Hiányjegyzék – Malonyai Péter publicisztikája

Ottlik Géza regényében, az elégszer el nem olvasható Iskola a határon című remekműben különös főszerephez jut a hiányjegyzék. Persze nem csupán a kőszegi katonai alreálban létezett a műfaj, hanem minden olyan tanintézményben, ahol a növendékek évről évre az előző évfolyam tankönyveit kapták meg. A jegyzék tartalmazta, hogy melyik oldal hiányzik, mely részek olvashatatlanok (nálam legalábbis így volt évtizedekkel később), a cetliket rendre átragasztották, egyes könyvekben meglehetősen vastag volt az egymáson lévő cédulák sora.

Ottliknál azért (is) kap főszerepet a hiányjegyzék, mert Colalto Egon gyűjtötte őket, zsebkésével óvatosan lebontotta az egyes rétegeket, így tett szert a készletre, amelyből megtudhatta, mikor kinél volt a tankönyv.

Hiányjegyzékem nekem is van, modern korunk egeket verdeső profizmusa jóvoltából időről időre rá kell döbbennem, mennyi minden veszik ki a futballból, ami ugyebár alapvetően és a látszat ellenére – játék.

Kezdem a sort az önfeledtséggel. Hogy hozzáértőt idézzek, Pál Ferenc katolikus pap (nem mellesleg magasugrásban magyar bajnok) úgy véli, hogy a sikerrel még úgy-ahogy tudnak mit kezdeni a maiak, ám a játékba való belefeledkezés már nem megy olyan jól. Márpedig, akit az foglalkoztat, nehogy hibázzon, a szorongás miatt képtelen magából kihozni a legtöbbet, s ha sikerül valami, az öröm csupán a fellélegzésre elég. Nálam jellemző, ha a gólszerző az égre néz, az Úrnak mond köszönetet azért, ami az ő érdeme. Megkönnyebbül, hogy teljesített.

Ha már a gólnál tartunk, itt is akadnak a lényeget torzító furcsaságot. A játék céljáról van szó – a régebbi szabálykönyvek rögzítették is –, ehhez képest a sor azzal kezdődött, hogy büntetés jár a túlzott gólörömért. Kérdem: a cél elérése miatti boldogság hogy lehet túlzott? És akkor persze még itt a VAR... Folyik a vizsgálat, a gólszerző nem mer örülni, a hátránytól fenyegetett ellenfél játékosai reménykednek, hogy hátha, a drukker is kapkodja a fejét, a VAR-szobában ülők (a tavalyi Európa-bajnokságon heten – ismétlem – heten voltak) centiznek, vonalaznak, hosszasan totojáznak, meggyőződésem, hogy elsősorban azért, mert nem akarnak hibázni. Mondják, az igazság jegyében, ám ezt én meghagynám a bíróságoknak, itt hagyományok vannak. Arról nem beszélve, hogy a ketrecbe zárt ítészek is nyilván fenntartják maguknak a bírók örök kiváltságát, a tévedés jogát.

A Fradi futballistája, Henry Wingo úgy beszélt, hogy – idézem – „A futballtól teljesen idegen, hogy az adott szituáció megítélése miatt túl sokáig áll a játék. Gyakran érzem, inkább elfogadom, ha érvénytelenítik a gólunkat, csak hadd folytassuk már a meccset!”

Egyetértek, hozzátéve, hogy a tiszta játékidő egyébként is meglehetősen kevés a meccseken. A CIES (International Centre for Sports Studies) nemrégiben készült, 37 versenysorozatot (bajnokságok, kupák) felölelő elemzése szerint a tényleges játékidő meccsenként 61.3 százalék. Ez valamivel több mint 55 perc, 35 perc tehát holtidő. Ebben még nincs benne a VAR, ami – mondják az érdekeltek – meccsenként egy percet igényel. Nyilván nem láttak még magyar bajnokit, ám az egy perc sem kevés. Például, ha lágytojást főzünk, nem mindegy, hogy három vagy négy percig forraljuk, 60 másodpercnyi különbség már (fél)kemény tojást eredményez.

Emlékeztetek, hogy a grundon mennyivel egyszerűbb volt minden. Nem volt vonalazás, felső kapufa sem mindig, voltak is viták, de a játékosoknak eszükbe sem jutott centizni, méricskélni. Ha nagyon elfajult a vita, lehetett lökdösődés, nyomdafestéket nem tűrő szópárbaj, végső esetben pedig a labdát felkapta a tulajdonosa és elszaladt vele. A megoldás nem gépi – emberi.

És ez az oldal hiányzik leginkább, például a drukkerek és a játékosok közeledésében. Ma már elképzelhetetlen, hogy a hívő kimehessen a kedvencek edzésére (az újságírók is legfeljebb negyedórát kapnak, ha kapnak), edzőmeccsek nincsenek, ha vannak, zárt kapuk mellett. A bölcsek kövét nem őrizhetnék jobban, miközben nincs itt annyi titok, mint amennyire el kívánják hitetni velünk a nagyokosok; ahogy a hőskorban, most is az nyer, aki jobban tud futballozni. Ami független attól, hogy hányan látták az előkészületeket.

Hogy példával szolgáljak, így volt ez 60 esztendeje is, amikor a tavaszi rajt előtt egy héttel, a februári, nem éppen ideális időben („élénk, helyenként viharos északnyugati, északi szél, néhány helyen futó havas esővel, záporral vagy hózáporral”) rengetegen voltak kíváncsiak a csapatokra: Honvéd–Kaposvári Kinizsi 2:1: 4300 néző, Pécsi Dózsa–Komló 3:0: 6000 néző, Csepel–Szolnoki MÁV 1:0: 1200 néző, Szegedi EAC–Oroszlányi Bányász 4:0: 1200 néző, DVTK–Salgótarjáni Bányász 2:0: 4000 néző, Ferencváros–Budai Spartacus 1:0: 10 000 néző, Tatabányai Bányász–Székesfehérvári Vasas 3:1: 2000 néző.

Arról nem beszélve, hogy voltak úgynevezett futballpresszók, a mai Andrássy úton például a Rozmaring, a Párisi és a Brazil, igaz, ez csupán maradvány volt, hiszen a háború előtt úgynevezett klubtanyák voltak. A Beer vendéglő úgy hirdette magát, hogy a „fradisták találkozóhelye” (a zongoránál: Woggenhuber Oszkár), a Hungária a Teréz körúti Kristály (majd Atlantis) kávéházban volt otthon, az újpestiek a Széchenyiben, a Vasas a Gradóban, Óbudán pedig a Bánffy volt a futball otthona.

Tudom, más időket élünk, de akkoriban nem köszöngettek annyit az edzők, a futballisták a drukkereknek, mint egy-egy nagyobb szálloda portása vagy a kisgyerek karácsony után a Jézuskának. Nem voltak őrző-védő-támadók a nézők és a játéktér között, akiken csak nehezen jut túl a párbeszéd. Szegény Fiola Attilának is meg kellett erőltetnie magát, hogy kiesve „a jaj, de szeretünk benneteket” szerepből jól odamondogasson a Vidi sorozatban ki tudja már hányadik veresége után felháborodó drukkereknek.

Akik többnyire kénytelenek mellébeszéléssel beérni a nyilatkozatokban. A szavak legtöbbször már látszatra sem őszinték, leginkább árulkodók, arról, hogy ott van a fejekben, mit fognak szólni a klubnál, itt és ott. Ha valaki, én aztán tisztelem a közös munkát, de legjobb esetben is csak mosolygok azon, amikor hallom, hogy a csapat érdeke a legfontosabb. Aki ezt mondja, nálam nem profi, hanem gyáva, mert elbújik a kollektíva mögé. Ugyanis természetes, hogy ő akar a legjobb lenni, a saját karrierje a legfontosabb neki, benne az is, hogy mindig ott legyen a pályán. Hogy saját szakmám tapasztalataival példálózzak, tudom, hogy annál vagyok jó újságíró, akiről jót írtam, s annál csapnivaló, akiről nem. Nos, a játékos is így lehet az edzőjével, aki beteszi a csapatba vagy éppen kihagyja.

Hogy a tartalomról is legyen szó, meglehetősen feltűnő, hogy kevés a lövés a meccseken. Annyit tolódnak, felpasszolnak, bepasszolnak és még ki tudja, milyen állítólagos varázslatokkal élnek a csapatok, hogy mintha elfelejtenék, hogy a gólhoz lőni is kell. Persze kapura, mert azért eléggé elkeserítő, hogy a statisztikákban már szerepelhetnek a kapu „felé” tartó labdák is.

Hogy ne a levegőbe beszéljek, ott volt március végén a Szerbiától elszenvedett vereségünk (0–1), amelyen a leshelyzetből leadott lövéseket, illetve Schäfer András kapufáját nem számítva nem volt kaput eltaláló lövésünk. Leszögezem, hogy a lényeg szempontjából a kapufa is mellé, s hozzáteszem, hogy a válogatott őszi mérlege (hét meccs, átlagban két tényleges kapura lövés) sem valami fényes. Csak összehasonlításul: 1958 novemberében a Népstadionban 3:1-re győztük le Belgiumot. A magyar játékosok 33-szor lőttek, ebből 18 eltalálta a kaput.

Ennyi az én cédulám, gyűjteményhez kevés, bosszankodáshoz elég. Mert, ismétlem: a futball a földkerekség legnépszerűbb – játéka.

Bűn játszadozni vele.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!