A tenyerek ígérete – Csillag Péter jegyzete

„Egyetlen tenyér tapsa a csend” – hangzott el a negatív tételmondat Budapesten az Uránia moziban, ahol szombat este az olasz válogatott 1982-es világbajnoki győzelméről és társadalmi hatásairól szóló dokumentumfilmet vetítették. A gondolat folytatása a negyven évvel ezelőtti, nemzedéki élményt jelentő győzelem kulcsát volt hivatva megadni: ha akad másik tenyér is, vagyis az egyéni szándék közösségi akarattá erősödik, abból eredhet igazán ütős teljesítmény.

A film tapsolós hasonlata talán kicsit erőltetett, a Puskás Arénában összeverődött százharmincnégyezer tenyér mégis eszünkbe juttatta a magyar–olasz Nemzetek Ligája-meccs előtt. Nemcsak azért, mert mindennél erősebben érzékeltette a közönség azonosulását, szeretetét, kötődését a válogatotthoz, hanem a mögöttes üzenet miatt is. Ahogyan a nyolcvanas évek Olaszországában fordulatot hozott a terrorcselekményektől, sztrájkoktól, társadalmi feszültségektől terhes évek után Enzo Bearzot csapatának győzelme, derűt, reményt csempészve a nyomasztó mindennapokba, a közös futballélmény a mi vidékünkön és manapság is lelkierőt adhat a nehézségek leküzdéséhez. Főleg, ha felszabadító, felemelő sikerekkel párosul, amilyen ebben a különös NL-sorozatban korábban az angolok kettős legyőzése és a németek elleni lipcsei ünnep volt Szalai Ádám meseszerű góljával.

Volt minek örülni Budapesten 2000-ben, a Horváth Ferenc duplája miatt is emlékezetes magyar–olasz 2–2-es vb-selejtező után is (a Népstadionban megnyitották a felső karéjt, hatvanezer jelenlévőnek kínálva felejthetetlen másfél órát), és volt minek örülni 2007-ben, amikor a hivatalban lévő világbajnok olaszokat győzte le 3–1-re Budapesten a megtáltosodó magyar válogatott. Nem árnyalja az említett emlékeket, hogy elszigetelt, előzmény és folytatás nélküli sikerekről volt szó, viszont éppen ez a körülmény adja meg a Marco Rossi-féle csapat megbízhatóan nyújtott bravúrjainak értékét.

A nemzeti válogatott társadalmi támogatottságának, az összetartozás erejének azonban sohasem a szép napok a fokmérői. A bizalom akkor értékelődik fel igazán, ha a hűségnek tétje van, ha megtanulunk együtt sírni is a csapattal. Ha képesek vagyunk átérezni a labdát röviden hátrapasszoló Nagy Ádám terhét a figyelmetlenséget kihasználó Giacomo Raspadori vezető gólja után. Ha értékelni tudjuk a visszakapaszkodás minden igyekezetét, és az újra és újra kihagyott magyar helyzetek után is tudjuk, kiknek szólt a taps a legelején. Ha az olaszoktól elszenvedett 2–0-s vereség nyomán is úgy marad meg emlékezetünkben az este, mint az elmúlt tizenhárom év nyolcvanhat válogatottsága során számos (gólstatisztikában mérve huszonhat) örömteli pillanatot adó Szalai Ádám tisztes búcsúja a piros-fehér-zöld meztől. Vagy úgy, mint a Nemzetek Ligájában csodát művelő magyar válogatott fényes szereplésének lezárása.

A százharmincnégyezer tenyér ígérete alapján: ideiglenes lezárása.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!