Válogatott gondok – Pór Károly publicisztikája

Nem vagyunk könnyű helyzetben, ha a magyar labdarúgó-válogatott elmúlt évét szeretnénk értékelni.

Nem csak azért, mert bizony voltak teljesen értékelhetetlen mérkőzések, mint például Andorrában vagy éppen Luxemburgban, és százalékos tekintetben (33 százalék) is az elmúlt tíz év leggyengébb esztendejét zárta az együttes.

Azért is nehéz az összegzés, mert 2017-ben a legtöbb mérkőzésen, különböző okok miatt, nem a lehető legerősebb kerettel vettünk részt. Ezzel természetesen nem azt állítjuk, hogy az Eb-re nevezettel sokkal jobb esztendőt zártunk volna, mert a 2016-os alapcsapatból is több játékos teljesítménye erősen visszaesett, de ettől még tény: nem volt olyan meccs az idén, amelyen a tavaly nyári társaság még „aktív" tagjai közül mindenkire számíthatott volna a szövetségi kapitány.

Tetszik, nem teszik, több mérkőzésre is szedett-vedett csapattal kellett kiállni. Voltak, akik úgy lettek keret- vagy éppen csapattagok (Balogh Norbert, Kalmár Zsolt, Kleisz Márk, Kocsis Gergő, Márkvárt Dávid, Tóth Bence), hogy a klubjukban sem nyújtottak kiemelkedőt, míg mások annak ellenére is kimaradtak, hogy pályafutásuk legjobb vagy egyik legjobb formájában játszottak (Bőle Lukács, Futács Márkó, Nikolics Nemanja). Mindebben vastagon benne van a vb-selejtezők végén távozó Bernd Storck felelőssége, de nagy hiba lenne csak az ő nyakába varrni a kudarcokat és azt hinni, hogy a távozásával egy csapásra jobb lesz a magyar válogatott.

Az a volt kapitány hibája, hogy Andorrát lebecsülte, megengedte azt a luxust, hogy a nemzetközi kupákban szereplő kluboknak kedvezve, több alapember meghívásáról eleve lemondott a törpeállam elleni vb-selejtezőt megelőzően – aztán kupacsapataink köszönték szépen a gesztust, és a nyáron szép sorjában ugyanúgy elhullottak a BL- és El-selejtezők során, mint 2013 óta minden évben. A német szövetségi kapitány továbbá azt luxust is megengedte, hogy a horvát élvonal és az amerikai profi liga alapszakaszának későbbi gólkirálya is kimaradjon a keretből.

Az oroszok elleni felkészülési találkozót megelőzően pedig csak annyival indokolta Futács és Nikolics mellőzését, hogy nélkülük is sok jó csatárunk van. Ezt követte két lőtt gól nélküli meccs, amelyekkel együtt egymás után már négy szerzett gól nélküli mérkőzésnél tartott az együttes. Ráadásul még akkor sem „vette elő" Futácsot, amikor Szalai Ádám sérülés miatt kiesett, hanem inkább az olasz Palermóban tétmeccsen még egyetlen gólt sem szerző Balogh kapott pótmeghívót.

Storck helyzetértékelésével bizony akadtak gondok, erre példa a svájci vb-selejtező meccs is, amikor az 5–2-re elveszített találkozót megelőzően arról beszélt, hogy „jó a keretünk, bárkivel képesek vagyunk felvenni a versenyt".

A német edző kicsit talán abba is bukott bele, ami korábban a sikereit eredményezte, illetve ami a magyar labdarúgás egyik legnagyobb betegsége. Elvitathatatlan érdeme ugyanis a franciaországi kontinenstornán elért eredmény mellett, hogy Kleinheisler Lászlót és Nagy Ádámot 2015-ben felfedezte a válogatott számára, mindketten fontos szerepet játszottak az Eb-kvalifikációban és az Európa-bajnoki csoportelsőségben. Az ő példájukon felbuzdulva pedig boldog-boldogtalan arról faggatta Storckot: vajon ki lesz a következő…

Tavaly ősztől aztán jöttek is az új arcok csőstül, az Eb óta összesen tizennégyen mutatkoztak be (ebből tizenketten Storcknál), a szakvezetők szakadatlanul keresték a jövő csapatát, a „távlati válogatottat" (ezt a „szakzsargont" Bernd Storck vezette be a magyar futballba). Csak éppen nem találták, mert az elmúlt másfél év újoncai közül tízen maximum csak két meccsig jutottak, négynél tovább pedig senki sem.

Miközben azoknak a produktuma is jelentősen visszaesett, akikről 2016-ban még azt lehetett hinni, hogy évekig alapemberek lehetnek a nemzeti együttesben. Ez az, amiről már nem a német kapitány tehet, és ami a jelen magyar futballjának egyik rákfenéje: az éveken át tartó kiegyensúlyozott teljesítmény és a fokozatos fejlődés hiánya a fiatal labdarúgóknál.

Az oslói hős, az Eb-pótselejtezőn győztes gólt szerző Kleinheisler László a 2015-ös, norvégiai meccs óta öt klubcsapatban negyvenhat tétmérkőzésen lépett pályára, ezeken csupán egy gólt lőtt (volt hat gólpassza). Hiába játszhatott a magyar bajnokságnál jóval magasabb szinten, a német élvonalban, nem tudott fejlődni és ott megragadni, sőt később az NB I-ben sem tartozott a legjobbak közé.

Nagy Ádám első idényében, a sérüléséig rendszeresen lehetőséget kapott az olasz élvonalbeli Bolognában, de legnagyobb hiányosságában, a támadójátékban nem tudott előrelépni. Még az amatőrökkel felálló Andorra ellen sem tudta a mérleg nyelvét jelenteni, hiába topligában szereplő csapattag. Azóta pedig már nem is nagyon lép pályára – ebben az szezonban csak négy meccsen jutott szóhoz a Serie A-ban, mostanában már a várható távozásáról szólnak a hírek.

Fiola Attila 2014. októberi debütálásától számítva sorozatban, az osztrákok elleni Eb-meccsig bezárólag tizenhat meccset játszott a válogatottban. Egyetlen találkozóról sem hiányzott, csak négyet nem futballozott végig. Tulajdonképpen kibérelte magának a jobbhátvéd pozícióját. Aztán az osztrák mérkőzésen megsérült, majd a rákövetkező idényben is több gondja volt. Ennek következtében az Európa-bajnokság óta csupán ötször húzhatta fel a címeres mezt, az idén kétszer. És mostanság nem a korábban rá jellemző stabilitás jut róla a szurkolók eszébe, hanem sokkal inkább az augusztusi négy Partizan-gól (mindegyiket testközelből szemlélte), illetve az a pillanat, ahogy a 19 éves Joseph Paintsil hintába ültette a Fradi–Videoton rangadón.

Lang Ádámepizódszereplő lett a francia élvonalbeli Dijonban (múlt héten négy hónap után ismét kezdett a Ligue1-ben, de kiállították), míg a válogatottban tavaly többéves szünet után visszatérőGyurcsó Ádámés az új hullámnak hittNagy Dominiképpen ott tart, hogy lengyel élvonalbeli csapatuknál, a Pogon Szczecinnél és a Legia Warszawánál már nem számítanak rájuk. Az előző idényben az NB I-es Vasasból kitűnő, a nemzeti együttesben tavaly bemutatkozó Berecz Zsombor,

Hangya Szilveszter, Vida Mátétrió fejlődése az idén őszre – klubcsapatukkal együtt – megrekedt, így nem is folytatódott beépítésük a válogatottba.

A fiatalabb korosztályokban nem látni azokat a játékosokat, akik évről évre fejlődve akár egyre erősebb bajnokságokban is helyt tudnának állni, ahogy azt azért láthattuk az elmúlt két évben a Lengyelország után az Egyesült Államokban, Chicagóban is villogó, 29 esztendős Nikolicstól vagy a Lech Poznan után a Dinamo Kijevnél is folyamatosan lehetőséget kapó 27 esztendős Kádár Tamástól.

Persze Szoboszlai Dominikban vagy éppen Sallói Dánielben azért lehet bízni, de összességében az a helyzet, hogy nem látni azt a generációt, amely legalább hasonló szintet meg tudna ütni, mint az Eb-n látott csapat. Dzsudzsák Balázsék ugyanis a 2012-es Eb selejtezői óta, vagyis immár négy sorozaton keresztül a csoportokban a harmadik helyet azért stabilan hozni tudták. Abban azonban egyáltalán nem lehetünk biztosak, hogy ez a következő négy kvalifikációban is sikerül, ha szép lassan elfogynak a külföldön, erősebb bajnokságban edződő játékosaink.

Ez nem Storck bűne – még ha a negatív spirálon összességében ő sem tudott változtatni, sem kapitányként, sem az utánpótlásért felelős sportigazgatóként. Ez a magyar futball egészének a hibája, utánpótlásostul, klubostul, tulajdonosostul, edzőstül – és még sorolhatnánk…

Mindezzel együtt nem rosszabb a helyzet, mint amikor a válogatott 2014-ben itthon vereséggel kezdte az Eb-selejtezőt az északírek ellen. Akkor Dárdai Pál kellett ahhoz, hogy az együttes elinduljon fölfelé, most Georges Leekensre vár a(z) (szak)embert próbáló feladat. A tavalyi Eb-csapatban, ha a kulcsjátékosok egészségesek, egy jó kvalifikációssorozat (ideszámítva a Nemzetek Ligáját is) talán még benne lehet, és ha sikerülne az újabb bravúr, az újabb Európa-bajnoki szereplés, akkor időt nyerhetne a magyar futball.

Csak egy kicsit sok – a ha…