Labda a nyolcadikról – Pór Károly publicisztikája

Az ember akkor szembesül igazán az idő múlásával, amikor egy korszakos egyéniség bejelenti sportpályafutásának végét, és a hozzá kapcsolódó első képekhez, momentumokhoz egészen gyerekkorunkig kell visszalapoznunk a gondolatainkban tárolt emlékkönyvünkben. Így jártam én is, miután múlt csütörtökön Gera Zoltán 39 évesen bejelentette, hogy felhagy a profi labdarúgással. Azonnal beugrott a kép, amikor 2000 tavaszán, a már akkor is ütött-kopott Újmecsekaljai Stadion betonkaréjáról (az idő múlik, de vannak dolgok, amelyek mit sem változnak...) tizenévesen volt szerencsém látni első NB I-es meccsét a Siófok ellen. Naná, hogy rögtön főszerepet vállalt: a szögletzászló közeléből ollózott középre egy labdát Dragan Puskashoz, amivel vezetést szerzett a PMFC. Tízezer pécsi ugrott egymás nyakába a lelátón, két és fél év után ugyanis az volt az első élvonalbeli mérkőzés a baranyai megyeszékhelyen, miután a klub a téli szünetben megvásárolta a Gázszer FC indulási jogát, így a tavaszra osztályt váltott. Gera Zoli megmozdulása miatt az a meccs már egy életre elkísér, de az ő pályafutásának, kiváltképp korai szakaszának felidézése mindig különleges időutazás számomra, mivel ugyanazon kertvárosi paneldzsungelben nőttünk fel, ugyanazon az utcákon lógtunk, még ha nem is ugyanakkor. És ha Marcel Proust módjára az eltűnt idő nyomába szegődöm, a számolatlanul sorjázó képekből már egy filmet is össze lehetne állítani.

Emlékszem egy szurkolói ankétra, amikor a PMFC akkori ügyvezetője sajnálkozva mondta, nem tudják, mi lesz Gerával, mert bár óriási tehetség, nagyon más, mint a többiek. Amikor a csapatbuszon videóztak, az akkor már mélyen vallásos futballista a durvább jeleneteknél, káromkodásoknál még a fejét is elfordította, mást evett, másképp viselkedett, mint csapattársai. Másrészt aggódtak a drukkerek körében őzikelábúnak is nevezett játékosért, mert hirtelen megnyúlt, és nem volt elég erős izomzata, a szervezetét pedig alaposan megterhelte, hogy tizenévesen züllött életet élt, ivott, dohányzott, szipuzott. Az 1990-es esztendők elején még játéktermekben és az utcán töltötte napjai nagy részét, hat-hét évvel később pedig már a Ferencváros szerződtette, 2002-ben bemutatkozott a magyar válogatottban is, 2004-ben pedig a világ egyik legerősebb bajnokságába, az angol Premier League-be igazolt.

Amikor a Fradihoz került, Csank János kezdetben nem merte a kezdőcsapatba állítani, mert attól félt, rosszul lesz meccs közben a terheléstől. Aztán 2010-ben már arról beszélt nekem a korábbi szövetségi kapitány, hogy Gera az Európa-liga döntőjében, az Atlético Mardid ellen éppen hihetetlen futómennyiségével emelkedett ki a Fulhamből, és ha nem magyar lenne, ha jobban ismernék, ilyen teljesítmény után a Real Madridtól kapna szerződést 31 évesen. Éppúgy, mint Puskás, nem a már említett Dragan, hanem az „igazi”, akihez az angol sajtó többször is hasonlította Gerát, ő viszont mindig nagyon udvariasan visszautasította az összevetést. Mindig is tudta, hogy hány kiló, honnan jött és hol a helye.

Ettől függetlenül a 15 és fél kilométer, amit Gera 120 perc alatt megtett azon a hosszabbításos döntőn, valóban nem kevés, főleg ilyen előzmények után. Csank 2010-ben azt mondta Geráról, hogy még három jó éve is lehet... Azóta eltelt nyolc esztendő, a Fradit 2004 után, 12 évvel később újra bajnoki címhez segítette, nyert három Magyar Kupát a csapattal, és megjárta a válogatottal az Európa-bajnokságot, amelyen a portugálok ellen meglőtte az Eb legszebb gólját.

Gera útját igazán közelről akkor ismertem meg, amikor éppen az El-finálé apropóján korábbi ifiedzőjével, Bódi Zoli bácsival beszélgettem. Ő mondta el például – több interjúban is – a legendás ollózós történetet: „Édesapja felvitte a labdát a nyolcadik emeletre, onnan leejtette, Gera pedig az égből leeső labdát kapásból beollózta a tízemeletes ház előtti kispályán található kapuba. Ha nem látom, nem hiszem el, de a szemem láttára történt."

Igen, Gera Zoli mindannyiunk szeme láttára tett csodát, nem véletlenül hívták Angliában Mágikus Magyarnak. Pedig a DÖG-ből indult. Így hívták Pécsen a dolgozók iskoláját, ahová Gera járt, ugyanis 15-16 évesen már dolgozott, hol raktárosként, hol kőműves mellett, mikor mi akadt. A nyolc általánost is alig akarta befejezni, az érettségit pedig a múlt héten tette le. A Nemzeti Sportnak néhány napja adott interjújában erről is önkritikusan vallott: „jobb lett volna, ha annak idején vizsgázom, amikor általában érettségiznek az emberek, mert bele kell, hogy férjen a sport mellett a tanulás".

Gera sokszor beszélt a megtéréséről, arról, hogy a hitnek és a futballnak köszönhetően teljesen új életet kezdett. Viszont amennyire hihetetlen a története, annyira nehezen megfogható, értékelhető az ő személyisége a mi kis közegünkben. Nézeteltérése volt például a korábbi szövetségi kapitánnyal, Erwin Koemannal, ami odáig fajult, hogy egy időre a válogatottságot is lemondta. Talán éppen azért tudta bejárni ezt az utat, mert másképp működik, gondolkodik és cselekszik, mint azt másoktól megszoktuk, ahogy sok esetben várnánk. Ritkán találkozni olyasvalakivel, aki néhány év alatt képes gyökeresen megváltozni, felismeri a tévutat amelyen járt, képes teljesen megújulni.

Gera Zoltán ennek köszönhetően válhat hiteles példaképpé, no meg azért is, mert az értékeihez minden körülmények között hű maradt. Nem vált belőle celeb, sohasem került a magánéletével a címlapokra, nem tört ripityára luxusautókat, nem akart megmondóemberré válni, viszont mindig hihetetlen alázattal szolgálta a labdarúgást. Ezért állta meg a helyét Angliában, és tudta El-döntőbe vezetni a Fulhamet, ezért szerepelhetett 97-szer a válogatottban, és játszhatott Európa-bajnokságon, ezért tudta több sérülés után is mindig újrakezdeni a játékot. És ezért nagy a felelősség, hogy „élete filmjét" (ahogy ő maga fogalmazott, amikor bejelentette visszavonulását) minél átélhetőbb, megérthetőbb formában a jövő generációi elé tudjuk állítani példaként, mert Gera életútja a ragasztószagú zacskóktól az égre mutatós, szaltózós gólörömig nem egy hollywoodi cukormáz, hanem a valóság maga.

Végül engedtessék meg, hogy visszakanyarodjak az elején említett pécsi tinihez, aki nemcsak Gera első NB I-es meccsét látta élőben, hanem ott lehetett a lyoni csodagólnál is, ezek a momentumok tökéletesen keretbe foglalják a kivételes pályafutást. Továbbá büszke vagyok arra, hogy pécsiként gyerekkoromban olyan nagyszerű sportembereknek szurkolhattam testközelből, mint a kosárlabdázó Iványi Dalma vagy az ifjabbik Dárdai Pál és Gera Zoltán. Az őket jellemző hit, tűz és elkötelezettség kőbe vésett példa lehet mindannyiunknak.