgálataira, így tagja lehetett az 1974-es nyugat-németországi világbajnokság szervezőbizottságának. (Jellemző a korabeli sportsajtóra, hogy a Népsport egy rövidhírben intézte el a témát, és később sem érdemesítette arra Barcsot, az akkori legmagasabb rangú magyar sportdiplomatát, hogy legalább egy nyúlfarknyi beszélgetést készítsen vele.)

Barcs Sándor egészen a rendszerváltozásig ott ücsörgött a még véletlenül sem demokratikusan megválasztott országgyűlésben, közben kimúlt alóla a pártja, ő pedig nyugdíjasként zsörtölődhetett azon, hogy az ifjú nemzedéknek már mit sem ér a tapasztalata. Majdhogynem teljes egészségben élte meg a kilencvenet, sőt majdnem a százat is, nagy idők nagy tanújaként hunyt el 98. életévében Budapesten. Háromszor nősült, legnagyobb fia, a 76 éves Endre, a rendszerváltozás előttről és utánról is jól ismert televíziós, rádiós és írott sajtós újságíró, természetesen Bajcsy-Zsilinszky után kapta a keresztnevét.