Sportpacifikálás – Csinta Samu publicisztikája

MINDJÁRT AZ ELEJÉN hadd szögezzem le: mindig is hiányoltam az orosz versenyzőket a nemzetközi forgatagból. Nem a letűnt fiatalkoromnak a szovjet korszak iránti látens sportemlékezete mondatja ezt velem, hanem az a meggyőződés, hogy az orosz sportolók hiányában a legtöbb sportág elmúlt csaknem tíz évének a rangsora egyszerűen hazug. A nemzetközi porondon való megjelenésük, az 1952-es helsinki olimpia óta mindig is az volt, ha saját elhatározásból vagy bármilyen kiszorítósdi következtében nem vettek, nem vehettek részt a világversenyeken. Akkor volt igazán értéke egy olimpiai vagy világbajnoki aranynak, ha ők is a vert mezőnyben voltak, és ez nemcsak a kommunista évtizedek magyar sportjában kialakult jól fejlett és – tegyük hozzá – igencsak megalapozott szovjetfóbia idején volt igaz, bár akkoriban különösen. Góliátot mindig jó volt legyőzni, főleg, ha a csata tüzét többnyire valós sérelmek is táplálták.

A ma is tartó legújabb kori jégkorszak nem is igazi, mondanák sokan, hiszen „mindössze” annyi történt, hogy az oroszok nem saját zászlajuk alatt indulhattak az olimpián. A 2016-os masszív riói jelenlétet követően az orosz sportolók tűrhetetlen méreteket öltő, valószínűleg állampolitikai szintre emelt doppingolása kiverte a biztosítékot a különböző nemzetközi szövetségeknél. A Doppingellenes Világszervezet (WADA) 2019-ben tiltotta el négy évre Oroszországot az államilag támogatott dopping és a moszkvai doppingellenőrző laborban történt visszaélések miatt, a nemzetközi Sportdöntőbíróság pedig jóváhagyta az eltiltást. Ennek ellenére már az egy évvel korábban Pjongcsangban rendezett téli olimpián Olimpikonok Oroszországból – Olympic Athletes from Russia – néven indult az a 168 sportoló, akinek részvételét engedélyezte a Nemzetközi Olimpiai Bizottság. A világjárvány miatt 2021-re átcsúsztatott tokiói nyári játékokon az Orosz Olimpiai Bizottság a riói részvételt is felülmúló, 328 sportolót számláló küldöttséggel vett részt. Harminc sportágban összesen 71 érmet szereztek, a húsz aranyérmes tiszteletére azonban az egyedi zászló felvonása közben nem az „Oroszország a mi szent államunk” szólt, helyette Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének egyik részlete csendülhetett fel. Az A-verziót, a Katyusát a NOB nem engedélyezte.

A szankciók köré az ukrajnai háború vont újabb jégpáncélt, kezdetben olyan szilárdságút, amilyet Kijevben szerettek volna. Tavaly Párizsban például a háborús agresszor Oroszországot mindössze 15 olyan sportcsillag – köztük Danyiil Medvegyev teniszező – képviselte semlegesként (nemzeti zászló és himnusz szóba sem jöhetett), akikről bizonyos átvizsgálás kétséget kizáróan bebizonyította, hogy nem támogatják a háborút, illetve nincsenek kapcsolatban a hadsereggel. A potenciális sikerekkel való büszkélkedést azonban Moszkva már a rajt előtt visszautasította, bejelentette, hogy az ilyen körülmények között is versenyző sportolóit külföldi ügynököknek tekinti. A játékok eseményei pedig – a szocialista országok által szinte testületileg bojkottált 1984-es Los Angeles-i olimpia óta első ízben – nem kerültek képernyőre.

E stációk szinte kötelező bejárása után talán azt a jövendölést is megkockáztathatjuk, hogy a fagyos állapotban kezdődő 2025-ös esztendő némi „olvadással” kecsegtet. A háborús helyzet fennállása ellenére az általános lobbizással párhuzamosan a nemzetközi sporttársadalom is egyre több bölcsességről tesz tanúbizonyságot. A „felmelegedést” azonban mindenekelőtt az Afrika felől érkező kedvező légáramlat látszik elősegíteni, konkrétan Kirsty Coventry megválasztása NOB-elnökké. Az Athénban és Pekingben olimpiai bajnokságot nyerő zimbabwei úszónő, az afrikai ország 41 éves sportminisztere kortesprogramjának egyik alapcélja a két felfüggesztett állam, Oroszország és Fehéroroszország versenyzőinek az olimpiai családba visszaterelése volt. Tegyük hozzá, nemrégiben Gyurta Dániel olimpiai bajnok, a NOB volt tagja egy moszkvai látogatást követően hasonlóról beszélt.

Néhány sportágban már korábban is megindult az enyhülés, a NOB élén végbement március 20-i váltás nyomán ez magasabb fokozatba kapcsolt. Az egyre megengedőbb hangnemű béketárgyalás felhajtó hatása mellett az idő is mind szorítóbb tényezőnek számít: már tíz hónap sincs a 2026-os téli olimpia rajtjáig. Meg nem erősített, de megalapozottnak tetsző hírek szerint a sportpacifikálás menetrendje a Milánóban, Cortina d’Ampezzóban rendezendő játékokat jelöli meg a két szankcionált ország sportolói visszatérése helyének és idejének. Az SVT svéd televízió jelentését átvéve a világsajtó arról regél, hogy a NOB fű alatt már fel is kérte a nemzetközi szövetségeket, engedélyezzék a tiltott sportolók részvételét a 2026-os olimpiára kvalifikáló versenyeken.

Az általános kép tekintetében lényegi változásnak tűnik, hogy a NOB-elnök nemcsak észrevette, de ki is mondta: nemcsak Európában és a Közel-Keleten zajlanak háborúk és konfliktusok, Afrikában, sőt a világ egyéb pontjain is. Márpedig ez az immár ki is nyilváníttatott megvilágosodás egészen új dimenziót kölcsönözhet Coventry ama vállalásának, miszerint a NOB vezetőjeként kötelességének tartja megteremteni valamennyi sportoló olimpiai részvételének feltételeit. Ezzel etikus egyensúly teremtődhet a kényes kérdés kezelésében, magyarán ugyanazért a „vétségért” mindenhol hasonló büntetés járna – vagy egyforma távolságtartás valósulna meg a politikai tevékenységekkel szemben. Az, hogy a testületnek miképpen sikerül majd eligazodnia a konfliktusos időszakok sportösszefüggéseiben, egyelőre több mint kérdéses, az újdonsült elnök mindenesetre munkacsoportot készül létrehozni (mi lesz például, ha egy viadalon orosz és ukrán sportoló kerül szembe egymással), amely az iránymutatás kidolgozását kapná feladatul. Az elképzelés remélhetőleg nem süllyed a „ha valamit nem akarsz megoldani, hozz létre egy bizottságot” klasszikusan feneketlen posványába.

A biztató fejlemények mindenesetre azzal ­kecsegtetnek, hogy akár már az esztendő második felétől kiegészülhet a nemzetközi sportmezőny. Azzal együtt, hogy a szövetségek a NOB hivatalos döntésétől teszik függővé a kérdés érdemi felülvizsgálását. Az év első hónapjaiban ülésező testületek ugyan egyelőre a helyben járás állapotát hosszabbították meg a további fejleményekig, de a nyilatkozatok már berúgott motorokról, ágaskodó paripákról árulkodnak. A váltás valószínűleg a büntetésben lévőket sem éri felkészületlenül, hiszen gyakorlatilag végig edzésben lévő sportolók várják ugrásra készen a zöld jelzést, hogy végre hivatalosan is hazájukat is képviselhessék. Az egyik első „össznépi” világverseny a június 13–20. közötti, éppen Budapesten rendezendő cselgáncs-vb lehetne, de ezzel be is fejezem a vágyvezérelt tervezgetést. Ennél jóval több realitást rejt a jövő évi téli olimpia, amelyen újra együtt láthatnánk a jégkorongozás nagyjait. Az észak-amerikai hokiliga, az NHL illetékesein már semmi sem múlik, ők már meghozták a saját együttműködő döntésüket. A futballvilág talán még érdekeltebb a béketeremtésben, elég, ha csak arra hivatkozunk, hogy a háborús fejlemények a két nemzetközi futballtestület szponzorációs hátterének egy jelentős részét is jegelték.

A Párizst megelőző legutóbbi „szovjettábormentes” olimpia, a ’84-ben Los Angelesben rendezett játékok megnyitóünnepségén 80 ezer ember tapsolta felállva a két renitens szocialista ország, Jugoszlávia és Románia küldöttségének bevonulását. Mindkét nemzet fennállása legsikeresebb szereplését produkálta Kaliforniában. Akkor szerezte a tornász Szabó Kati is a négy aranyát (a legeredményesebb sportoló lett), igaz, hogy Natalja Jurcsenko, Olga Mosztyepanova, Okszana Omeljancsik vagy Jelena Susunova közben az ellenolimpiának meghirdetett Barátság-versenyre készült.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!