0–4-ről fordítani – Ballai Attila publicisztikája

Lassan harminc éve már annak, hogy egy kézilabdacsapattal franciaországi edzőtáborozásról hazafelé buszozva megálltunk a regensburgi bevásárlóközpontban, ahol az egyik szépreményű játékosunkat áruházi tolvajláson kapták. Bevitték a rendőrségre, engem pedig megbíztak, hogy próbáljam meg kiváltani. Az ügyben eljáró tiszthelyettes azzal a kijelentéssel fogadott, nagyon kínos lehet nekem, hogy a magyarok lopnak. Erre rávágtam, neki is kínos lehet, hogy a németek fasiszták. Majdnem kiugrott a nadrágjából, de mielőtt engem is bilincsbe vert volna, megnyugtattam, természetesen nem gondoltam komolyan, amit mondtam, de „néhány” német fasisztát tagadhatatlanul ismerünk a történelemből, ő pedig valóban találkozott egy, egyetlenegy magyarral, aki sajnos lopott. Úgyhogy ne általánosítsunk. Az ember erre megenyhült, elismerte, hogy igazam van, egészen jól elbeszélgettünk, és végül kétszáz márkáért – akkoriban még az volt az érvényes fizetőeszköz – elengedte a tettest.

Ha ahhoz az egyszerű regensburgi őrmesterhez hasonló figurák ülnének manapság az európai futball, média és számos egyéb intézmény, szervezet vezető pozícióiban, egészen biztató lenne a helyzetünk. Csakhogy sajnos nem így van. Ezért csütörtök este sokadszor is ránk sütötték a rasszizmus, a kirekesztés bélyegét. Legújabban az angolok elleni világbajnoki selejtező miatt.

Persze nem állítom, hogy egy szem faj- vagy inkább embergyűlölőt sem lehetett találni a Puskás Aréna lelátóján. Bárhol, bármikor tetszőleges okból összesereglik hatvanezer férfi, fiú, hölgy, garantáltan lesz köztük néhány. A futballmeccs ráadásul indulatokat, érzelmeket, valljuk be, negatív érzelmeket is gerjeszt, hiszen ha tiszteljük is az ellenfelet, nem szeretjük, különösen nem, ha nyer, méghozzá nagyon nyer, és halmozottan nem szíveljük a gólszerzőit, hát még, ha elénk rohannak ki ünnepelni.
Raheem Sterlingnek ez volt a „vétke”, nem a bőre színe. Ettől még nem kellett volna műanyag poharakkal megdobálni, de e helyütt is tiszta szívvel kívánom a magyar válogatottnak és minden játékosának, hogy soha sehol bántóbb, súlyosabb, fenyegetőbb inzultus ne érje, mint az angolokat és Sterlinget Budapesten.

A hazai szurkolótábor egészének viselkedésében a magam részéről egy kivetnivalót találtam: a kezdőrúgás előtt kifütyülték az ellenfél térdelő játékosait. Miközben a mieink nem térdepelnek, mert gyarmattartó múltunk nem lévén, e tekintetben nincs nekik, nincs nekünk miért, ha az egykori brit világbirodalom mai polgárai, az utódok úgy gondolják, nekik van, ám tegyék. Továbbá, ha azt hiszik, hogy e tíz másodperces aktussal – amely tőlük semmiféle befektetést, áldozatot nem követel, és senkinek semmi hozadékkal nem jár – a saját lelkiismeretükön kívül bárkinek, bárminek segítenek, hadd higgyék. Sőt, kuporodjanak melléjük a franciák, a hollandok, a belgák, a spanyolok, a portugálok. Már gyermekkoromban is elmerengtem azon, vajon a fehér emberek által készített indiános filmekben miért az apacsok, a delavárok, a sziúk a jók, a nemes lelkűek, bátrak, a „sápadtarcúak” pedig a rosszak, az alávalók, a gyávák, és arra jutottam, ennek egyetlen oka lehet: az önvád.

Ami több ezer, tízezer éves forrásból táplálkozik. Ha már az angol-meccs az apropó, idézzük Thomas Hobbes tizenhetedik századi filozófust, aki azt vallja, a természeti állapot mindenki harca mindenki ellen; már az ősember a kőbaltája után nyúlt, ha a szomszédos hegygerincen ismeretlen füstöt, tüzet fedezett fel, mert zsigerileg úgy érezte, nem jelent jót neki. Attól tartok, ezzel a kódoltsággal egyszer és mindenkorra nem 2021-ben és nem is a futballpályákon sikerül leszámolni.

Ezért sem árt – illetve ártana, mert a feltételes mód sajnos nagyon is indokolt – óvatosan ítélni arról, mi a rasszizmus, ki a rasszista. Indirekt úton közelítve, van egy életszerű meghatározásom arra, ki bizonyosan nem az: akinek, amikor a lánya bemutatja az afroamerikai vőlegényét, meg sem fordul a fejében, hogy jé, ez a srác néger (engedtessék meg, ha e kifejezés már nem is szalonképes, gondolatként még valószínűleg így jelenik meg). Árnyaltan szólva jogos aggály, hogy még nem mindenki jutott el ide.

Ezért, miként a villamoson vagy a bevásárlóközpontban, úgy sporteseményeken is nyilvánvalóan találni rasszistákat. Jelentős különbség azonban, hogy előbbi két helyen nem üvöltöznek kórusban, nem fedik fel a kilétüket, nem is kutatják őket. Emellett, ha valaki mégis hangos gyalázkodásra vetemedne, nem szállítanák le a teljes utazó közönséget, nem ürítenék ki az üzletet, mert a kollektív büntetés alkalmazása teljes nonszensz. A nemzetközi futballban mégis napi gyakorlat, az európai szövetség, az UEFA ránk rótt penitenciája jelenleg is érvényben van.

Ezért mindenképpen üde színfolt és méltánylandó az angol szövetségi kapitány, Gareth Southgate józansága, a selejtező után adott nyilatkozata: „Igazságtalan minden magyar rajongót kritizálni. Sokan nagyon tisztelettudóak voltak és kifejezetten jól viselkedtek. A felelősökkel foglalkozni kell.” A magyar szövetség éppen erre készül, a mérkőzés másnapján ezt tette közhírré: „A Puskás Arénába kilátogató hatvanezer szurkoló elsöprő többsége sportszerűen, a magyar válogatottat biztatva drukkolt. Éppen az ő védelmükben van szükség a rendbontók beazonosítására és szigorú megbüntetésére. A pályára lépő, a fénygránátot és a poharakat bedobó szurkolók azonosítása zajlik. Ellenük megtette/megteszi a rendőrségi feljelentést az MLSZ.”

Végre. Ez a megoldás. Mert ha elenyésző kisebbségben is, de vannak bomlott elmék, beteg lelkek. Még a közvetlen ismerősi körömben is akad sportrajongó, aki például a százméteres síkfutást – arra utalva, hogy világverseny döntőjében elvétve találni őshonos európait – csak százméteres „négerfuttatásnak” hívja, de napnál világosabb, hogy leginkább saját magával hadakozik. Vannak továbbá provokátorok.

Néhány éves a történet, mely szerint a Fradi B-középben egyszer feltűnt egy ismeretlen figura, kibontott egy horogkeresztes zászlót, egy fotós „véletlenül” éppen akkor fókuszált a lelátóra, le is kapta, a srác két perc múlva összehajtotta a zászlót, majd távozott. A „fasiszta tábor” képe azonban megörökíttetett. A Csatáry-molinó 2013 augusztusában (a néhány nappal korábban elhunyt, a zsidók deportálásáért felelőssé tett egykori kassai rendőrparancsnok emlékének megidézése) ennek szervezettebb formája volt. Vannak továbbá az ostobák, a fél- és egészen hülyék. Jelesül az a három kölyök, aki nagy hangon rikoltozta mellettem, hogy „A tutti, avanti, Benito Mussolini!”, és miután megkérdeztem tőlük, tudják-e egyáltalán, mit kiabálnak, azt felelték, persze, ez egy olasz szurkolás.

Mindannyiukat ki kell szűrni, még mielőtt rájuk lelnének a hivatásos „nácivadászok”. Mert keresik őket rendületlenül, és aki keres, az általában talál. A FARE (Football Against Racism in Europe – Futball a rasszizmus ellen Európában) képviselője e témakörben a közelmúltban önleleplező interjút adott a Nemzeti Sportnak. De még, azaz már arra sincs szükség, hogy e szervezet által előre fokozott kockázatúként minősített mérkőzésekre bejuttatott, döntően külföldi ügynökeik a tömegben és a hangzavarban tévedhetetlenül felismerjék a gyűlöletkeltő, kirekesztő magyar nyelvű szófordulatokat, és azokat jelentsék.

A nemrég még mértékadónak és mértéktartónak elismert brit média így is büszkén hirdethette a csütörtöki végeredményt: Anglia-Rasszisták 4–0. Ezen a színvonalon erre méltó válasz lenne, hogy Agyhalottak–Magyarország 4–0, de ez nem változtat azon, hogy a vereség az vereség. És a pályán elszenvedett 0–4-gyel ellentétben erre nem szolgáltunk rá, nem érdemeltük meg.

Meg kell hát próbálni fordítani. Nagyon nehéz, de nincs más választásunk, soha nem adhatjuk fel a reményt, hogy egyszer győz a józan ész, és akkor vele nyerünk mi is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!

Ha ahhoz az egyszerű regensburgi őrmesterhez hasonló figurák ülnének manapság az európai futball, média és számos egyéb intézmény, szervezet vezető pozícióiban, egészen biztató lenne a helyzetünk. Csakhogy sajnos nem így van. Ezért csütörtök este sokadszor is ránk sütötték a rasszizmus, a kirekesztés bélyegét. Legújabban az angolok elleni világbajnoki selejtező miatt.

Persze nem állítom, hogy egy szem faj- vagy inkább embergyűlölőt sem lehetett találni a Puskás Aréna lelátóján. Bárhol, bármikor tetszőleges okból összesereglik hatvanezer férfi, fiú, hölgy, garantáltan lesz köztük néhány. A futballmeccs ráadásul indulatokat, érzelmeket, valljuk be, negatív érzelmeket is gerjeszt, hiszen ha tiszteljük is az ellenfelet, nem szeretjük, különösen nem, ha nyer, méghozzá nagyon nyer, és halmozottan nem szíveljük a gólszerzőit, hát még, ha elénk rohannak ki ünnepelni.
Raheem Sterlingnek ez volt a „vétke”, nem a bőre színe. Ettől még nem kellett volna műanyag poharakkal megdobálni, de e helyütt is tiszta szívvel kívánom a magyar válogatottnak és minden játékosának, hogy soha sehol bántóbb, súlyosabb, fenyegetőbb inzultus ne érje, mint az angolokat és Sterlinget Budapesten.

A hazai szurkolótábor egészének viselkedésében a magam részéről egy kivetnivalót találtam: a kezdőrúgás előtt kifütyülték az ellenfél térdelő játékosait. Miközben a mieink nem térdepelnek, mert gyarmattartó múltunk nem lévén, e tekintetben nincs nekik, nincs nekünk miért, ha az egykori brit világbirodalom mai polgárai, az utódok úgy gondolják, nekik van, ám tegyék. Továbbá, ha azt hiszik, hogy e tíz másodperces aktussal – amely tőlük semmiféle befektetést, áldozatot nem követel, és senkinek semmi hozadékkal nem jár – a saját lelkiismeretükön kívül bárkinek, bárminek segítenek, hadd higgyék. Sőt, kuporodjanak melléjük a franciák, a hollandok, a belgák, a spanyolok, a portugálok. Már gyermekkoromban is elmerengtem azon, vajon a fehér emberek által készített indiános filmekben miért az apacsok, a delavárok, a sziúk a jók, a nemes lelkűek, bátrak, a „sápadtarcúak” pedig a rosszak, az alávalók, a gyávák, és arra jutottam, ennek egyetlen oka lehet: az önvád.

Ami több ezer, tízezer éves forrásból táplálkozik. Ha már az angol-meccs az apropó, idézzük Thomas Hobbes tizenhetedik századi filozófust, aki azt vallja, a természeti állapot mindenki harca mindenki ellen; már az ősember a kőbaltája után nyúlt, ha a szomszédos hegygerincen ismeretlen füstöt, tüzet fedezett fel, mert zsigerileg úgy érezte, nem jelent jót neki. Attól tartok, ezzel a kódoltsággal egyszer és mindenkorra nem 2021-ben és nem is a futballpályákon sikerül leszámolni.

Ezért sem árt – illetve ártana, mert a feltételes mód sajnos nagyon is indokolt – óvatosan ítélni arról, mi a rasszizmus, ki a rasszista. Indirekt úton közelítve, van egy életszerű meghatározásom arra, ki bizonyosan nem az: akinek, amikor a lánya bemutatja az afroamerikai vőlegényét, meg sem fordul a fejében, hogy jé, ez a srác néger (engedtessék meg, ha e kifejezés már nem is szalonképes, gondolatként még valószínűleg így jelenik meg). Árnyaltan szólva jogos aggály, hogy még nem mindenki jutott el ide.

Ezért, miként a villamoson vagy a bevásárlóközpontban, úgy sporteseményeken is nyilvánvalóan találni rasszistákat. Jelentős különbség azonban, hogy előbbi két helyen nem üvöltöznek kórusban, nem fedik fel a kilétüket, nem is kutatják őket. Emellett, ha valaki mégis hangos gyalázkodásra vetemedne, nem szállítanák le a teljes utazó közönséget, nem ürítenék ki az üzletet, mert a kollektív büntetés alkalmazása teljes nonszensz. A nemzetközi futballban mégis napi gyakorlat, az európai szövetség, az UEFA ránk rótt penitenciája jelenleg is érvényben van.

Ezért mindenképpen üde színfolt és méltánylandó az angol szövetségi kapitány, Gareth Southgate józansága, a selejtező után adott nyilatkozata: „Igazságtalan minden magyar rajongót kritizálni. Sokan nagyon tisztelettudóak voltak és kifejezetten jól viselkedtek. A felelősökkel foglalkozni kell.” A magyar szövetség éppen erre készül, a mérkőzés másnapján ezt tette közhírré: „A Puskás Arénába kilátogató hatvanezer szurkoló elsöprő többsége sportszerűen, a magyar válogatottat biztatva drukkolt. Éppen az ő védelmükben van szükség a rendbontók beazonosítására és szigorú megbüntetésére. A pályára lépő, a fénygránátot és a poharakat bedobó szurkolók azonosítása zajlik. Ellenük megtette/megteszi a rendőrségi feljelentést az MLSZ.”

Végre. Ez a megoldás. Mert ha elenyésző kisebbségben is, de vannak bomlott elmék, beteg lelkek. Még a közvetlen ismerősi körömben is akad sportrajongó, aki például a százméteres síkfutást – arra utalva, hogy világverseny döntőjében elvétve találni őshonos európait – csak százméteres „négerfuttatásnak” hívja, de napnál világosabb, hogy leginkább saját magával hadakozik. Vannak továbbá provokátorok.

Néhány éves a történet, mely szerint a Fradi B-középben egyszer feltűnt egy ismeretlen figura, kibontott egy horogkeresztes zászlót, egy fotós „véletlenül” éppen akkor fókuszált a lelátóra, le is kapta, a srác két perc múlva összehajtotta a zászlót, majd távozott. A „fasiszta tábor” képe azonban megörökíttetett. A Csatáry-molinó 2013 augusztusában (a néhány nappal korábban elhunyt, a zsidók deportálásáért felelőssé tett egykori kassai rendőrparancsnok emlékének megidézése) ennek szervezettebb formája volt. Vannak továbbá az ostobák, a fél- és egészen hülyék. Jelesül az a három kölyök, aki nagy hangon rikoltozta mellettem, hogy „A tutti, avanti, Benito Mussolini!”, és miután megkérdeztem tőlük, tudják-e egyáltalán, mit kiabálnak, azt felelték, persze, ez egy olasz szurkolás.

Mindannyiukat ki kell szűrni, még mielőtt rájuk lelnének a hivatásos „nácivadászok”. Mert keresik őket rendületlenül, és aki keres, az általában talál. A FARE (Football Against Racism in Europe – Futball a rasszizmus ellen Európában) képviselője e témakörben a közelmúltban önleleplező interjút adott a Nemzeti Sportnak. De még, azaz már arra sincs szükség, hogy e szervezet által előre fokozott kockázatúként minősített mérkőzésekre bejuttatott, döntően külföldi ügynökeik a tömegben és a hangzavarban tévedhetetlenül felismerjék a gyűlöletkeltő, kirekesztő magyar nyelvű szófordulatokat, és azokat jelentsék.

A nemrég még mértékadónak és mértéktartónak elismert brit média így is büszkén hirdethette a csütörtöki végeredményt: Anglia-Rasszisták 4–0. Ezen a színvonalon erre méltó válasz lenne, hogy Agyhalottak–Magyarország 4–0, de ez nem változtat azon, hogy a vereség az vereség. És a pályán elszenvedett 0–4-gyel ellentétben erre nem szolgáltunk rá, nem érdemeltük meg.

Meg kell hát próbálni fordítani. Nagyon nehéz, de nincs más választásunk, soha nem adhatjuk fel a reményt, hogy egyszer győz a józan ész, és akkor vele nyerünk mi is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!