Remény FC – Malonyai Péter publicisztikája

Nincs évfordulója, legalábbis kerek az 1885 márciusában született mesterkomikusnak, Salamon Bélának, de annyi szó esik mostanság a drukkerekről, hogy nem árt tudni milyen (volt) az igazi szurkoló. Aki ott volt a magyar futball születésénél, és halálakor (1965) még magasan jegyeztek minket a játék emelkedettebb köreiben.

„Színésznek kegyetlenül rossz volt. Salamon Bélának: egyedülálló zseni. Egyszeri, megismételhetetlen, utánozhatatlan, követhetetlen” – írta róla pályatársa, Szuhay Balázs, némi rosszindulatú (költői?) túlzással persze, ami érthető, hiszen esélye sem volt rá, hogy felnőjön hozzá.
Aki nem hiszi, járjon utána (ott a világháló), itt legyen elég annyi, hogy kabarétréfái közül a Lepsénynél még megvolt (szerző: Nóti Károly) címe éppen úgy bekerült a köznyelvbe, mint a „Szintén zenész” (Vonósnégyes, Szőke Szakáll) vagy a „Ha én egyszer kinyitom a számat...” (Pomócsi marad, Kellér Dezső) fordulat.

De most nem erről akarok mesélni, hanem szerelméről a futball iránt. Amikor megkérdezték Salamon Bélától, mi a különbség a házasság és a játék között, egyből rávágta, hogy otthon nem érvényesül a hazai pálya előnye…

Minden úgy indult nála, mint sokaknál. Elvégezte a négy polgárit (Saly Béla néven, padtársa Kann Gyula volt, akiben a szintén legendás Kabos Gyulát tisztelhetjük), majd a Lusztig-textilkereskedésben kifutófiú lett. A borravalókból összespórolt annyit, hogy vehessen egy valódi, bőr futball-labdát, s máris csapatot gründolt. Ez volt a Remény Football Club (az elnevezés már az örök drukker alapállására hajaz), ahol övé volt a labda, ő lett a kapitány. Nem lehetett rossz csapat, hiszen Holits Ödön, Révész Béla, Schlosser Imre, Sebestyén Béla ott volt a városligeti pályán. A Reményből később Turul lett („Turul, a labda a kapujába gurul” – élcelődtek velük), aztán beolvadtak a MUE-ba, majd testületileg átléptek az MTK-ba. Ez a klub lett a szíve csücske, vagy inkább centruma.

Az ifik intézője volt, de vezetett is meccseket. Egyszer még közmegegyezésre saját csapatának is, amikor nem ment el a kijelölt bíró. Aztán amikor a BTC centere szabadon száguldott az MTK kapuja felé, hirtelen a sípjába fújt, szabadrúgás kifelé. „Mi volt ez, bíró úr?” – kérdezte a csatár, a válasz pedig: „Ez, kedves fiam, egy veszélyes helyzet volt...”

Az MTK-nál az ifik is zseniálisak voltak a múlt század tízes éveiben, maradjunk annyiban, hogy volt stílusa a csapatnak. „Sala bácsi” (így hívta mindenki) is hozzátette a magáét. Utálta az ívelgetést, tőle származik a „fű alatt” kifejezés, attól pedig különösen irtózott, amikor a szélső az összekötőjétől megkapta a labdát, s nem kezdeményezett, hanem visszapasszolta neki. Istenem, mit tud(hat)ta ő, hogy egyszer ez lesz a „korszerű”…

Reggeltől estig meccsen volt a hétvégeken, s nemcsak megjelent, drukkolt, elfogultan, szenvedélyesen, ahogy kell. Szájában örökké ott lógott a szivar, jártatta le, föl, oldalra, a hozzá közelállók már tudták, melyik irány milyen érzelmi állapotot takar. Ha gólt lőtt az MTK (a Hungáriát is így hívta), kalapját lengette, ugrándozott, önkívületi állapotban volt.

Amikor 1925-ben a fradista Kohut Vilmos egyenlített az MTK ellen (a vége 2:1-es FTC-győzelem), s az örökrangadó másnapján a Wiener SC ellen hasonló szituációból mellé lőtt, már kiabálta is: „Tegnap be tudtad csavarni, te csibész! Ma persze nem tudod, majd adok én neked, hogy mindig fordítva csinálod, mint ahogy kellene!”

A futballisták nem sértődtek meg, hitele volt náluk is. Pedig volt vitriol a szavaiban. A kapus Amsel Ignácról, a hátvéd Török Tivadarról, a fedezetként számításba vett Borsányi Ferencről és Sáros Miklósról így beszélt 1933-ban a prágai 3:3-as válogatott meccs előtt az újságírónak: „Meglátja, az a Náci jó lesz, a nehéz labdákat szenzációsan fogja majd, csak a könnyüket engedi be. Jó az a Török-fiú is, lelkem. Elvégre őt betették, mit tehet ő róla. Na és a Borcsa! Most apadt le a térde, ugye bizony nem teheti tönkre magát, de egy kis mozgás kell a térdinek. Sárostól nem félek. Nem fog lelőni engem.”

Nem mellesleg a sajátjainak sem kegyelmezett. Egy szezonnyitó előtt arról mesélt, hogy nyáron vízipólómeccsekre járt, s kipihente magát, mert ott nem bosszankodik annyit az ember, hiszen nem tudni, mi történik a víz alatt. „Mit nem adnék, ha a Rebrónak nyakig érne a víz, és nem kellene látni, mit csinál a lábával” – magyarázta a Hungária jobbhalfjáról. Később, a negyvenes évek végén Kertesi Ignácról megállapította, hogy ha annyit dolgozik, menjen favágónak, ha szíve van, adakozzék a gyermeknapon, de a klasszis jobbfedezet Kovács Imre is megkapta a magáét, amikor a megbízhatóságát dicsérték: „Igen, akkor a legjobb, ha bankpénztárosnak megy...”

Ezek után képzelhető, mekkora volt az öröme, amikor győztek a kedvencei. Jellemző, hogy 1947-ben az MTK Slavia elleni 7:2-es prágai győzelme után megvette a Népsportot, meglátta az eredményt, s alig akart hinni a szemének. Gyorsan vett még egy újságot, mondván: „Két újság csak nem hazudik...!”
Vagy egy-egy MTK-sikerrel végződő örökrangadó után… Bement a színházába, a Vidám Színpadra, és a társalgóban megkérdezte, mi volt az MTK–Fradin. Nyert az MTK – mondták neki, és hozzátették: „De hiszen Béla bácsi kint volt a meccsen...!” Fanyar mosollyal felelte: „Igaz, aranyoskám, de olyan jólesik hallani...”

Sándor „Csikar” volt a kedvence. Dicsérték, hogy remek beadásai vannak, mire nem véletlenül mondta, hogy az a legkevesebb, mert neki meg remek kiadásai – amikor kellett, támogatta a szélsőt. Ezért esett rosszul neki, és maradt tüske benne, hogy amikor 1958-ban érdemes művész lett, „Csikar” nem gratulált neki külön, csak azt a levelet írta alá, amelyben az MTK összes futballistája köszöntötte őt.
A nagy vetélytárs, a Fradi hívei is becsülték. A szakértelmében bíztak. Egyszer egyikük azt magyarázta neki, hogy azokat a ziccereket, amelyeket a zöld-fehér csatárok kihagytak az öt és felesről, még ő is belőtte volna. Megtorpant, megállt a szivar a szájában, s felvonta a szemöldökét: „Meg van maga bolondulva, aranyoskám? Én? Az MTK-nak?”

Népszerűségét, drukker mivoltát a hatalom is igyekezett kihasználni. Az 1956-os forradalom után megfagytak a sportkapcsolatok Ausztriával, jellemző, hogy 1956 október 14. és 1960. november 20. között nem volt magyar–osztrák (vagy osztrák–magyar) futballmeccs. Ezért – nyilván nem önszántából – 1957-ben a Népsportban közölt levelet intézett Michael Schwartzhoz, az Austria Wien elnökéhez. A politikai szándék nyilvánvaló, ám nem írt semmi vállalhatatlant. Arra hivatkozott, hogy a két ország futballmeccse (101 volt 1902 és 1956 között) olyan esemény, amelyet számontartanak ott és itt egyaránt. „Azért fordulok Elnök úrhoz, mert nem ismerem személyesen az önök politikusait. Nem vagyok politikus, nem is értek a politikához (sokan nem értenek ugyan hozzá, mégis csinálják), önhöz fordulok tehát és a többi osztrák szurkolóhoz, hogy emeljék fel szavukat sportbarátságunk megszakítása ellen” – írta. Nem tudni, hogy elküldték-e vagy az olvasóknak szánt nyílt levél volt, de hiteles sorok.

Nyolcvanesztendősen hunyt el, 1965 júniusában. A kórházban még örömmel vette, hogy az MTK-ifik legyőzték a Fradit, elmondta, szeretné, ha az MTK-s fiatalok vinnék a koporsóját – így történt. Nem láthatta, hogy öt nappal a halála után a már régóta nem acélos MTK 4:2-re legyőzi az idényben bajnok­esélyes Fradit. A mérkőzés 15. percében egyperces gyászszünet szakította meg emlékére a játékot.
Amiből kijutott neki az igazi, olvasatában: „Aranyoskám, nem is annyira az eredmény érdekel engem, mint inkább az a hagyományosan szép »emtékástílus«”.

„Szintén zenész” – vonatkoztatom magamra örökbecsű poénját. A Remény FC pártoló tagjaként.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!