Postakocsi – Malonyai Péter publicisztikája

Örök csodálójaként (is) tiszta szívből örültem annak, hogy ötven esztendővel az Aranylabdája után is kellő tisztelettel emlékeznek meg Albert Flóriánról, még úgy is, hogy sokan csak az idősebbek elbeszéléseiből tudhatják, mekkora zseni volt. Ezt az internetes portálunkra érkező hozzászólásokból tudom, amelyek közül idéznék egyet, szerzője: „galancza”:
„Valóban voltak szép időszakaink a 60-as években, de azt is ki kéne mondani, hogy az akkori játékosok, edzők nem hozták ki magukból a maximumot, és ennek okairól is kellene beszélni. És arról is, hogy a 60-70-es évek játékosai, edzői miért nem tudták átadni a tudásukat a következő játékos- és edzőnemzedéknek.”

Menjünk sorjában!

Ami engem illet, meggyőződésem, hogy egy-egy sportpályafutásban éppen annyi van benne, amennyi kiderül. A számok nem hazudnak, az eredményeknél nincs „ha”, nincs „hátha”, nincs „talán”, nincs „igen, de”.

Ez a személyes rész, amely mindenkire igaz, sportágtól függetlenül, így a hatvanas-hetvenes évek futballistáira, edzőire is. Van még ugyebár úgymond a társadalmi oldal, magyarán, hogy esetleg a politika, a közmegítélés, a szokások, az uralkodó erkölcs akadályozta meg az akkori klasszisokat abban, hogy megnyerjék például az 1962-es vagy az 1966-os világbajnokságot, esetleg az 1964-es Eb-t.

Leginkább az az érv, hogy nem volt nálunk profizmus, pedig dehogynem. Az élvonalbeli futballistáknak kenyérkeresetük volt a játék, abból éltek, hogy edzettek és meccseket játszottak. Amikor a hetvenes években az éppen aktuális reform (amelyből ma már mindenki csak a híres-hírhedt követelményrendszerre emlékezik) jegyében jött a javaslat, hogy a játékos hivatalosan is futballistaként keresse a kenyerét, a pártközpont természetesen ellenállt. Nálunk pedig nem lesz profizmus! – verték az asztalt, a változást sürgetők pedig azzal érveltek, hogy mifelénk 1926 óta mindig is pénzért játszottak a fiúk, csak éppen a szövegkörnyezet változott. Ez hatott, meg aztán 1926-ban a profizmust eleve az tette elkerülhetetlenné, hogy szinte mindenki álamatőr volt. Kifogás még, hogy nem mehettek külföldre a játékosok. Ez csak a hetvenes években lett, lehetett akadály, az előző évtized szemléletét híven tükrözi például az az UEFA-nál beterjesztett angol javaslat, mely szerint az európai kupákban a csapatokban ne szerepelhessenek külföldi játékosok, mert így egy-egy siker nem lehet tisztán nemzeti.

Más kérdés, hogy a nálunk honos álamatörizmus majd a „szocialista profizmus” morálisan hatalmas károkat okozott, mert eleve hazugságra épült. Elvégre az amatőr nem volt amatőr, a profi pedig csak korlátokkal profi – értve rajta, hogy nem volt mögötte valódi üzleti háttér. Kivéve persze a fekete pénzeket, a játékoscsábításokat, a pontok adásvételét, amelyekhez – maradva a hetvenes évek pártközpontjának anyagánál – kellett „a helyi hatalmasok támogatása, de legalább szemhunyása, (…) a győri Horváth, a székesfehérvári Papp, a békéscsabai Klaukó vagy a Vasasnál a SZOT-vezér Gáspár nagy úr az övéi között, hatalmuk valódi”.

Ám mindennek nem hiszem, hogy sok köze volt például 1962-ben Grosics Gyula, majd 1966-ban Gelei József vb-negyeddöntős (kapus)hibájához, a (világ)klasszisok (évszám és teljesség nélkül: Sándor Csikar, Bene Ferenc, Rákosi Gyula) által kihagyott ziccerekhez. Mondhatnám, hogy a simlis közeg megzavarta a fejeket, még tán van is benne igazság („Mi lesz, ha…” – motoszkálhatott a tudat alatt), de ne feledjük, olyan futballistákról van szó, akikről ma is áradozunk, s nem véletlenül. Tudásuk alapján a társadalmi berendezkedéstől függetlenül elvárható volt, hogy akkor teljesítsenek a legjobban, amikor a legfontosabb. És azt se felejtsük el, hogy éppen a klasszisuk miatt az átlagpolgárhoz képest a rendszer kegyeltjei voltak.

Meg is érdemelték – ez meggyőződésem.

Az edzőknél már árnyaltabb a kép. A hatvanas-hetvenes években többnyire azok vitték a prímet, akik azóta is veretes nevek a pályán és a pálya környékén, legyen elég csak 1966-ot kiragadni, s Bozsik Józsefre, Hidegkuti Nándorra, Lakat Károlyra, Mészáros Józsefre, Szusza Ferencre, Tátrai Sándorra utalnom, vagy 1974-ből Dalnoki Jenőre, Illovszky Rudolfra, Kovács Ferencre, Kovács Imrére, Sárosi Lászlóra, Várhidi Pálra és persze a szövetségi kapitány Baróti Lajosra.

Ők is kifutották a formájukat, de esetükben már közbeszól(hatot)t a hatalom. A csapatokat fenntartó üzemek és szervezetek szívesen „politizáltak”, főként mert ezt látták a szövetségnél is: a magyar futball szégyenei közé tartozik például, hogy az enyhén szólva sem rendszerbarát politikai meggyőződését sohasem titkoló Lakat Károly nem akkor lett szövetségi kapitány, amikor kifejezetten járt volna neki (1966). Ám abban senki sem akadályozta meg őket, hogy a legjobb tudásuk szerint vezessék az edzéseket, meccseljenek. Tudtak annyit a szakmából, hogy a külföldi tanulmányutak, segédanyagok hiánya ne legyen igazi hátrány, arról nem beszélve, hogy a nyelvtudásukkal akadt némi gond, ami persze betudható az ország bezártságának is.

A másik kérdés ugyebár, hogy miért nem adták át a tudásukat az akkoriak. Ha engem kérdeznek, azért, mert nem volt szokás. Nehéz elképzelni, hogy a klasszis magától a hóna alá vesz egy-egy ifjút és tanítgatja. Néha persze előfordult, de aligha várható el a vezértől, hogy nevelgeti, pátyolgatja azt, aki később a vetélytársa lehet. Ráadásul akkoriban még létezett tudásalapú hierarchia az öltözőben, az újonc akkor lett teljes jogú tag, amikor visszategezhette a nagyokat, ebbe nem nagyon fért bele, hogy tanácsokat kérjen tőlük. Az viszont megszokott volt, hogy az ifik ott ültek a nagyok edzésén, és igyekeztek tőlük ellesni egy-egy mozdulatsort. Általában rajtuk, meg a képességeiken múlott, mit vettek át. A városi legenda szerint a Fradi Branikovits Lászlójának mozgása azért hasonlított kísértetiesen Albert Flóriánéra, mert látta, elleste a Császár mozgását, ám ő egy korábbi interjúban azzal intézte el a dolgot, hogy egyszerűen „így alakult”. Ezzel együtt biztos, hogy hatott rá a Császár, s hogy látványos lett a hatás, Branikovits érdeme.

Magukra voltak utalva a gyerekek, viszont a többségükben mindennél erősebb volt a vágy, hogy a példaképeik nyomába érjenek, s ez volt a döntő. Ki így, ki úgy igyekezett egyről a kettőre jutni, persze kellett hozzá, hogy legyenek olyan futballisták körülöttük, akiktől érdemes tanulni, s főként van mit.

Az edzőknél is hasonló volt a helyzet, csak bizonyos határig engedték közel magukhoz az utódokat. Nálunk a kezdet kezdete óta az a futballmódi, hogy az első csapat mestere teljhatalmú úr az öltözőben, minden és mindenki hozzá tartozik. Amikor bevezették nálunk a vezetőedzői funkciót, az angol példa lebegett a döntéshozók szeme előtt. A menedzseré, aki ura a helyzetnek, de a gyakorlati munka a segédek dolga. A titulus máig él, ám Angliára semmi sem hasonlít, már kezdetben sem hasonlított. A főnök alapvetően attól félt, hogy a beosztottjai közelebb kerülnek a játékosokhoz, mint ő, hatnak rájuk, és a végén a helyére törnek. Mindenki vigyázott a kispadjára, jellemző, hogy akkoriban is ugyanazok a nevek forogtak az NB I-es kluboknál, nehéz volt betörni az elitbe – ez sem véletlen.

Az idő persze sok mindent megszépít, a legfontosabb, hogy lett volna mit eltanulni, sőt, továbbfejleszteni, de máig érvényes: „Nincs csodaszer, nincs titkos fegyver. Csak arról van szó, hogy az űrhajózás korszakában szálljunk le végre a postakocsiról.”

Ahogy a Császár Aranylabdája, ez a vélemény is a hatvanas évekből való.
„Valóban voltak szép időszakaink a 60-as években, de azt is ki kéne mondani, hogy az akkori játékosok, edzők nem hozták ki magukból a maximumot, és ennek okairól is kellene beszélni. És arról is, hogy a 60-70-es évek játékosai, edzői miért nem tudták átadni a tudásukat a következő játékos- és edzőnemzedéknek.”

Menjünk sorjában!

Ami engem illet, meggyőződésem, hogy egy-egy sportpályafutásban éppen annyi van benne, amennyi kiderül. A számok nem hazudnak, az eredményeknél nincs „ha”, nincs „hátha”, nincs „talán”, nincs „igen, de”.

Ez a személyes rész, amely mindenkire igaz, sportágtól függetlenül, így a hatvanas-hetvenes évek futballistáira, edzőire is. Van még ugyebár úgymond a társadalmi oldal, magyarán, hogy esetleg a politika, a közmegítélés, a szokások, az uralkodó erkölcs akadályozta meg az akkori klasszisokat abban, hogy megnyerjék például az 1962-es vagy az 1966-os világbajnokságot, esetleg az 1964-es Eb-t.

Leginkább az az érv, hogy nem volt nálunk profizmus, pedig dehogynem. Az élvonalbeli futballistáknak kenyérkeresetük volt a játék, abból éltek, hogy edzettek és meccseket játszottak. Amikor a hetvenes években az éppen aktuális reform (amelyből ma már mindenki csak a híres-hírhedt követelményrendszerre emlékezik) jegyében jött a javaslat, hogy a játékos hivatalosan is futballistaként keresse a kenyerét, a pártközpont természetesen ellenállt. Nálunk pedig nem lesz profizmus! – verték az asztalt, a változást sürgetők pedig azzal érveltek, hogy mifelénk 1926 óta mindig is pénzért játszottak a fiúk, csak éppen a szövegkörnyezet változott. Ez hatott, meg aztán 1926-ban a profizmust eleve az tette elkerülhetetlenné, hogy szinte mindenki álamatőr volt. Kifogás még, hogy nem mehettek külföldre a játékosok. Ez csak a hetvenes években lett, lehetett akadály, az előző évtized szemléletét híven tükrözi például az az UEFA-nál beterjesztett angol javaslat, mely szerint az európai kupákban a csapatokban ne szerepelhessenek külföldi játékosok, mert így egy-egy siker nem lehet tisztán nemzeti.

Más kérdés, hogy a nálunk honos álamatörizmus majd a „szocialista profizmus” morálisan hatalmas károkat okozott, mert eleve hazugságra épült. Elvégre az amatőr nem volt amatőr, a profi pedig csak korlátokkal profi – értve rajta, hogy nem volt mögötte valódi üzleti háttér. Kivéve persze a fekete pénzeket, a játékoscsábításokat, a pontok adásvételét, amelyekhez – maradva a hetvenes évek pártközpontjának anyagánál – kellett „a helyi hatalmasok támogatása, de legalább szemhunyása, (…) a győri Horváth, a székesfehérvári Papp, a békéscsabai Klaukó vagy a Vasasnál a SZOT-vezér Gáspár nagy úr az övéi között, hatalmuk valódi”.

Ám mindennek nem hiszem, hogy sok köze volt például 1962-ben Grosics Gyula, majd 1966-ban Gelei József vb-negyeddöntős (kapus)hibájához, a (világ)klasszisok (évszám és teljesség nélkül: Sándor Csikar, Bene Ferenc, Rákosi Gyula) által kihagyott ziccerekhez. Mondhatnám, hogy a simlis közeg megzavarta a fejeket, még tán van is benne igazság („Mi lesz, ha…” – motoszkálhatott a tudat alatt), de ne feledjük, olyan futballistákról van szó, akikről ma is áradozunk, s nem véletlenül. Tudásuk alapján a társadalmi berendezkedéstől függetlenül elvárható volt, hogy akkor teljesítsenek a legjobban, amikor a legfontosabb. És azt se felejtsük el, hogy éppen a klasszisuk miatt az átlagpolgárhoz képest a rendszer kegyeltjei voltak.

Meg is érdemelték – ez meggyőződésem.

Az edzőknél már árnyaltabb a kép. A hatvanas-hetvenes években többnyire azok vitték a prímet, akik azóta is veretes nevek a pályán és a pálya környékén, legyen elég csak 1966-ot kiragadni, s Bozsik Józsefre, Hidegkuti Nándorra, Lakat Károlyra, Mészáros Józsefre, Szusza Ferencre, Tátrai Sándorra utalnom, vagy 1974-ből Dalnoki Jenőre, Illovszky Rudolfra, Kovács Ferencre, Kovács Imrére, Sárosi Lászlóra, Várhidi Pálra és persze a szövetségi kapitány Baróti Lajosra.

Ők is kifutották a formájukat, de esetükben már közbeszól(hatot)t a hatalom. A csapatokat fenntartó üzemek és szervezetek szívesen „politizáltak”, főként mert ezt látták a szövetségnél is: a magyar futball szégyenei közé tartozik például, hogy az enyhén szólva sem rendszerbarát politikai meggyőződését sohasem titkoló Lakat Károly nem akkor lett szövetségi kapitány, amikor kifejezetten járt volna neki (1966). Ám abban senki sem akadályozta meg őket, hogy a legjobb tudásuk szerint vezessék az edzéseket, meccseljenek. Tudtak annyit a szakmából, hogy a külföldi tanulmányutak, segédanyagok hiánya ne legyen igazi hátrány, arról nem beszélve, hogy a nyelvtudásukkal akadt némi gond, ami persze betudható az ország bezártságának is.

A másik kérdés ugyebár, hogy miért nem adták át a tudásukat az akkoriak. Ha engem kérdeznek, azért, mert nem volt szokás. Nehéz elképzelni, hogy a klasszis magától a hóna alá vesz egy-egy ifjút és tanítgatja. Néha persze előfordult, de aligha várható el a vezértől, hogy nevelgeti, pátyolgatja azt, aki később a vetélytársa lehet. Ráadásul akkoriban még létezett tudásalapú hierarchia az öltözőben, az újonc akkor lett teljes jogú tag, amikor visszategezhette a nagyokat, ebbe nem nagyon fért bele, hogy tanácsokat kérjen tőlük. Az viszont megszokott volt, hogy az ifik ott ültek a nagyok edzésén, és igyekeztek tőlük ellesni egy-egy mozdulatsort. Általában rajtuk, meg a képességeiken múlott, mit vettek át. A városi legenda szerint a Fradi Branikovits Lászlójának mozgása azért hasonlított kísértetiesen Albert Flóriánéra, mert látta, elleste a Császár mozgását, ám ő egy korábbi interjúban azzal intézte el a dolgot, hogy egyszerűen „így alakult”. Ezzel együtt biztos, hogy hatott rá a Császár, s hogy látványos lett a hatás, Branikovits érdeme.

Magukra voltak utalva a gyerekek, viszont a többségükben mindennél erősebb volt a vágy, hogy a példaképeik nyomába érjenek, s ez volt a döntő. Ki így, ki úgy igyekezett egyről a kettőre jutni, persze kellett hozzá, hogy legyenek olyan futballisták körülöttük, akiktől érdemes tanulni, s főként van mit.

Az edzőknél is hasonló volt a helyzet, csak bizonyos határig engedték közel magukhoz az utódokat. Nálunk a kezdet kezdete óta az a futballmódi, hogy az első csapat mestere teljhatalmú úr az öltözőben, minden és mindenki hozzá tartozik. Amikor bevezették nálunk a vezetőedzői funkciót, az angol példa lebegett a döntéshozók szeme előtt. A menedzseré, aki ura a helyzetnek, de a gyakorlati munka a segédek dolga. A titulus máig él, ám Angliára semmi sem hasonlít, már kezdetben sem hasonlított. A főnök alapvetően attól félt, hogy a beosztottjai közelebb kerülnek a játékosokhoz, mint ő, hatnak rájuk, és a végén a helyére törnek. Mindenki vigyázott a kispadjára, jellemző, hogy akkoriban is ugyanazok a nevek forogtak az NB I-es kluboknál, nehéz volt betörni az elitbe – ez sem véletlen.

Az idő persze sok mindent megszépít, a legfontosabb, hogy lett volna mit eltanulni, sőt, továbbfejleszteni, de máig érvényes: „Nincs csodaszer, nincs titkos fegyver. Csak arról van szó, hogy az űrhajózás korszakában szálljunk le végre a postakocsiról.”

Ahogy a Császár Aranylabdája, ez a vélemény is a hatvanas évekből való.