Gianluca Zambrotta nem emlékszik a világbajnok olasz csapat magyar válogatott elleni vereségére
– Nem először jár Budapesten, 2006-ban a friss világbajnok Olaszország három egyre kikapott a magyar válogatottól. Milyen emlékeket őriz a mérkőzésről?
– Őszintén mondom, nem emlékszem rá. Pályára léptem egyáltalán?
– Végigjátszotta a találkozót…
– Nagyon sok mérkőzésen szerepeltem, sajnos a memóriám sem a régi.
– Akkor beszéljünk a rangosabb meccsekről: mondhatjuk, hogy július kilencedike az egyik kedvenc napja kétezerhat óta?
– Nemcsak nekem, hanem minden olasz futballszurkolónak és persze a világbajnoki címet kivívó csapat összes játékosának. Pokoli nehéz felérni erre a csúcsra, úgyhogy az ilyen élmény mindenkiben örökre megmarad, aki átélte.
– Németországban beválogatták a torna álomcsapatába, a negyeddöntőben gólt szerzett az ukránok ellen, és bár említette, hogy nem emlékszik minden találkozójára, a vb-ről csak vannak konkrét emlékei. Mi él önben a legélénkebben kétezerhatból?
– A világbajnokságról mindenre emlékszem! Sőt, örök emlék marad az út, amelyet a válogatott a torna előtt bejárt, mert az olasz labdarúgás számára az igen viharos időszak volt. Sokat dolgoztunk azon, hogy a nemzeti csapat összekovácsolódjon, s végül az lett a legfőbb erősségünk, hogy roppant egységes gárdával álltunk ki, amely az öltözőben is nagyon összetartó közösséget alkotott.
– Olaszként odahaza is óriási rangadókon játszott, majd a Barcelona légiósaként pályára lépett a Real Madrid elleni el Clásicókon is. Ön számára melyik a legnagyobb klubrangadó?
– Nehéz patikamérlegre tenni ezeket a csúcstalálkozókat, mert a Juve–Inter vagy a Juve–Milan ugyanolyan szenvedélyt vált ki a szurkolókból, mint a Real–Barca. Azt el kell ismerni, hogy a spanyol örökrangadó körül mindig nagyobb a felhajtás, és globálisan mérve talán többekhez jut el, többeket érint meg, de olaszként azt mondom, egy szinten vannak ezek a meccsek.
| A bajnokságban csúcsra ért, Európában nem |
| Gianluca Zambrotta, az olasz labdarúgás egyik legsokoldalúbb és legismertebb védője, noha bizonyos sikerek elkerülték pályafutása során. Pályafutását szülővárosa csapatában, a Como Calcióban kezdte 1994-ben, majd a Bari érintésével 1999-ben ért fel az olasz klubfutball egyik csúcsát jelentő Juventushoz. A torinóiaknál töltött hét idényében 297 mérkőzésen szerepelt, és kulcsszereplője volt a csapatnak, amely többek között két bajnokságot nyert, ugyanakkor 2003-ban elveszítette a Bajnokok Ligája döntőjét a Milan ellen, 2006-ban pedig a Calciopoli-botrány miatt le kellett mondania egy újabb bajnoki címről. Az európai sikerek elkerülték a torinóiak színeiben, noha 1999-ben Intertotó-kupa-győzelemmel kezdett. Eredetileg szélső középpályásként számoltak vele, de gyorsasága, taktikai fegyelme és kétlábas játéka miatt hamarosan a védelemben, a jobb és a bal oldalon egyaránt meghatározóvá vált. A 2006-os világbajnokságot követően – amelyen az olasz válogatottal aranyérmet nyert és a torna egyik legjobb szélső védőjeként tartották számon – a Barcelonához igazolt. A katalán klubnál két idényt töltött, de csak egyetlen Szuperkupa-sikert könyvelhetett el, majd 2008-ban visszatért Olaszországba, a Milan játékosa lett. A piros-feketéknél négy idényen át futballozott, újabb olasz bajnoki címmel bővítve a gyűjteményét, a nemzetközi klubsikert azonban itt sem ért el. Pályafutása utolsó állomása a svájci FC Chiasso volt, amelynél játékos-edzőként is tevékenykedett, mielőtt 2014-ben visszavonult. A válogatottban 1999 és 2010 között 98 alkalommal szerepelt, két gólt szerzett, három-három világbajnokságon és Európa-bajnokságon vett részt. Legnagyobb sikere a 2006-os világbajnoki győzelem, míg 2000-ben Európa-bajnoki ezüstérmet szerzett. Visszavonulása után edzőként is kipróbálta magát: a Chiasso vezetőedzője volt, majd több ázsiai csapat szakmai stábjában megfordult. |
