Döntetlenre játszva – Ballai Attila publicisztikája

Tél volt, hó esett, de nem jöttek az ünnepek. Az aluljáróig, Robi évtizedes lakhelyéig legalábbis nem jutottak el. Az aluljáró egyébként Robi életének mindig is alkotó eleme, alappillére volt. A budapesti Blaha Lujza tér mellett nőtt fel, reggelenként oda járt le a sportnapilapért. Illetve a labdarúgó NB I-es fordulók napján éjfélkor ott toporgott az újságosbódé mellett, és amíg megérkezett a friss, meleg Népsport – a közeli nyomdából egyenesen oda vitték a lapot –, a hozzá hasonló megszállottakkal hetente megváltotta a futballvilágot. A legádázabb vitákat a megveszekedett Újpest-drukkerrel, „Kétfülűvel” vívta, akinek beceneve szolid utalás volt egyetlen szemére. Nincs térlátása, ezért lett dózsás – vonta meg rendszerint egyéb érv híján a végső következtetést Robi, akinek a Fradi és a foci volt az élete. Ezt mondogatta is, úgy érezte, szemernyi túlzás nélkül.

Ahhoz a generációhoz tartozott, amely még mindig talált felmentést rajongott csapata számára. A „nincs semmi baj, gyerekek, a bíró vert meg titeket” jegyében az 1979-es MNK-döntő utáni tüntetésen is részt vett. A Ferencváros harmatgyenge játékkal kapott ki 1–0-ra a Rába ETO-tól, de a publikum egy része Pádár játékvezetőt és a szövetséget gyalázta. A spontán demonstrációt a Népstadionban kardlapozó lovasrendőrök, az MLSZ székházánál, a Népköztársaság útján könnygázfelhő oszlatta szét. Robi tépett pólóban, „félig kifolyt” szemmel, meggyötörten vánszorgott haza, édesanyja jajveszékelt, apja csupán annyit sóhajtott: „Egy évvel állsz az érettségi előtt, de így sohasem lesz belőled normális ember, fiam.”

Azért mégis lett. Bár a vélemények erről máig megoszlanak. Nyomdásznak tanult, gyorsan el is helyezkedett a szakmájában, és előszeretettel hajtogatta, hogy nyomdászra és csaposra mindig szükség lesz. E tippje jelenleg ötven százalékban „ül”, mert interneten fröccsözni egyelőre még valóban nem lehet. Roppantul tetszett neki, amikor azt hallotta, hogy a nyomdász németül Drucker, hiszen ebből a szóból fakad a magyar drukker is, aki ugyancsak nyomást fejt ki, magára és a csapatára. Vagy éppen a családjára. Mert ahogyan illik, megnősült, hol jobban, hol rosszabbul jött ki a sport és a Fradi iránt eleinte csak tökéletesen érzéketlen, később egyre inkább ellenséges feleségével. A két gyermek érkeztével minden megoldódni látszott, de meccsre indulva félig tréfásan, ám félig azért komolyan többször megjegyezte: most még első a család, de ha ma nyerünk, estére már első a Fradi! Mindig is ez volt nála a sorrend. A nyomdában hétvégi beosztást, túlórát nem vállalt, az otthoni programokat is az aktuális NB I-es forduló alakította.

A Fradi-tábor nélkülözhetetlen tagjává érett, de eközben másutt mindenütt egyre nélkülözhetőbbé vált. Tanult szakmája lehetőségei az 1990-es évek közepére beszűkültek, azon belül az övéi még inkább. Jobbára alkalmi munkákból maradt a felszínen, így az FTC 1995-ös Bajnokok Ligája-kalandja során az Anderlecht elleni brüsszeli selejtezőre és a Grasshoppers elleni zürichi BL-nyitányra sem utazott el a haverokkal, mert nem fért bele. Madridot viszont nem volt szíve kihagyni. Meg esze sem, pedig az asszony figyelmeztette: „Ha kimész, ide többet nem jössz haza!” Nem vette komolyan, nem először hallotta. Viszont ezúttal utoljára. A Fradi kapott egy hatost a Bernabeu-ban, ő egy hetet otthon. Arra, hogy pakoljon. Nem rimánkodott. Minek, ha nem értik, hogy neki ez az élete. Négyéves fiát és kétéves lányát hagyta ott.

Albérletbe költözött, előbb egy hónapra, majd még egyre, aztán pénz híján egy ugyancsak „lepattant” cimborához. Csakhogy az minden este megkérdezte tőle, hogy lehetett ennyire hülye, és ebből elege lett. Jött az aluljáró (nem a Blaha, hanem a Boráros téri) és az áldatlan karácsonyok. Olyankor hiányzott leginkább a megszokott, régi világa. Amelynek legfontosabb eleméhez azért igyekezett ragaszkodni. Az újságostól a szemétszedésért, sepregetésért cserébe rendre megkapta a sportnapilapot, kiolvasta és visszaadta. Meccsjegyre nem futotta, ezért nem az Üllői úti stadionba járt ki, hanem mellé. A Gyáli útról nézte a fényeket, hallgatta a kiszűrődő zajokat.

Mellékszereplővé fakult a saját életében is. Sorstársai­hoz, a környék hajléktalanjaihoz nem fűzte érdemi kapcsolat. Sem általános nyomorukban, sem átmeneti, néhány órás örömeikben, piálásaikban. Nem érezte magát közéjük tartozónak. Leginkább „birtokvitákat” folytatott velük. Egyszer kis híján jól el is agyabugyálták, de kétségbeesésében azzal fenyegetőzött, hogy odahívja erősítésnek a fél Fradi-tábort, ezért békén hagyták.

Egy hajdani szurkolótársnál, építési vállalkozónál végzett idénymunkákat. Annyit keresett, hogy ne vesszen éhen, annyit nem, hogy visszatérhessen a lassan elfeledett másik életbe. Évek teltek el, szinte öntudatlanul. Időérzékét csupán az őszi és a tavaszi futballrajt, a hétvégi forduló őrizte meg valamelyest.

Aztán egyszer csak sok minden megváltozott. Megismerte az új sportfogadási játékot, és ettől újra ritmusa lett a hétnek, tartalma a napnak, értelme az életnek. Hát még hogy rálelt a „tuti nyerő” szisztémára. Kinézett klubokat a négy topligából, megvárta, amíg egymás utáni öt-hat héten nem játszanak döntetlent, és a következő fordulóban megtette a meccsüket ikszre. Ha nem jött, duplázta a tétet, és így tovább. Előbb-utóbb nyert, nyeregetett. Nem sokat, de biztosan. Azért persze várta a nagy dobást. Egy spanyol középcsapattól majdnem meg is kapta. Ötször egymás után rakta fel rá a pénzt, 1000, 2000, 4000, 8000, 16000 forintot. A következő fordulóban, a Real Madrid elleni idegenbeli bajnokira már 32 ezret kellett volna felpakolnia. Sajnálta, nem bírta, azt gondolta, úgyis nyer a Real. De döntetlen lett. Kaszált volna kétszázezer forintot. Majdnem beleőrült. A Real másodszor is tönkretette.

Stratégiát váltott. Nem sportszakmai esélyekben, hanem kiszolgáltatott élethelyzetekben gondolkodott. Azokhoz értett igazán. Ha hírül vette, hogy valamelyik hazai csapatnál hónapok óta nincs fizetés, fogadni kezdett rá. Mindig a váratlan eredményre. Hisz tudta, nem csak ő akar keresni. Az olasz kiesőjelöltektől az ukrán-orosz teniszezőig, Davigyenkóig sokak agyával tudott gondolkodni, kézilabdában kettes, olykor hármas kötésben húzta be a döntetleneket. Egy kiugróan szerencsés kombináció csaknem egymilliót hozott, megtörtént az áttörés.

Vett egy öltözet elegáns ruhát, ajándékokat a gyerekeknek, és tíz év távollét után, 2005 karácsonya előtt először kopogtatott otthon. A felesége beengedte. Ünnepi publicisztika lévén megindító lenne azt írni, hogy ismét egymásra találtak, és azóta is boldogan élnek – de nem így esett. Kényszeredett beszélgetést folytattak, amelyet alapvetően meghatározott, hogy fia a tőle kapott bőrfoci láttán megjegyezte: nyugodtan meg is hámozhatja, őt ez az egész sületlenség nem érdekli. Onnantól rendszeresen, azaz inkább rendszertelenül találkoztak, mint afféle távoli rokonok.

Visszatért hát az „igazi” családjához. Kivett egy kisebb és rozzantabb albérletet a külső Ferencvárosban, erre, sportújságra és meccsjegyre futotta már neki a nyereményeiből. Sőt arra is, hogy öt, döntetlen nélküli mérkőzés után hatodjára megkockáztassa a 32 ezer forintos tétet. Boldog embernek semmiképpen sem mondanánk. Kiegyensúlyozottnak és megállapodottnak talán már igen. Nem titkolja, olykor, különösen karácsony közeledtével azért eltűnődik azon, mit hibázott el.

Közeledve a hármas sípszó felé, azzal vigasztalja, áltatja magát, neki legalább volt, van egy szenvedélye, amely egész életén át végigkísérte. Ugyanakkor érzi, mindent nem lett volna szabad feláldozni érte. A brazil futballért sem, nemhogy a magyarért. A fiatalabb drukkereket már arra okítgatja, nagyon jó, hogy van a Fradi és a foci, de valami mellett legyen, ne helyette. Ami harmincon innen még vagányságnak tetszik, az túl az ötvenen ostobasággá, felelőtlenséggé silányul.

A döntetlennel ő már végképp kiegyezne – de túl nagy összeget nem tenne fel rá.