A Kaczvinszki-ügy – Csinta Samu publicisztikája

Egészen biztosan nem így képzelte el a módját, hogy egy egész ország megismerkedjen az amúgy nem könnyen memorizálható nevével, az Újpest FC játékosa, Kaczvinszki Dominik sorsát azonban így írták meg a csillagokban. A DVTK elleni, 1–1-gyel végződő meccsen mutatkozott be az élvonalban, ám NB I-es premierje a 66. percig tartott, a 18 éves védőt kiállították, miután súlyos sérülést okozott a hazaiak gólszerzőjének, Szatmári Csabának. A diósgyőriek jobbhátvédje bokatörést és bokaszalag-szakadást szenvedett, már túl van a műtéten, várhatóan három hónap múlva kezdheti el az edzéseket. Azaz ez az idény már biztosan kuka, és ez egy harmincéves futballista esetében már felvet bizonyos aggódó kérdéseket. Vele együtt bízunk azonban benne, hogy eljut még Szatmári azokra a magaslatokra, amelyek sajnálatos sérülése előtt megadattak neki.

Nyilván abszurd lenne, ha ilyen körülmények között akár egyetlen pillanatra is összekevernénk az elkövető és az áldozat fogalmát, ám egy hasonló helyzet általában is rengeteg szubsztrátumot rejteget, a Kaczvinszki-ügy pedig még annál is többet. A több korosztályos válogatottat is megjáró fiatalembernek épp szülővárosában adatott meg, hogy NB I-es futballista legyen, és ez bizony sokáig a tündérmesék végkifejletére hajazott. Korábbi edzői, játékos- és iskolatársai, nem utolsósorban a teljes rokonság lehetett szemtanúja az ígéretes labdarúgó szintlépésének. Mert ugyan önmagában már messze nincs olyan varázsa a „magas” fővárosba költözésnek, mint évekkel-évtizedekkel ezelőtt, az Újpest azért minden közelmúltbeli hányattatása ellenére is az Újpest marad, olyan ugródeszka, amelyről talán még mindig magasabbra lehet rugaszkodni, mint az Avas-aljáról. Szinte hallani vélem az adrenalin dübörgését egy ilyen helyzetben lévő fiatal szervezetében, a mindenkinek mindent megmutatni, megköszönni vágyás késztetését.

Dominikban már kisgyerek korában meglátták az ígéretes futballistát, és ezt nemcsak nosztalgiázó emlékidézések támasztják alá, hanem a 2006-os születésű, az U9-es diósgyőri csapatban játszó kisfiúkról készült korabeli szakmai értékelés is. Az akkori edzője által az egyik közösségi oldalon közzétett büszkélkedő bejegyzés tanúsága szerint Dominik ilyen volt 2014-ben: „A keret egyik legreményteljesebb tagja, mert fizikailag nagyon jó adottságai vannak, ballábas, emellett a pályára olyan intelligens és kulturált játékot visz fel, amely nagyon ritka ilyen kis korban. Fontos megjegyezni, hogy nem az akceleráció miatt jó, hanem a komplexitás miatt, ráadásul »olvassa a játékot«. Arra azonban figyelni kell, hogy a domináns bal lába mellett rávegyük arra, hogy a jobbat is többet használja.” 2015 tavaszán a következő részlettel gazdagodott Dominik értékelése: „(…) játék közben még nem használja eleget a jobb lábát, így lehet, hogy a játéka nem fog látványosan tovább fejlődni. Korosztálya testi adottságokban utolérheti őt, és ha technikája nem fejlődik, játéka kevésbé lesz hatékony. Nagyon jó ütemben szerez labdát, kemény. A megszerzett labdákat jó arányban játssza meg, keresztlabdái, lövései hasznosak. Játékát színesíteni fogja, amennyiben ellenfelei kevésbé ismerik ki, és ha elhiszi, hogy a jobb lába is jó. (…) Egy teljes szezonon keresztül dolgozhattam veled – és ugyan még csak nyolcéves voltál, de mivel az egyik legszenzibilisebb időszak volt az életedben mint labdarúgónak, örülök, hogy téged sem rontottalak/rontottunk el…”

Innen indult, a Magyar Futball Akadémián folytatódott, és itt tart ma Kaczvinszki Dominik pályafutása. Nehéz pillanat, hiszen neki – szerencsére – ez idáig nem kellett megpróbálnia súlyos sérülés után a reménytelenség gödréből kikapaszkodni, ezért aligha kezelheti teljes empátiával Szatmári kálváriáját. Utóbbi fizikai, Kaczvinszki lelki gyógyulásához jó kiindulási pont, hogy nincs vádaskodás, van viszont szavakat keresgélő egymásnak üzenés, így talán a rémálmok is hamarabb véget érnek. Dominik esetében viszont igen nagy tétje van, hogyan sikerült majd rendeznie magában az esetet, leginkább a sérülést okozó testi kontaktus pillanatát. Egy védő esetében ugyanis végzetes lehet, ha sokáig zakatol benne a „becsússzak vagy ne csússzak be” dilemmája. A futballszakma tudja és elfogadja, hogy egy „szúrós” közbelépés nemcsak a pillanatnyi megoldást jelentheti, hanem annak a respektnek a kialakítását is szolgálja, amely elbizonytalaníthatja a csatárt.

Fontos kérdés azonban, hogy ebben a majdnem felnőttkorban milyen mértékben lehet még korrigálni a becsúszások technikáját, aminek helyes megtanulása a védőképzés egyik alapvető tézise. Sokszor megnéztem Kaczvinszki és Szatmári esetét, és nyomát sem láttam a sérülésokozás vagy félelemkeltés gonosz tudatosságának. Azt viszont igen, hogy az újpesti játékos két lábbal csúszik be, és ilyenkor bizony roppant nehéz mindkét lábat egyforma „fegyelmezettségre” szorítani. Alapvetés, hogy egyiknek sincs mit keresnie az ellenfél térde magasságában, megítélésem szerint Kaczvinszki bal lába nem is kelt ilyen mértékben önálló életre, ezzel együtt súlyos sérülés lett az amúgy korántsem ütemtelen becsúszás vége. No meg piros lap.

A hasonló borzalmak legtöbbször párhuzam után kiáltanak, az úgynevezett horrorsérülésekből pedig akár egész estés filmet is össze lehetne állítani. Ritkább alkalommal teljesen vétlen módon következnek be, a körülmények balszerencsés alakulása nyomán vagyunk kénytelenek eltakarni a szemünket. Legtöbb esetben felelőtlen, ütemtelen közbeavatkozások nyomán, csak egészen ritka esetekben áll tudatosság, bosszúvágy a drámai végkifejlet mögött. Egyetlen példa a futballista sötét oldalának érzékeltetésére. Roy Keane, a Manchester United legendás csapatkapitánya önéletrajzi könyvében nem hagyott kétséget afelől, amit amúgy is többen eskü alatt vallottak: a betonfalon is átmenő, ezért aztán a szurkolók által idealizált ír szándékosan okozott sérülést a norvég Alf-Inge Haalandnak. A Manchester City világhírű csatára, Erling Haaland édesapja még a Leeds United színeiben került összetűzésbe Keane-nel, aki egy 1997-es bajnoki meccsen buktatni akarta a norvég játékost, közben viszont maga szenvedett térdszalagszakadást. Haaland oda is szólt a fetrengő Keane-nek, keljen fel, hagyja abba a szimulálást. Az ír nem felejtett, és 2001 áprilisában bosszút állt a norvégon: ártalmatlan szituációban nyújtott lábbal beleszállt az akkor már a Cityt erősítő Haaland térdébe. Azt követően oda is szólt az áldozatnak: „Nesze, te seggfej! Többé ne merj gúnyolódni, hogy csak eljátszom a sérülést!” Alf-Inge Haaland térdét háromszor operálták, de miután képtelen volt teljesen felépülni, harmincévesen bejelentette visszavonulását.

A magyar futballban is előfordult jó néhány elborzasztó eset, de isten ments, hogy Kaczvinszki Dominik és Szatmári Csaba esetét ebbe a fekete sorba állítsuk. Az Újpest futballistáját vélhetően nemcsak a piros lapért járó szabványbüntetéssel sújtják majd, de azt hiszem, erős túlzás lenne, ha „áldozata” visszatéréséig vonnák ki a forgalomból. Meggyőződésem, hogy az alaptanulság célba ért, és remélem, hogy az eset nem kíséri pályafutását sötét árnyékként. Arra számíthat, hogy a gyarló és szelektív emberi emlékezet néha az orra alá dörgöli az esetet, talán még arra is, hogy következő miskolci fellépésén kifütyülik, de a közszereplés már csak ilyen, ő meg sohasem engedheti meg magának, hogy ingerülten reagáljon a hasonló szurkapiszkákra.

Épp a sajnálatos eset miatt fogják viszont sokan figyelemmel kísérni pályafutását. A magam részéről útravalóul csak annyit: Messit másfél perc után állították ki élete első válogatott mérkőzésén. Igaz, könyöklésével nem okozott maradandó sérülést Vanczáknak. Viszont egész jól kiheverte a traumát.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!