Bélyegek – Malonyai Péter publicisztikája

A legnagyobb jóindulattal sem mondható, hogy nyolcvan évvel ezelőtt méltón emlékezett volna meg a sportközvélemény az MLSZ születésnapjáról. A megalakulás 40. évfordulóján, 1941. január 19-én az volt a Nemzeti Sport címlapján a vezető hír, hogy „Vasárnap szerződteti az Újpest a két Olajkárt (?!)”. Nem szerződtette, de ez másodlagos. Legalábbis ahhoz képest, hogy csak az évforduló tűnt el a homályban, a szövetségről sok szó esett. A jól értesültek már pedzegetni kezdték, hogy az MLSZ újra önálló lehet, visszakapja az önkormányzatát.

Másfél évvel korábban, 1939 nyarán, június 20-án politikai döntés következtében került kormányzati irányítás alá a szövetség, Gidófalvy Pált kinevezve hatósági biztosnak. A hivatalos közlemény egyértelműen fogalmazott. E szerint „a legnépszerűbb magyar sportág vezetéséből hiányzik a céltudatos nemzetnevelő készség”, a szellem „erősen elüzletiesedett”, de ennél nagyobb baj, hogy „a hibák és hiányosságok egyre jobban kimélyítették azt az ellentétet is, amely újabban a magyar labdarúgósport és a keresztény középosztály között kifejlődött”. A háttérben pedig az áll, hogy „a nemzetnevelésben hathatós tényező szerepére hivatott magyar labdarúgósport vezetői közé nagy számmal kerültek be olyanok, akik a magyar ifjúság nemzeti szellemben való vezetésére nem alkalmasok.”

Magyarán az árjásítás volt a cél, összhangban a kormányzati politikával és a második zsidótörvénnyel (1939. évi IV. törvénycikk). Hatályba lépése nyomán feloszlatta magát az Európa-hírű Hungária, s általános lett a tisztogatás – nem éppen dicső korszaka volt ez a magyar futballnak, sportnak és politikának, ami engem illet: gyalázatos. A történelmi értékelés nem tisztem, legyen elég annyi, hogy Gidófalvy Pál a második világháború utáni népbírósági tárgyaláson az ítélkezési gyakorlathoz képest viszonylag enyhe büntetést kapott (négy év), az már az újabb politikai hullám (Rákosi-diktatúra) következménye volt, hogy két és fél esztendőt rá kellett húznia.

Mindez annak is következménye lehetett, hogy a tanúvallomások többsége jóvoltából enyhítő körülménynek számított, hogy közalkalmazottként nem volt önálló, eszköz volt a hatalom kezében, jellemző, hogy a sportkormányzat főszereplői közül Tárczay-Felicides Románt életfogytiglani börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték.

De vissza 1941-be, amikor alighogy kiszivárgott a hír az önkormányzat visszaadásáról, azonnal elkezdődött a mérlegkészítés: mi változott a magyar futballban másfél esztendő alatt? Akármilyen furcsa, Gidófalvy volt a kezdeményező, felhívást intézett az NB-s csapatokhoz és a kerületekhez, hogy írják meg a véleményüket.

Nos, a válaszokból kiderül, hogy alapvetően pozitív a kép, s az is, hol szorít a cipő. Például az NB I létszámánál. A kérdésre, hogy emeljék-e 16-ra 14-ről az indulók számát, a klubok érdekeiknek megfelelően válaszoltak, a nagyok (Ferencváros, Újpest) nem kívántak változást, a kiscsapatok, amelyek akár ki is eshetnek, javasolták az emelést. A legérdekesebb ötlet Bánkuti Gábor egyes bíróé, a Pestszenterzsébeti MTK vezetőjéé, aki 15-ös (!) létszámot javasolt, azzal, hogy a szabadnapos csapat menjen vidékre hírverő meccseket játszani, ami bevételhez segítené a kicsiket.

Nem véletlen Bánkúti úr ötlete, ugyanis a népszerűsítés célja volt a kormánybiztosi uralomnak is, összekapcsolva azzal, hogy a futballisták legyenek fegyelmezettek, mellőzzék a durváskodást, szolgáljanak például a nézőknek, akik a háború felé sodródó országban sem fordítottak hátat a futballnak, nőtt a nézőszám. Csak az változott, hogy többen keresték az olcsóbb belépőket, mint korábban. A BSzKRT-tól érkező megjegyzés örök érvényű: „Ha a közönség jó sportot kap, nagyobb számban látogatja a mérkőzéseket.”

Mindenesetre javult a futballisták fegyelme, köszönhetően annak is, hogy a játékvezetők magabiztosabbak lettek hátuk mögött a fegyelmezési szándékkal. Kevesebben voltak a kelleténél, ezért volt általános nyűg az idegenben játszó csapatoknál, hogy a helyi partjelzők éppen hogy csak gólt nem lőttek, annyira lelkesen segítették az övéiket.

A kormányzati hatalom arra jó volt, hogy viták, szócséplés helyett intézkedéseket hozzanak olyan témákban, amelyek aktuálisak voltak, mi több, ma is terítékre kerülnek. Ilyen volt az utánpótlás-, az ifi- és a diákfutball kérdése. A legtehetségesebb gyerekeknek régiónként nyári táborokat szerveztek, ahol a labdarúgás oktatása mellett az is vonzerő volt, hogy rendszeres és úgy-ahogy tudományos alapokon nyugvó étrend várta a fiatalokat, két héten át jóllakhattak, ez akkoriban nem volt utolsó szempont. Egy tollvonással elhallgattatták a diákfutball ellenzőit, az iskoláknak kiírt Szent László-kupa rendszeres tétmeccsekhez juttatta a gyerekeket, amelyek a szakemberek segítségére voltak a kiválasztásnál.

A szakmától pedig megkövetelték a tudást, csak az lehetett edző, aki sikeresen levizsgázott a Testnevelési Főiskola tanfolyamán, szakítva azzal a hagyománnyal, hogy a volt játékosok szinte alanyi jogon juthattak kispadhoz. A hozzáértők – például Sarusi Kiss Béla és Szegedi Péter – tanulmányaikban kiemelik, kizárták a lehetőségét annak, hogy a nagyobb klubok rá tudják erőltetni akaratukat a kisebbekre, mi több, a rendszernek nem volt kedvenc csapata. Ez azért is megjegyzendő, mert az akkori módiból később a szocialista sportirányítás több megoldást is átvett (edzőtáborok, szakmai végzettség, megyék közötti ifjúsági tornák), ám abból nem engedett, hogy letegye a garast valamelyik klub mellett (lásd: Bp. Honvéd 1950–1956).

Az is a Gidófalvy-éra alatt ért a csúcsra (és jött vissza a hatvanas-hetvenes években), hogy tőkeerős nagyvállalatok képviseltessék magukat a futball legmagasabb szintjén, így például az 1940–1941-es idényben az NB I-ben futballozott a Szolnoki MÁV, a WMFC, a DiMÁVAG, az Elektromos, a Gamma és a BSzKRT, egy évvel később pedig jött (igaz, ment is) a Lampart és a Bp. MÁVAG.

Ami pedig a pénzügyeket illeti, az MLSZ-önkormányzat felfüggesztésekor, 1939. június 20-án a szövetség tartozása mintegy 140 ezer pengő (mai áron 118.860 millió forint) volt, a kasszában 733.40 pengőt találtak. A kormányzati uralom zárásakor nem volt tartozása az MLSZ-nek, a szaldó pozitív volt. Igaz, csak 9000 pengőt tett ki, de a kiadások között szerepelt az utánpótlás fejlesztésére (30 ezer pengő) és az erdélyi futball megsegítésére (40 ezer pengő) szánt összeg. Arról nem beszélve, hogy az új, ismét önkormányzatként működő szövetség a korábbi 24 ezer helyett 60 ezer pengőre számíthatott államsegélyként.

Az MLSZ 1941. március 9-én alakult újjá, elnöknek Gidófalvy Pált választották meg. A Képes Sport beszámolója szerint „az egész közgyűlésen a legrövidebb ideig – a szavazás tartott. A jelenlévő 32 elektornak még öt percre sem volt szüksége, hogy a hivatalos jelölés alapján egyhangúan megválassza a szövetség új vezetőségét”.

Az önálló munka az alapszabályok belügyminiszteri jóváhagyása után májusban indulhatott meg, de Gidófalvy már a közgyűlés másnapján programot hirdetett, lényege, amivel megválasztása után búcsúzott: „Folytatjuk, ahol elhagytuk...”

Az nem változott, hogy a klubképviselők éppen úgy igyekeztek jóban lenni az elnökkel, mint korábban a kormánybiztossal. Az egyik vidéki klub fővárosi képviselője például – a Képes Sport riportja szerint – órákig várt Gidófalvyra, s aztán bejutva, szerénykedve mondta:
„– Elnök úr, kérem, elhoztam a bélyegeket.
– Miféle bélyegeket? – kérdi csodálkozva Gidófalvy.
– Használt bélyegeket. A múltkor hallottam, hogy az elnök úr gyűjti a bélyegeket. Láttam, hogy levágja az egyik borítékról.
Gidófalvy nevet:
– Soha életemben nem gyűjtöttem bélyeget. Azt másnak tettem félre.”

Hát igen, a bélyegekkel gyakran baj van.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!