Cseresznyepaprikák – Malonyai Péter publicisztikája

Maradiságommal kezdem már megint, nem igazán értem ugyanis, miért tart nálunk szeptember 6-ig a nyári átigazolási időszak. A mi kis bajnokságunk akkorra már a 6. fordulón is túl lesz az aktuális kiírásban, ami szakmát befolyásoló tény, már csak azért is, mert addigra már 18 megszerezhető ponttal gazdálkodtak a csapatok, ami ugyebár 18 százalék a 99-et számláló összesből. Biztos van valamiféle magasabb szempont az időszak meghatározás mögött, de nem is ez az érdekes. Fontosabb, hogy a 2023–2024-es kiírásban csapataink elérhetik a sport legmagasabb eredményen túli szintjét, Alexandre Dumas A három testőrben rögzített axiómáját: „Egy mindenkiért, mindenki egyért.”

Gondolom ezt abból, hogy akárhány játékos megszólalt eddig a klubváltása kapcsán, annyiszor hallhattam, olvashattam, hogy nagyszerű közösségbe került, a közeg befogadó, az összes alkalmazott, a vezértől a szertárosig (pardon: kit-menedzserig) azon van, hogy minél előbb a kollektíva hasznos tagja legyen. Az is elhangzik, a futballista választásánál döntő volt, hogy érezte, kifejezetten őt akarják. Nekem ez a kedvenc fordulatom, hiszen miért ne őt akarnák, ha őt csábítják, neki ígér(get)nek.

Jobb helyeken még fotó is megtámogatja a közös boldogságot, a labdarúgó és a fővezér kifeszíti a szerzemény mezét. Megjegyzem, úgy tartanám korrektnek, hogy amikor a futballista ne adj' Isten távozik a csapattól, a szokásos lózungok („További sikereket kívánunk neki...!”) mellett is lenne fénykép, mondjuk arról, hogy leadja a szerelését, csomagol, kihajt a stadion kapuján (és vissza se néz).

De ez még odébb van. Most még a befogadó közeg, a jó szellemű közösség az úr. Az a baj a közösséggel, hogy nincs rá minden helyzetre, valamennyi kollektívára érvényes definíció. Az elemei egyértelműek, köztük az érzelmek, a gondolkodásmód, a célok, esetünkben a tervek a legmegfoghatóbbak, hiszen mindenhol a jó szereplés áll a középpontban. Miközben vannak szabályok, szokások, amelyeket a tagok nem csupán ismernek, hanem be is tartanak.

Ezzel a meghatározással persze nem találjuk fel a meleg vizet, hiszen evidencia. Ahogy az is, hogy nem vagyunk egyformák (ami egyébként remek), ahol pedig sokan vannak, nehéz elérni, hogy mindenki kivétel nélkül egy irányba húzzon. Mostanság különösen, hiszen már az is nagy dolog, ha mindenki szót ért mindenkivel, mert ha szó, akkor ugyebár nyelv, sőt anyanyelv, ami ki tudja, hányféle mostanság az importtól hemzsegő futballunkban. És ha még az edző is külföldről jött, még nehezebb a helyzet, hiszen alapvetően neki kell megteremtenie az egységet, ha azt mondja „host community”, nem biztos, hogy mindenki érti a keretből, mit mond, meg aztán ki tudja, az ő világában mit jelent a befogadó közeg. Tudom, van tolmács, de hát jól néznénk ki, ha a nyelv és nem a szakma tudása döntene fontos kérdésekben.

Azt viszont nem értem, miért nem lehet próbaidős szerződéseket kötni. A játékosok munkavállalók, a megállapodás határozott idejű, a Munka törvénykönyve világosan fogalmaz. Meglehet, három hónap alatt nem sok derül ki (azért több mint az önfényező felvételekből, a menedzseri szép szavakból, s a más csapatban látottakból). Itt persze naiv vagyok, hiszen a vásárlásban, befogadás ide vagy oda, mindig benne van a jó áron való továbbadás szándéka is, ahhoz pedig jobban passzol a röghöz kötés.

A beilleszkedéshez persze idő kell, s ugyebár nem csupán a klubházban, a pályán is meg kell felelnie a játékosnak. Hogy múltból hozzak példát, két jobbszélső esetét idézem fel 1965-ből, a Dorogtól a Ferencvároshoz igazoló Karába Jánosét és a Szombathelyről a Vasasba szerződő Molnár Dezsőét. Kitűnő futballisták voltak, mégsem találták meg könnyen a helyüket. Ha megtalálták egyáltalán, hiszen Karába – miközben bombagóllal segítette VVK-döntőhöz a Fradit – kevesebbet játszott, mint számított rá, jött az ifiből Szőke István, és ő lett a favorit a posztján. Molnár Dezső jobban járt, válogatott is lett, de nem ez a lényeg.

Ahogy a Népsport írta, Karába Dorogon úgynevezett futó szélsőt játszott, lerohant az alapvonalig, beadott, bent pedig Szuromi Antal vagy Monostori Tivadar igyekezett az egyről a kettőre jutni a labdáiból. A Fradi futballja viszont a kombinációra épült, a gyorsasága csak az egyik eleme lehetett a támadásoknak, mellette Varga Zoltán vagy középen Albert Flórián többnyire nem futtatta őt, hanem kényszerítőzni igyekezett vele. Molnár a Haladásban több volt szélsőnél, szabadabban futballozhatott, mint ahogy posztja diktálta, gyakran kellett a tizenhatoson belül is fickándoznia, esetenként befejezni a támadásokat. Meglehet, ez ma már nem gond, hiszen nincsenek akkora különbségek csapataink játékmódjában, jellemző, felismerhető stílusról csak erőszakoltan beszélhetünk.

Karába és Molnár esete azért is érdekes, mert lehet akármilyen befogadó a közeg, azért leginkább az dönt, hogy a pályán mire képes az új fiú. Amikor Szokolai Lászlót 1974-ben szerződtette a Rába ETO, Farsang Ferenc edző így beszélt: „Nem lesz gondja a beilleszkedéssel. A régebbi játékosok a jó futballistát hamar befogadják. Neki két-három edzés után már barátai voltak, benne volt mindenben, ami általában az »öregek« előjoga. Ez egy csapat életében sokat számít.” Sokatmondó szavak.
Ahogy Kovács Imréé is 1975-ben az MTK-nál. Mert addig rendben van, hogy az újoncoknak mindenekelőtt a környezetet kell megszokniuk. Az öltözőrendet, a fogas helyét, az idősebbek modorát... Ám az edző büszkén teszi hozzá, hogy visszaforgatták az idő kerekét tíz-tizenöt évvel, „amikor az újoncok szinte lábujjhegyen jártak, nehogy megzavarják a »nagyokat«”!

Nem mellesleg a jó közösségnek is lehet hátulütője. Mármint a meglévőnek, amelybe be kell illeszkednie az újnak. Rengeteg emlékezetes pillanat, sok együttes küzdelem emléke fűzheti össze a régi játékosokat, s ezek a szálak néha olyan erősek lehetnek, hogy gátolhatják az új csapattag beilleszkedését. Egyértelműen, hiszen az érkező posztján addig is szerepelt valaki, akinek feltehetően kevesebb esély jut majd a jövőben. Mondják ugyan, de nem hiszek benne, hogy a futballistának mindegy, hogy kezdőként vagy csereként lép pályára, esetleg a kispadon ücsörög meccsről meccsre. Erről nem szoktak beszélni a csapatok háza táján (én sem tenném...), ám létező feszültségforrás.

Ha a mellőzött vezéregyéniség volt, megindulhat a morgolódás a régiek között, összehasonlítgatják az újjal, persze nem minden előítélettől mentesen. És nyilván jelzik is az érkezőnek az ellenérzésüket. Hány és hány futballista panaszolta (persze a távozásakor), hogy egyszerűen kihagyták az összjátékból. Mostanság még az is lehet, hogy a régieknek van igazuk, hiszen korszakos zsenik igazolásáról aligha van szó a jelenlegi első osztályban.

A lényeg, hogy nem kell mindent szó szerint venni, amit mostanában olvasunk a csapatot váltó futballistáktól. Ami engem illett, a szép jövőről szóló szavaik leginkább a remény kifejezői, hogy mi lesz, azt csak később tudjuk meg. Arról pedig, hogy kinek a dolga megteremteni a jó közösséget, a befogadó közeget, hadd idézzem Örkény István ideillő egypercesét, a címe: Az élet értelme.

„Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú. Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.

Hát akkor mi?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.”

Sok szerencsét hozzá!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!