Róka fogta csuka – Malonyai Péter publicisztikája

„Amiben nem állunk jól, az a megfelelő szakemberképzés” – ismerte be az MLSZ közgyűlésén Csányi Sándor elnök, szűkítve a kört, arra is kitérve, hogy a profiknál és a fiataloknál – idézem – „nem minden csapatnál dolgozik olyan edző, aki szakmailag és nevelőként is alkalmas feladata ellátására”. Hát akkor miben jó, s főként, miért hívjuk futballedzőnek? – kérdezem. Meglehet, leginkább abban, hogy képes volt elnyerni az őt alkalmazók bizalmát, de leginkább meg tudott egyezni velük. Így, úgy, amúgy – ködösítek, mert ez nem a szóbeszéd helye. Az elnök úr külön kitért azokra, akik – megfogalmazásában – „üvöltő dervisként” virítanak a pálya mellett, esetleg örökre kiölve a gyerekekből a futball iránti szeretetet, ez már tényleges kár.

A „szakemberképzés” persze tág fogalom, két oldala mindenképpen van. Az egyiken állnak, akik oktatnak, a másikon, akik tanulnak. Nos, az általános elnöki megfogalmazás azt sugallja, egyik fél sem mondhatja el magáról, hogy jól végzi a dolgát, az eredmény (nemzetközi) hiánya egyértelműsíti. Az alkalmasságuk kérdőjeleződik meg, ami nálam a mélypont, ha a legfőbb feladatra, a nevelésre gondolok, mindenképpen.

A kérdés, ki a jó edző, örök, a legegyszerűbb az eredményekhez kötni a minősítést, ám itt is csalóka a kép, hiszen nem mindegy, mit tartanak sikernek és mit kudarcnak az érdekeltek. Nos, kiindulva Csányi Sándor ítéletéből, egyértelmű, hogy nem a világszínvonal a mérce náluk.

A velük szembeni követelményeknél sem – sajnos, de ezt sem (csak) én állítom.

Mondanám sommásan, hogy oktatók és oktatottak megérdemlik egymást, ám a ténytől nem (sem) lesz jobb a futballunk. Tipikusan a róka fogta csuka esete – ha emlékeznek még a mesére. Amelyben a róka rákászni indul, belógatja a farkát a vízbe, de egy csuka akad a „horgára”, odakap ő is, aztán nem engedik el egymást. Arra jár a varga, hazaviszi a furcsa párost, majd elindul Mátyás udvarába, tudván, hogy a király szereti a furcsaságokat.

Ilyennek látom az edzőképzésünket, szoros összefonódásban téblábol a tanító és a tanítvány, pontosabban lubickol a langyos vízben, hogy a futballunk kapcsán már ki tudja, hányszor citált képet idézzem.

Vannak persze furcsaságai a honi képzésnek, engem leginkább az lep meg, hogy a Testnevelési Egyetemen, ahogy a többi úgymond, látványsportnak, a labdarúgásnak sincs tanszéke. Egyetemről beszélünk, ami a legmagasabb szint az oktatásban, ezzel együtt az alapító okiratban egyetlen szó sem esik az edzőképzésről. Hétköznapian fogalmazva, nem dolga az intézménynek. Létezik a Sportjáték tanszék, az intézmény honlapja (tf.hu) szerint: „Elnevezésünk maga is gyűjtőfogalom. Az iskolai testnevelési játékok mellett főként a tradicionális labdajátékoknak (kézi-, kosár-, röplabda, labdarúgás, tenisz) gondozását látjuk el. Amennyiben abból indulunk ki, hogy a fölsorolt egyéni és csapatjátékok önmagukban is milliókat mozgató olimpiai sportágak és a sportágak népszerűségi listája első harmadában foglalnak helyet, érezhető az a felelősség, ami az oldott hangulatú játékosságot kíséri!”

Nem az intézmény hibája, hogy csak „gondozásra” telik, közismert, hogy a futballedzők képzését az UEFA-licencmánia keretében – divatos kifejezéssel élve – „kiszervezték” a TF (nekem mindig az marad) alól. Az UEFA jól járt, mert újabb területen bizonygathatja, mennyire nélkülözhetetlen, miközben „adminisztratív és ellenőrző testület”, ami nem feltétlenül (futball)szakmai kategória. Volt is éppen elegendő vihar emiatt, de mára elcsitult vagy elcsitulni – tetszik. Persze a beletörődés is lehet szempont.

Érdekesebb, hogy az edzőképzést visszatérően vita kíséri nálunk a futballban, függetlenül attól, hogy hogyan is álltunk – Európához képest.

A háború előtt, 1939 szeptemberében például az MLSZ szintén kiállt a nívós edzőképzés mellett, Gidófalvy Pál dr. miniszteri biztos a Sporthírlapban elmondta, hogy „a szövetség szeretne véget vetni annak a lehetetlen állapotnak, hogy annyiféleképpen tanítsák Magyarországon a futballt, ahány kapufa van az ország területén. (…) Nemcsak az egyesületeknek, az MLSZ-nek is szüksége van szakképzett és egységes elgondolású edzőkre”. Mi tagadás, az igény ma is megállja a helyét.

Négyfokozatú képzést (segédoktató, oktató, főoktató, mester) vezettek be 1948-ban, ám nem a szakma, a politika volt a döntő, az, hogy „a nép fiai” közül minél többen kerüljenek bele „a szocialista sport vérkeringésébe”. Az oktatás nívója ehhez igazodott, ami persze nem volt gátja annak, hogy világverő válogatottunk (Aranycsapat) legyen, köszönhetően annak, hogy a letűnt korszakból kinőtt mesterek (Baróti Lajos, Bukovi Márton, Guttmann Béla, Kalmár Jenő, Lyka Antal, Szabó Péter, Urbancsik Gábor – hogy csak az aktuális 1948–1949-es idény kispadjairól szemezgessek) tudták, mi fán terem a futball.

A következő érdekes dátum 1958, amikor a válogatott nem jutott túl csoportján a világbajnokságon. Barcs Sándor MLSZ-elnök a kudarc kapcsán elmondta: „Ez felveti a modern edzőképzés kérdését is. Jelenleg csak igen kevés olyan edzővel rendelkezünk, aki biológiai ismeretekkel rendelkezik, aki ismeri a gimnasztikai és atlétikai képzés gyakorlatait. (…) Ha megvizsgálnánk, hány olyan ifjúsági csapat van az országban, amely megfelelő képzettségű, modern edzővel rendelkezik, akkor elképednénk a csekély szám miatt. De még elképesztőbb az, hogy egyáltalán milyen kevés edző működik ifjúsági csapatoknál. Budapesten például, ahol aránylag még a legkedvezőbb a helyzet, a 365 úttörő- és ifjúsági csapatnál mindössze 27 edző működik!”

Közben persze lassan-lassan az eredmények is elmaradtak, s ahogy teltek-múltak az évek, egyre több szó esett az edzőképzés minőségéről. A TF rektora, Tihanyi József 1996-ban bevallotta: „Mi is részesei vagyunk a magyar labdarúgás mélyrepülésének. Az edzőképzésünk igazából nem volt korszerű, nem volt magas szintű, nem felelt meg a nemzetközi elvárásoknak”. Akkor már mozgolódott az UEFA, hiszen hozzátette: „A főiskolai diplomát csak a mi egyetemünk tudja kiadni, ehhez kell hozzáigazítani a szövetség edzőképzési elképzeléseit. A két dolgot nagyon jól össze lehet gyúrni, csak félre kell tenni a személyeskedést, egyszer végre már össze kell fogni, és akkor ledőlnek az akadályok.”

Nádori László egyetemi tanár hiába szajkózta a lényeget („A TF szakedzői diplomái örök életre szólnak, hacsak valaki nem követ el olyan cselekedetet, amely kizárást von maga után”), a futball, pontosabban a szervezete (UEFA) nagyobb úr volt, s persze a személyeskedést sem sikerült félretenni. Most nem megyek bele a licenc-szappanopera részleteibe, miközben elismerem, futballunk helyzetében diplomáciai siker, hogy a mi képzésünk is adhat oklevelet (a diploma kifejezést hagyjuk meg a valódi iskoláknak), ám a pályán, jelentős(ebb) ellenfelekkel szemben sokra nem megyünk vele, a végzettek még itthon se feltétlenül.

Bizonyság rá egy 2009-es Nemzeti Sport-írás, benne: „Egész Európában talán nálunk találni az egy főre eső legtöbb UEFA pro licences edzőt. Ha én magyar edző lennék, most azt hinném, engem bepaliztak, nem a diplomám volt a fontos, hanem az érte leszurkolt pénz. Mi másra is gondolhatnék, amikor az edzőképzés apostola most azt mondja, ambiciózus, nagy célokért küzdő klub csak külföldön találhat megfelelő edzőt, minket ugyanis felőrölnek a támadások.”

Azóta még rosszabb lett a helyzet, hiszen 2017-ben már a hazai edzőképzésben is háttérbe szorultunk, két német, Jörg Daniel és Bernd Storck ígérgethette, hogy forradalmasítja a magyar futballt. Herr Storck azóta már nem a miénk, de a forradalomra is várni kell még – utalok ismét az MLSZ elnökére.

A róka fogta csuka meséje egyébként úgy ér véget, hogy Mátyás király tesz igazságot – ki más? –, s nem mellesleg még az ügyeskedő szolgálói is megbűnhődnek.

Itt a vége, fuss el véle!