Oroszlán- és nyestvadászaton – Ballai Attila publicisztikája

Péntek délután írom e sorokat, ekkor még előttünk állt a Futball éjszakája rendezvénysorozat. Ami a terveknek megfelelően, esetleges „harmadik félidőkkel" is kalkulálva, remélhetőleg legfeljebb szombat hajnalig tartott, és nem folytatódik a hétvégén, jelesül a mai Finnország–Magyarország Nemzetek Ligája-mérkőzésen. Mert bizony olykor mindenféle előre szervezett, hivatalos esemény híján is ránk borul a sötétség.

Néha – például a 2016-os franciaországi Eb idején – azért kisüt a magyar futball napja is, hajdan pedig évtizedeken át ragyogott. Eleink akkoriban ezt örök érvényűnek vélték, éppen azt érezve természetellenesnek, ha ritkán – persze a legrosszabbkor – be-beúszott a képbe egy felhő. A múlt fényének és a jelen árnyainak ellentétpárja az a már többször kárhoztatott, szurkolói lélekkel szinte feldolgozhatatlan kettősség, amely alkalmanként a médiát is fogós és hálátlan feladat elé állítja. Leginkább ilyenkor, egy újabb kvalifikációs sorozat kezdetén.

Hiszen a sportág hazai történetének első nyolcvan éve alapján azt kellene harsognunk, ide nekünk az oroszlánt is, az utóbbi harmincat tekintve bezzeg jó okkal óvakodunk a legapróbb ragadozóktól is. Ez utóbbi alapállásból nagyjából így vezethetnénk fel a Nemzetek Ligája sorozatát, mint alább következik. Emberek, olvasók, drukkerek, térjenek már észre, hát kiben, miben bíznánk megint, mire fel hülyítsük egymást és magunkat? Válogatottunk majdnem egy éve, tavaly novemberben győzött legutóbb, tét nélkül, Costa Rica elgémberedett játékosai ellen, viszont előtte kikaptunk Andorrától, Luxemburgtól, utána itthon a kazahoktól, az idén még nyeretlenek vagyunk. Ép elmével ki gondolhatja, hogy a görögöket, a finneket és az észteket is megelőzzük a csoportban? Örüljünk, ha az egyiküket, ha kettőt, az már csoda, miközben leginkább az elsőség adna némi elméleti pluszesélyt a 2020-as Eb-kvalifikációra. Amit aztán különösen gyorsan felejtsünk el, pláne most, hogy a nemzetközi mércével is mérhető kulcsjátékosaink visszavonultak, a szövetségi kapitányunk meg ma debütál, mindjárt idegenbeli tétmeccsen, mert tavaly nyolc hónapra odaadtuk a csapatunkat egy belga öregúrnak, hogy bíbelődjön el vele.

Mondhatnánk ezt is, sajnos még a tényeket sem kellene látványosan megerőszakolnunk hozzá. A lelkünket, a világlátásunkat viszont igen. És ez nem handabanda. Ne higgyük, hogy manapság semmiségünk sokadszori kinyilatkoztatásához kell a szókimondás, a bátorság; ellenkezőleg, ma már ez a könnyebb út, a nihilből a nihilbe. Arra viszont, ami nincs, és már régóta nincs, nem észszerű hetente rácsodálkozni, hogy jé, még mindig nincs, nahát, már megint nincs.

Úgyhogy nézzük inkább, mi van! Először is egy sportág, a legnépszerűbb, egyben az egyik legesetlegesebb. Aki ezt vitatja, idézze fel 2014. szeptember 7-ét, a 2016-os kontinenstornára kvalifikáló sorozat nyitányát! Ha akkor azt írtuk volna, kedves sporttársak, meggyőződésünk, hogy csoportunkban a finneket és a görögöket is megelőzve pótselejtezőt érő helyen végzünk, aztán ebben a párharcban oda-vissza nyerünk a norvégok ellen, majd az Eb-nyitányon az osztrákok ellen is, hármat rúgunk a portugáloknak, és négyesünkből veretlenül, elsőként jutunk tovább a franciaországi Európa-bajnokság nyolcaddöntőjébe – nos, valószínűleg kényszerzubbonyban végezzük. Mégis így történt, meccsről meccsre, szóról szóra.

Ez a pálfordulás – majd azóta sajnos az újabb hátra arc, vissza, a korábbi menetirány felé – a labdajátékok döntő többségében is elképzelhetetlen, hát még a mérhető sportágakban. Csakhogy a futball nem 1500 méteres gyorsúszás vagy 10000 méteres síkfutás, ahol nagy biztonsággal előre kijelölhetők az éremesélyesek, és bizonyosan közülük fog győzni valaki; a zöld gyepen sokkal tágabb és képlékenyebb a nap hőseinek lehetséges köre. Ezt talán Szalai Ádám is így látja már. Öt éve még szinte felmagasztosult a hazai média és közvélemény egy részében, amikor a hollandoktól elszenvedett 8–1-es verés után hosszasan kifejtette, miért törvényszerű, hogy így alakult; szerintem ellenben szereptévesztésbe esett, mert válogatott futballista nem fogadhatja el, hogy 8–1-re szétszaggatják a csapatát, vagy ha mégis, végképp nem azért fizetik, hogy ezt meg is magyarázza. Ráadásul tévesen, mert futballban sohasem igaz, hogy szemernyi esély sincs. És éppenséggel a játékosnak kell „beledöglenie", hogy legyen. Aztán szerencsére Szalai és társai a 2016-os Eb-n látványos és országos eufóriát keltő cáfolatát adták saját korábbi szavainak, és a minap, amikor a Hoffenheim csatárát az elmúlt két esztendő sikertelenségéről kérdezték, és a 2013-as „utcába" próbálták beterelni, ironikus mosollyal és jópofa félmondattal váltott irányt. Mert már átélte, megtapasztalta – nem boldog, ám passzív szurkolóként, hanem körülrajongott és sikeres játékosként – a futball örök és dicsőséges bizonytalanságát.

Minimum ebbe mindig belekapaszkodhatunk. Mert bár a Kowalski meg a Vega dalát a kézilabdások választották ars poeticájukká, a labdarúgásra még inkább érvényesek e sorok: „...bolond vágyak helyett többet ér, ha van benned hit és erő... S jókor vagy jó helyen. Amíg van újabb nap, amíg a szíved visz, nehéz, az lehet, de lehetetlen, az nincs!" Majd a refrén: „Eleve lehetetlen a lehetetlen! Eleve lehetetlen, hogy bármi lehetetlen..."

Nem valószínű, hogy új szövetségi kapitányunk, Marco Rossi behatóan ismerné a Kowalski meg a Vega munkásságát, de a mai és a görögök elleni keddi mérkőzés kapcsán kitűzte a célt: kettőből kettőt! Merész, bár napjaink magyar futballjában mi nem az? Viszont, ugyebár, eleve nem lehetetlen. Már csak azért sem, mert a fentebb idézett, 2016-ra kvalifikáló csoportban a finneket és a görögöket is megelőztük, és most megint ők jönnek szembe. Úgyhogy mit mondott volna Rossi? Azt, hogy kettőből egyet nyerünk? Vagy kettőből egyet sem? Esetleg előre nézve az egész csoportra, hatból egyet vagy kettőt? Elődje, Georges Leekens talán szóban is beérte volna ennyivel. Akadt több kapitányunk, akiről utólag bebizonyosodott, hogy téves választás volt, de a hetvenhez közelítő, sármos belga öregúr az első, akiről ezt már kinevezése pillanatában tudni lehetett. Egy szűk körön kívül örök rejtély marad, miként futhatott be 2017 októberében Marco Rossi előtt.

Azért mostanra az olasz is célba ért. Korszakos bravúrként bajnokságot nyert a Honvéddal, minden gesztusából érződik, hogy bankszámlája gyarapításán túl akar még valamit a labdarúgástól és az élettől, a magyar kapitányi posztot pályája csúcsának tekinti. Emellett optimális távolságra helyezkedik el a hazai futballmasszától, hiszen ahhoz elég közel van hozzá, hogy belülről ismerje, ahhoz viszont elég távol, hogy ne kössék évtizedes, egészségtelen alkuk és megrögzöttségek.

Mindettől persze még csak a mester olasz – ráadásul nem Torinóból vagy Milánóból, hanem Dunaszerdahelyről érkezett –, a játékosai magyarok. Így minden további nélkül kikaphatunk ma a finnektől, akik amúgy az elmúlt jó két évtizedben többet szerencsétlenkedtek fiaink ellen, mint talán az összes náció együttvéve.

Két vesztes vb-döntő után – még akkor is, ha az idő ködébe vesznek – furán hat leírni, hogy minden idők legnagyobb tétért zajló selejtezősorozatát kezdi el csapatunk, mégis igaz. Hiszen a 2020-as Eb négy mérkőzését Budapesten vívják, ez az első és a papírforma alapján az utolsó alkalom, hogy hazánk labdarúgó-világesemény társrendezője. És menthetetlen, ha a házigazda, a meghívó fél hiányzik a „bálból". Ezzel szurkolók tíz-, 2016 tapasztalatai alapján talán százezreit fosztva meg életre szóló élménytől. Mert lehet ugyan választani külföldi kedvenceket, horvátokat, spanyolokat, angolokat, Barcát, Realt, Man. Unitedet, de olyan ez, mintha a gyerek a szomszéd srác apjáért rajongana a sajátja – a magyar válogatott, a Fradi, az Újpest, a Loki – helyett.

Jobb, ha az ilyesmi családban marad.