Népsport: Tízes a centerhalfnak

Nem valami rózsás hangulatban készülődtek a Ferencváros labdarúgói az Újpesti Dózsa elleni 1972. április 15-i mérkőzésre. A csapat az UEFA-kupa elődöntőjének első mérkőzésén a Népstadionban 2–2-es döntetlent játszott a jugoszláv (bosnyák) Zseljeznicsarral, s az azt megelőző bajnokin ugyancsak a Népstadionban 1–0-s vereséget szenvedett a Diósgyőri VTK-tól. A szarajevói visszavágó előtt a zöld-fehérek a Megyeri úton játszottak, Szőke István és Branikovits László góljával 2–0-ra nyertek, Szőke meglőtte szokásos gólját Szentmihályi Antalnak… Ám a fradisták közül mégsem a góllövők vagy éppen Albert Flórián, Juhász István, a sérült Géczi Istvánt helyettesítő Vörös Béla vagy Kű Lajos lett a mérkőzés legjobbja, hanem Páncsics Miklós. Az FTC középhátvédje 10-es osztályzatot kapott a Népsporttól!

Páncsics Miklós – aki Mátrai Sándor posztját vette át középhátvédként, addig balhátvéd volt – számára nem kezdődött jól az idény: az arccsontját megoperálták, az orvosok nem engedték, hogy belefejeljen a labdába. Ráadásul a fizikai felkészülés idejének nagy részét a műtét miatt ágyban töltötte, csak sétálni kelhetett fel.

A Népsport kiemelte, egyszer sem kellett szabálytalankodnia, néma maradt nála a játékvezetői síp. Gyorsabb volt Benééknél, jól helyezkedett, kitűnő anticipációs készségével szinte már azt is tudta, hová érkezik a labda. A Páncsics által irányított Fradi-védelem – Bálint László 8-as, Megyesi István 7-es osztályzatot érdemelt ki – hibátlanul működve verte vissza a korszak legjobb honi támadósora, a nemzetközi viszonylatban is jegyzett Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó újpesti ötös fogat valamennyi próbálkozását (Bene Ferenc 21, Fazekas László, a Népsport későbbi ötödik tízese 20 gólt szerzett addig!). A derbi másnapján a Népsport a összefoglalójában kiemelte: „A mérkőzés végén a hazai szurkolók is nyílt színi tapssal fejezték ki elismerésüket az egészen kiemelkedő teljesítményt nyújtó Páncsics Miklósnak.” A meccs taglalásából sem maradhatott ki, „hogy Páncsics ezen a mérkőzésen szinte átjátszhatatlan” volt. A győztes csapat értékelésében pedig ez állt: „A védelem valamennyi tagja megállta a helyét, de a jó teljesítményt nyújtók közül is kiemelkedik Páncsics, aki szinte hibátlanul, végig magabiztosan szerelt és indított, s a mezőny fölé emelkedett. Nemzetközi mércével mérve is rászolgált a teljes elismerésre!”

A lap elemezte is a védő játékát. „A válogatott játékos az egyéni bírálatban 10-es osztályzatot kapott lapunkban. Annak idején úgy fogalmaztuk meg ennek a legmagasabb értékű jegynek a követelményeit, hogy »csak nemzetközi szinten mérve is kiemelkedő teljesítményt nyújtó játékos kaphatja«. Páncsics az első, aki – megítélésünk szerint – kiérdemelte a 10-est. Szombati játékával valószínűleg a világ bármelyik csapatában a legjobbak között szerepelt volna. És hogy a mi értékelésünk mennyire közel állt ebben az esetben az általános véleményhez, azt legjobban mutatja, hogy az EMKE aluljárójában este több száz ember várta a lapot – mindenekelőtt az osztályzatokra kíváncsian. És amikor megkapták az első példányokat, ott, a föld alatt háromszoros éljent kiáltottak Páncsics Miklósra.”

Mondhatni, jól ment neki a Dózsa ellen, mert 1967. november 12-én gólt is szerzett a derbin, ezzel ünnepelte fia, Dusán születését. Az újpestiek némiképpen nehezteltek a védőre, ugyanis 1970 nyarán óriási port kavart, hogy Páncsics az Újpestbe akar igazolni. Mondjuk úgy, szövevényes történet volt. Általános vélemény volt, hogy ha a Dózsa védelme szilárdabb lenne, akkor a nemzetközi mezőnyben is jönnének az eredmények. Éppen egy gyors középső védő hiányzott! A középhátvéd levélben jelezte klubjának és az MLSZ-nek, hogy Újpesten szeretné folytatni pályafutását – a háttérben a Dózsa megkeresése állt. Húzódott az ügy, az 1970–1971-es idény nyitó fordulója előtt még nem volt döntés. Aztán augusztus elején Páncsics levélben visszavonta július 31-i bejelentését, közölte, marad(na) a Fradiban, nem engedheti meg magának, hogy egy évet kivárjon. Augusztus 15-én az FTC–Pécs meccsen (3–1) újra pályára lépett, 7-es osztályzatot kapott.

Páncsics Miklós nem középső védőként eresztett gyökeret a Fradiban, pedig ifiként ezen poszton játszott. Az Inter elleni BEK-mérkőzés visszavágóján, Horváth László – Api – kiállítása után balhátvéd lett, a szélső védőként eltöltött időszakot később így értékelte. „Balhátvédet könnyebb játszani, főleg, ami a helyezkedést illeti. Szélső hátvédnek azonban még nagyobb gyorsasággal kell rendelkeznie.” Neki megvolt, elődjéhez, Mátrai Sándorhoz hasonlóan atletizált, s hozzá hasonlóan ő is centerhalfként játszott legtöbbször a válogatottban. Csupán 37 alkalommal lépett pályára címeres mezben, először az NDK ellen 1967. október 29-én. Két meccsét a többinél is jobban megőrizte az emlékezet: 1971-ben a 0–0-s brazil–magyaron Rióban nem bírtak vele Tostao és társai, az 1972-es Eb elődöntőjében a szovjet csapat góljában viszont erősen benne volt (0–1).

Gyerekként a Milan futballistája, Paolo Maldini édesapja, Cesare Maldini volt a példaképe. Aztán a Győr elleni budapesti BEK-elődöntőben (1965) a Benficában látta játszani a szakállas Germanót. „Az ő játéka hatott rám a legerősebben. Határtalanul nyugodt volt, megbízható, magabiztos, vezéregyénisége a világhírű portugál csapat védelmének – nyilatkozta a Képes Sportnak 1969-ben. Azért a balhátvéd posztján is volt idolja: Karl-Heinz Schnellinger. S ha már a Képes Sport, a hetilap így értékelte Páncsics játékát: „Korlátlan úr volt a pályán. Látványosan játszott. Tökéletes védőmunkáján kívül nemegyszer a támadások vezetéséből is kivette részét. Régen nem látott nagyvonalú, rugalmas és tiszta játékának nagy része van az FTC biztos győzelmében.” A lap egy 1971- es cikkéből idézve: „Játékát tavasszal is ugyanazok a jó tulajdonságok jellemezték, mint az előző években. Határozottságához, magabiztosságához, nyugodtságához, helyezkedési érzékéhez, rúgótechnikájához, nagyszerű fejjátékához töretlen küzdőszellem járul. Akkor is változatlan hévvel küzd, ha a csapatnak valamivel halványabban megy a játék, megállás nélkül hajt 90 percen át, szerel, felszabadít, támadást indít, keresztez. Mindig sportszerűen játszik, ebben is példát mutat.”

A középhátvéd a 10-es osztályzatot követőn csupán két évig maradt a zöld-fehéreknél: 1974-ben – éppen abban az esztendőben, amikor megkapta az FTC örökös bajnoka címet… – a Bp. Honvédhoz igazolt. Mondhatni, korábbi klubtársát, Szűcs Lajost követte, ám nem ezért lépett át a piros-fehérekhez. A távozásnak prózai oka volt, az egyesület egykori balhátvédje, Dalnoki Jenő 1973-ban a felnőttcsapat edzője lett, s nemigen számított már az idősebb generációra. Ráadásul vele kapcsolatban megjegyezte, inkább visszahívja középhátvédnek Gerendás Andrást, minthogy Páncsicsot játszassa… Ám a centerhalf korántsem tudott úgy kiteljesedni Kispesten, mint Szűcs Lajos, a válogatottba már nem került vissza. Pályafutását a Bp. Építőkben fejezte be, talán sorsszerűen nem messze a Fradi otthonától.

LABDARÚGÓ NB I, 1971–1972-ES IDÉNY, 21. FORDULÓ
ÚJPESTI DÓZSA–FERENCVÁROS 0–2 (0–2)
1972. április 15., Budapest, Megyeri út, 18 ezer néző. Vezette: Marton
Újpesti Dózsa: Szentmihályi (7) – Káposzta (6), Maurer (4), Noskó (7), Juhász P. (5) – Dunai III (5), Göröcs (4) – Fazekas (6), Bene (4), Dunai II (5), Zámbó (5).Csere: Zámbó helyett Nagy L. (–) a 77. percben.Edző: Kovács Imre
Ferencváros: Vörös (–) – Vépi (5), Páncsics (10), Bálint (8), Megyesi (7) – Juhász I. (8), Kű (8) – Szőke (7), Branikovits (7), Albert (6), Mucha (6).Edző: Csanádi Ferenc
Gólszerző: Szőke (17.), Branikovits (45.)