Kibékülés után háromszor törtük fel a svájci reteszt

A semleges Svájc természetesen minden igényt kielégített, már az 1941-es évet is 2:1-es zürichi győzelemmel zárta az akkor még Ginzery Dénes által irányított nemzeti tizenegy – gólszerző: Olajkár Sándor, no meg a román színekben három világbajnokságot is megjáró Kovács Miklós, az Ajaxot BEK-győzelemig repítő sikeredző, Kovács István bátyja, akinek piros-fehér-zöldben ez volt az egyetlen válogatott meccse.

Az 1942-es évre már végképp megfagyott Európában a levegő, az újonnan kinevezett Vághy Kálmán szövetségi kapitány először november 1-jén Svájc ellen mérhette fel, mire képesek legjobbjaink. Itt rögtön illik is pontosítani, hiszen, ha Svájc politikailag megfelelő ellenlábas is volt, az év tavaszán meghiúsult ellene egy meccs, mert Bernből csapat helyett lemondó távirat érkezett. Budapesten olyan idegesek lettek, hogy az OSK (Országos Sportközpont) általános tilalmat rendelt el a svájciakkal szemben minden sportágra, igaz, ezt ősszel aztán feloldotta.  „ Az MLS Z azonnal értesítette a svájci szövetséget a tilalom feloldásáról és arról, hogy az elmaradt válogatott mérkőzés új határnapjáról kész tárgyalni. Mint értesültünk, a svájciak válasza máris bejutott a szövetségbe, mégpedig azzal az örvendetes tartalommal, hogy a svájci szövetség még az idén ősszel hajlandó elküldeni Budapestre válogatott csapatát”     – írta a Nemzeti Sport.

Lett tehát mérkőzés, a Vághy-csapat pedig olyan kemény riválisokkal szemben készült fel rá, mint az Elek­tromos, a BSzKRT, a Törekvés vagy a Csepel. Sorban, 9, 3, 5 és 13 gólt rúgtak a fiúk, némi szépséghiba, hogy a BSzKRT szeptember 30-án a három találatra öttel válaszolt... („Érthetetlen volt számomra ez a lélek nélküli játék. A játékosok, úgy látszik, nem tudnak különbs é get tenni a komolytalan és az utasításom szerinti könnyedén való játék között”  – mondta idegesen Vághy kapitány.) A BSzKRT elleni kilátástalan játék után Vághy az Edzők Testületét is összehívta, mondván, a játékosok arra panaszkodtak, hogy a meccs előtt klubjaikban túlságosan keményen dolgoztak. Az edzők „testületileg” kikérték maguknak ezt a hozzáállást, úgy vélték, aki ilyet állít, az „nem él sportszerűen és nem pih ente ki magát.”.

Svájc ellen 1942-ben Kovács Miklós már nem volt, másokra azonban a visszacsatolt területekről gond nélkül számíthatott a szövetségi kapitány. Vághynak olyanok álltak a rendelkezésére, mint a „kéttüdejűnek” becézett brassói Bodola Gyula (48-szoros román válogatottként megjárt két vb-t, 30 gólos rekordját Gheorghe Hagi adta át a múltnak, a Nagyváraddal 1944-ben magyar bajnok is volt); a temesvári Perényi-Pecsovszky József, aki 21 évesen ekkor debütált magyar címeres mezben, ezt még kétszer megismételte, aztán 1945 után 32-szer szerepelt a románoknál; továbbá Sárvári-Spielmann Ferenc, aki volt és lett is még román válogatott, de közben 1940 és 1943 között minket erősített, a Nagyváraddal pedig magyar és román bajnoki címet is nyert.

Négy évvel az 1938-as világbajnokság után túl sokan már nem maradtak a franciaországi ezüstfiúk közül, Svájc ellen konkrétan ketten, az egyaránt ferencvárosi Polgár Gyula és (a vb-re elutazó, de nem játszó) Sárosi III Béla kapott lehetőséget – az előbbinek válogatottként ez volt az utolsó mérkőzése –, Zsengellér Gyula elvben játszhatott volna, de Vághy nem volt vele megelégedve az előkészületi meccseken, és Svájc ellen csak tartaléknak jelölte. A nagy Sárosi György ekkor alig múlt harminc, de már 1940-től csak a klubjában játszott, egyedül 1943-ban lépett még pályára a svédek elleni hatalmas (2:7) zakó, a háború vége előtti utolsó válogatott mérkőzés alkalmával.

A „visszacsatolt” fiúk mellett ugyanakkor már jött fel az új hullám, például az Újpest szikrázóan tehetséges, nem egészen 21 éves védője, Szűcs Sándor, akit aztán 19 válogatott meccsel a háta mögött Rákosiék előbb háttérbe szorítottak, majd szerelmével, Kovács Erzsi énekesnővel együtt tervezett 1950-es „disszidálási” kísérlete miatt példastatuálásként felakasztottak...

Mindenesetre a kor szokásának megfelelően Vághy Kámán már 1942. szeptember 21-én kihirdette a november 1-jei kezdőcsapatot („Hetek óta figyeltem és figyeltettem a számításba jöhető játékosokat. Tudom, hogy kikre számíthatok, ki van jó formában. Miért várjak akkor az összeállítás kihirdetésével? Semmi értelme sincs a halogatásnak.”), nagy titkolózásról nem beszélhetünk, más kérdés, hogy ebből a hátralévő másfél hónapban a fedezet Pázmándy, továbbá Egresi és Zsengellér is kikerült.

Október 8-án befutott a svájciak levele az MLSZ-be, ebben először is elnézést kértek az egy évvel korábbi „hideg” zürichi fogadtatásért (valóban gyenge volt a szállodai elhelyezés és a koszt is, igaz, a pályán a mieink elégtételt vettek), másrészt az olasz Giuseppe Scarpit ajánlották játékvezetőnek. A magyar válaszlevélben az MLSZ kérte, hogy ebben az esetben 1943 tavaszán Svájcban majd megmondhassa, ki lesz a játékvezető, és ha ebbe a másik fél nem menne bele, három bírót is javasolt. Végül közülük került ki a német Helmut Finck, aki november 1-jén fújt az Üllői úton. És eldőlt az is, hogy az előmérkőzést Budapest (természetesen nagypályás) kézilabda-válogatottja vívja a déli német hadsereg csapata ellen.

Közben Svájc a németekkel is összemérte az erejét, és október 22-én 5:3-ra kikapott, Ernest Willimowski négy gólt vállalt az ötből. Vághy igazán nem spórolt a változtatásokkal, a nagyváradi fiúk beépítése mellett a Németh Antal, Kolláth Ferenc jobbszárny is már az ő találmánya volt. Ki tudja, mit hoz az élet, ha a háború nem fordul a legdurvább szakaszába – egy biztos: Némethnek a Svájc elleni volt az egyetlen válogatottsága, még gólt is lőtt, és elmondhatta magáról, hogy ő lett az egyetlen Vasas-játékos, aki a világégés alatt bekerült a legjobbak közé.

Maga a meccs a legszebb magyar reményeket is felülmúlta. „Ha igaz az a mondás, hogy minden csapat úgy játszik, ahogy az ellenfele hagyja, akkor ezen a mérkőzésen az történt, hogy a magyar csapat egyszerűen nem engedte játszani ellenfelét. Védelmünk csírájában fojtotta el az ellenfél legtöbb próbálkozását, csatársorunk pedig az egyik veszélyes támadást a másik után vezette. A híres »svájci reteszt« (így nevezik maguk a svájciak a védekező beállítású olaszos alakzatukat) háromszor is kinyitották a magyar csatárok, a meg nem adott szabályos góllal együtt négyszer  –   a többitől a »retesz«elkes tagjain kívül a szerencse is mentette őket. Köszönjük nektek, magyar válogatottak, ezt a gyönyörű győzelmet!”

A svájciaknak pedig még a híres magyar vendéglátásban is csak épphogy lehetett részük, hiszen az országos  „bankett-tilalom” miatt mindössze szerény vacsorát adhatott nekik az MLSZ. A mérkőzés egyik legjobbja, a mieink 32 éves (búcsúzó, bár ezt akkor még nem sejtette) csapatkapitánya, Polgár „Drumi” így beszélt: „Jó a magyar labdarúgás és ezt nemzetközi tekintetben is bebizonyítjuk. Csak lenne minél több válogatott mérkőzés!”

Nos, 1943-ra öt is jutott, ezt követően azonban már csak a háború után, 1945 augusztusában lépett pályára a nemzeti tizenegy. Zsengellérrel, Szűccsel és Sárosi III-mal, sőt a kettős magyar–osztrák második összecsapásán már a 18 éves Puskás Öcsivel.

De ez már új fejezet.