Tóni – Malonyai Péter publicisztikája

HA KÉRDEZIK, milyen ember volt, egyik legkedvesebb történetemet mesélem el róla. Az egyik hazai meccsen kikezdte egy drukker, ahányszor csak hozzákerült a labda, már üvöltötte is: „Kövér vagy!” Ő többször is kinézett a lelátóra, megjegyezte, hol ül a kíméletlen kritikus, aztán a lefújás után fölcaplatott a nézőtérre, megkereste és a kezét nyújtotta: „Jó napot kívánok! Szuromi Antal vagyok. Úgy hallottam, van valami gondja velem. Parancsoljon!”

A delikvens köpni-nyelni nem tudott meglepetésében, az egyenesség megbénította, szemtől szembe csak annyi tellett tőle, hogy szintén bemutatkozott.

Jellemző őszinteségével együtt a ma 80 esztendeje született Szuromi Tóni (Antalként csak a meccsjegyzőkönyvekben szerepelt) csendes ember volt, miközben igazán társasági. A tehetségével nem volt gond, a Budapest-bajnokságból (Vízművek) lett ifiválogatott, 19 évesen vitte a Dorog, ahol az első meccse után (MTK 4:1) az állt a Népsportban, hogy „bizonyította tehetségét”. Aztán következett a Tatabánya (1965), az MTK (1968), az Egyetértés (1971) és végül újra az MTK (1974).

Volt két emlékezetes gólja, sokan emlegetik azóta is a kortársak, ám ő – ha szóba került – csak mosolygott, a szerencsét emlegette. Az első időpontja 1963. november, Dorog–FTC. Ha nyer a Fradi, bajnok. Ha nem... A dorogi válogatottak, Ilku István kapus és a center Monostori Tivadar „tárgyalásban álltak” a zöld-fehér menőkkel, akik végül nem kértek az „ajándékból”. Aztán öt perccel a vége előtt Novák Dezső föl akart szabadítani, a labdával hátba találta Rákosi Gyulát, a lecsorgó labdát pedig Szuromi három méterről a kapuba passzolta. Nyert a Dorog (2:1), s ezzel lett első a Győr. Utána rengeteg levelet kapott, de: „Átadtam őket édesanyámnak, mert mind róla szólt…”

A másik híres gólját az MTK-ban lőtte 1970 őszén, szintén a Fradinak. Mindenki ájuldozott, elvégre Páncsics Miklósnak adott kötényt. Versenyt futottak a labdáért, ő meg akarta menteni, hogy ne menjen ki taccsra, beleért és átcsorgott a centerhalf lába között. Aztán már roboghatott kapura, s persze hogy belőtte. Győzelmet ért (1:0).

Az esztendő (1970) arról is emlékezetes, hogy akkor lett válogatott. Végül egyszeres. Svájcban nyertünk (1:0), ám ő hiába volt lelkes, úgy izgult, hogy még a guruló labdába is bele akart fejelni – mentegetőzött. Egy válogatottság nem sok, sőt... De az ő idejében több volt a címeres mezre érdemes (na jó, esélyes) játékos, mint ma. Bázelben Fazekas László, Bene Ferenc, Szuromi Antal volt a csatárhármasunk, a drukkerek által megválasztott év csapatában pedig Fazekas (Ú. Dózsa), Kocsis Lajos (Bp. Honvéd), Bene(Ú. Dózsa), Szuromi (MTK).

Hogy egyáltalán válogatott lehetett, annak is köszönhette, hogy mindene volt a futball, szerepkörtől függetlenül. Amikor 1970 tavaszán, a svédek elleni itthoni meccs (1:2) előtt Hoffer József szövetségi kapitány felment hozzá, s kérte, üljön le a kispadra, mert sok a sérült, azonnal igent mondott, miközben tudta, hogy csak végszükség esetén cserélik be.

A lényeget egyébként Göröcs János fogalmazta meg. Azt mondta egyszer nekem, hogy ha nincsenek a „Szuromik”, tehát a képzett, jó futballisták, akiken úgymond végig kell rágniuk magukat a legjobbaknak, soha nem lett volna belőle „a”, Titi, Albert Flóriánból „a” Flóri és így tovább.

Titi egyénként sajnálta, hogy Tóni türelmetlen volt. Újpesti gyerekként ugyanis mindig a Megyeri úton akart futballozni, volt is rá esélye 1966-ban. Hívták, de a Tatabánya nem adta ki, semmi kedve nem volt kivárni hónapokat, így a Bányásznál maradt. Közben az újpestiek – a Dózsa-család, azaz a belügy – szerződtették Dunai Antalt Pécsről. Sajnálta, hogy nem várt, mert ő is ott lehetett volna a Baróti Lajos keze alatt formálódó sikercsapatban (bajnoki címek, kupagyőzelem, VVK-döntő). „Kihagytam életem nagy ziccerét” – mondogatta. Arról nem beszélve, hogy ha újpesti futballista, aligha „pöckölik ki” a Mexikóvárosba, az olimpiára utazó és ott győztes csapatból 1968-ban. Így aztán legnagyobb sikere egy Magyar (Népköztársasági) Kupa-győzelem 1968-ból (MTK–Bp. Honvéd 2:1) – az első MTK-gólt ő lőtte.

Mert a Tatabánya s az újpesti kitérő után az MTK-t választotta – lakás a Krisztinában, a Pauler utca sarkán lévő toronyházban, felvétel a vendéglátóipari főiskolára. Nem futotta ki a legjobb formáját, szerencséje sem volt. Egészen addig, amíg őszintesége odáig vezetett, hogy Palicskó Tibor edző ott osztotta, ahol csak tudta. Tóni kiharcolta, hogy elmehessen az Egyetértésbe, így nem volt benne a „kilencek lázadása” néven elhíresült játékossztrájkban. „Ha ott vagyok, tízen lettünk volna...” – mondta, majd hozzátette: az is lehet, hogy lebeszélte volna a többieket a sztrájkról, ismerve a Marseille utáni idők látványos, semmire sem jó, a közhangulatra hajazó (ál)szigorát.

Aminek egyébként ő is áldozata volt. Az Egyetértés futballistájaként pécézte ki a Népsport, edzője, Rákóczi László annyi rosszat mondott róla, ahányszor örvendezhetett a góljai után. A lap pedig így zárta cikkét: „Szuromi akkor is ott ült a szekéren, amikor nem csapott a lovak közé! Most ezt megkövetelik tőle, s már futnia kell azért, hogy újra a bakra ülhessen. De ehhez már kevés a szó – tettek szükségesek!” Azt most hagyjuk, hogy halálakor a cikk írója áradozott róla, mondván, minden védőnek adott legalább egy kötényt, aki ellen játszott, s legnagyobb „bravúrja”, hogy csak egyszer volt válogatott, pedig legalább ötven járt volna neki.

Hát igen, változnak az idők, változnak az emberek.

Tóni nem sokat. Mindegy, hol volt – öltözőben, lelátón, presszóban, utcán –, futballista maradt. Nem véletlen, hogy az általa vezetett Pasaréti úti „Pözsó” (hivatalosan: Pikk Dáma, baráti társaságunknak ma is törzshelye) éppen úgy otthona volt a futballistáknak, mint később a körúti Gong. Ahol állt a radiátornál a pult mellett, és kérdezett, felelt, emlékezett – beszélgetett. Szót értett mindenkivel, nem csupán a futballból érkezőkkel. A Nagykörút mögött, a Rottenbiller utca felé (Almásy tér...) kevésbé vidám és fényes világ uralkodott, meglehetősen szigorú törvényekkel. Ám ő a nehézfiúkkal is megtalálta a hangot, újpesti vagány volt, úri vagány, értendő ezen, hogy volt gyerekszobája (ha akad még valaki, aki érti, mire gondolok...).

Elegáns volt mindig. Emiatt is lett balhéja, igaz, nem végzetes. Tatabányán papíron föld alatti bányacsillésként alkalmazták, járt neki veszélyességi pótlék, hűségpénz és természetbeni juttatásként szén is. Jó minőségű, így nem volt gond az „értékesítésével”. A föld alá persze nem szállt le, azaz egyszer akart, s ebből lett a gond. Egy reggel fölébredt a sportszállón, és kitalálta, hogy be kellene néznie a „munkahelyére”. Felöltözött (mindig elegáns volt, öltöny, nyakkendő, minőségi cipő), és megjelent az aknánál, mondván: „Itt dolgozom...” Persze hogy nem engedték le a föld alá, a legendás trösztigazgató, Gál István pedig magához rendelte, és közölte: „Szuromi elvtárs, mi nem azért hoztuk ide magát, hogy fellendítse a termelést, ezt bízza a bányászokra, maga csak rúgja gólokat, hogy örüljenek.” Megtette: 53 bajnoki, 20 gól – és rengeteg gólpassz, hiszen ahogy Dorogon Monosto­rival, Tatabányán Csernai Tiborral összeszokott duó­ként támadtak.

Megjárta a hadak útját a magánéletében is. Talpra állt, noha sohasem tudta megemészteni, hogy átverték érzelmileg, anyagilag. Élete utolsó szakaszában Berekfürdőn élt nyugalomban, békében, de körúti bennfentesként enyhén szólva is ingerszegény volt számára a környezet. A futballközeg nagyon hiányzott neki, ezért vállalta, hogy portásként hetente háromszor szolgálatba áll a Vasas-pályán…

Jelképes, hogy 2020-ban a Magyar labdarúgás napján (november 25.) hunyt el 77 évesen, s az is, hogy a járvány miatt csak februárban helyezhették végső nyugalomra.

A nyugalmat korábban is kiérdemelte volna, ezt nem csupán mint barát rögzítem.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!