Lali, a lila – Sinkovics Gábor publicisztikája

SINKOVICS GÁBORSINKOVICS GÁBOR
Vágólapra másolva!
2018.01.05. 23:34

Nem szerette a telet.

Ha valaki arra biztatta Lalit, hogy síeljen, szánkózzon vagy korcsolyázzon, ő egykedvűen azzal érvelt, hogy a kedvenc téli sportága a forraltbor-ivás, merthogy azt lehet fűtött, meleg szobában is űzni. De Lali nem elsősorban a jégkaparás és a szélfútta hópelyhek miatt nem szerette a hideg évszakot. Egy gyerekkori emlék – amelyet nyugodtan nevezhetünk traumának is – okozta. Már elmúlt tizenkét esztendős, és az apja karácsony este csillagszóróval a kezében azt mondta neki: „Fiam, a búgócsiga mellett az lesz a te ajándékod, hogy január közepén kiviszlek magammal a Megyeri úti stadionba, ahol az Újpest fontos kupameccset játszik egy német csapattal.” Lali pontosan emlékezett arra az estére, a mámoros örömre a lelkében, és játszott ugyan néhány percig a kikericsszínű búgócsigával is, de onnantól kezdve visszaszámolt, és várta, nagyon várta azt a januári délutánt. Ám amikor eljött a pillanat, és Lali az anyja parancsára jégeralsóba öltözött, vastag frottírzoknit húzott, majd lelkesen indult a Megyeri úti stadionba, még nem sejtette, milyen fájdalmas élményben lesz része. Lali azt jól tudta, hogy az apja, sőt a nagyapja, a nagybátyja, az unokaöccse, a sógora az Újpestnek szurkol, és tisztában volt azzal is, hogy ez az ő útja, az ő választása, az ő élete is. Amikor az apja azon a karácsonyestén a januári meccs lehetőségével ajándékozta meg, csodálkozott, hiszen januárban inkább hóembert építenek, mintsem labdát kergetnek. De a Dózsa valóban fontos Európai Városok Kupája-meccset játszott 1970. január 21-én a Megyeri úti stadionban a keletnémet Carl Zeiss Jena ellen. Lali ott didergett a lelátón, nagyjából tízezer szurkoló társaságában, és bizakodott, hiszen a németek január 14-én otthon csak 1:0-ra győztek, így a Dózsának minden esélye megvolt a továbbjutásra.

Háromgólos vereség lett a vége.

Lali még arra is emlékezett, hogy a jénaiaknál játszott két Ducke, egy Roland és egy Peter nevű. Végigdideregte, -vacogta a meccset, de nem elsősorban a hidegtől szenvedett, hanem az ellenfél góljaitól. Az apja hiába vigasztalta hazafelé, Lali akkor már tisztában volt vele, hogy az a lila-fehérben játszó csapat a következő években, sőt évtizedekben meghatározza majd a hangulatát, a világhoz való viszonyát.

De az élet hamarosan kárpótolta őt.

Az Újpest, amely 1969 decemberében hosszú idő után újra bajnok lett, egy esztendővel később is aranyérmet szerzett. Sőt onnantól kezdve itthon sorra nyerte a bajnoki címeket, szinte legyőzhetetlennek, utolérhetetlennek bizonyult. Lali rajongással hallgatta apja történeteit Zsengellérről, Szuszáról, Göröcs Titiről, Kuharszky Kukacról, Solymosi Piksziről és a csillaghegyi pártházról, ahol fafűtéses vaskályha ontotta a meleget, miközben a Mustang nevű zenekar Led Zeppelin-számokat játszott.

Lali büszke volt rá, hogy az Újpesthez tartozik.

Újpestinek lenni kiváltság – újpestinek lenni bélyeg az ember lelkén.

Büszke volt rá otthon, a családi ebéd közben és az iskolában is, ahol sok-sok fradista cikizte őt a Dózsa miatt, és azt üvöltötték bele a képébe, hogy „Rendőrcsapat, rendőrcsapat!”, és Lali ilyenkor kiosztott néhány jobbegyenest, balhorgot, és fenékbe rúgott bárkit, aki bántotta kedvenc csapatát. Amikor azonban az apja kivitte a Népstadionba, és több ezren azt üvöltötték, hogy „Bunkó Bene, bunkó Bene!”, elsírta magát. Az a bizonyos Jena elleni vereség a későbbi sikerek ellenére is mély nyomokat hagyott benne, így két esztendővel később, amikor 1972. január 12-én az újpesti négyes fogattal, a Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó csatársorral felálló magyar válogatott Madridban a Bernabéu-stadionban lépett pályára a spanyolok ellen, rossz előérzete volt, és úgy hallgatta a rádióközvetítést, hogy tudta, ennek csak vereség lehet a vége. Így is történt, a csereként beálló Arieta 83. percben szerzett góljával a Kubala László vezette spanyolok nyertek 1–0-ra. És Lali akkor arra gondolt, januárban többet nem szabad jelentős futballmeccset rendezni. De a tavasz, a nyár és az ősz kárpótolta őt. Nem sokkal korábban az Újpest csodálatosan futballozott, 1971 novemberében olyan élményben lehetett része a Megyeri úti stadion lelátóján, amelyet azóta is emleget: a Dózsa 8–1-re győzte le bajnoki meccsen a Rába ETO-t, Bene Ferenc és Fazekas László egyaránt négy gólt szerzett, és a vékonydongájú Fazekas háromszor is tizenegyest lőhetett. Szegény Devecserit, a győriek négy gólban is ludas kapusát enyhe idegösszeomlás következtében le kellett cserélni, ám a helyére beálló Csáki sem járt jobban, ő is kapott hármat.

Lalinak boldog, hihetetlenül boldog gyerekkora volt.

Az Újpest tette azzá, a meccsek a Megyeri úton és a Népstadionban.

Lali látta a Celticet, a Benficát, a Spartak Trnavát, a Juventust s a Bayern Münchent, és látta az apját eksztázisban ugrálva, kiabálva. És látta most is az apját, sok-sok évtizeddel később, túl a nyolcvanon, ahogy kanalazza vele szemben a halászlét. Kihozta őt az öregek otthonából az ünnepekre. Ették némán az ételt, kortyolták hozzá a bort, és az apja egyszer csak azt kérdezte tőle: mi az örömforrás az életedben, fiam? Lali gondolkodott, de nem szólt semmit. Már elmúlt hatvan, és egyedül élt, mert elveszítette, eltemette a feleségét. Amikor az apjáért ment, az öreg azt mondta neki, menjenek be a temetőbe. Vettek két szál rózsát, és egyiket az anyja, a másikat a felesége sírjára tette, s ott álltak ketten, az apja meg ő, zavartan, toporogva, hol a földet, hol a rohanó felhőket bámulva. S Lali ott, az anyja sírjánál elejtette az autóriasztó kapcsolóját, de ezt csak a kocsinál vette észre, és ment, ment vissza, végig a temetőn, és kereste mindenhol. Amikor megtalálta, az apja azt mondta neki: „Látod, anyád azt akarta, hogy visszamenj hozzá…” Aztán karácsony első napjának reggelén az apja úgy ébredt Lali lakásában, hogy nem találta a fülhallgatójához szükséges elemet, és nem találta a műfogsorát sem. Lali úgy érezte, álmodja az egészet, és ha majd felébred, fiatalember lesz, telis-tele energiával, vágyakkal, álmokkal. Egyedül élt, gyászolta a feleségét, ugyanakkor rajongásig szerette a nőket, de hiába volt meg benne a vágy, élete filmjében már nem főszereplő, nem is epizodista, csupán statiszta volt – a hetedik alabárdos, az arctalan tömeg része, akin úgy néznek át a lányok-asszonyok, mint egy nagy tábla üvegen. Pedig csodálta az ifjúság illatát, energiáját, feszességét és szépségét. De hiába mondta neki az apja, hogy találjon társat magának, a maga korabeli nők nem érdekelték, és nem is értették volna, hogy ő Novothny Soma góljairól, egy égszínkék színű Converse tornacipőről vagy a Lost Frequencies zenéjéről beszél nekik. S alighanem abban sem lett volna partner senki, hogy Lalival együtt tüntessen az új és immár „hatástalanított” újpesti címer ellen, hogy azt üvöltse vele együtt bármilyen nő is az Újpest belga tulajdonosának, hogy ez nem próbacsapat. Lali amióta egyedül maradt, már csak visszafogottan szerette a karácsonyt, és ez a mostani, ez a tavaszias hangulatú úgy telt, hogy a szél kifújta, elfújta a karácsony ízét, hangulatát – a karácsonyból. Lali nem szerette a szilvesztert, de most eszébe jutott, hogy 2018-ban immár húsz éve lesz, hogy legutóbb bajnoki címet nyert az Újpest. Belesajdult a szíve, hogy már nincs Véber Gyurihoz hasonló irányító, Herczeg Mikihez fogható szélvészgyors csatár. És azzal is tisztában volt, hogy 2018 januárjában megint eszébe jut majd, ahogy a Carl Zeiss Jena nevű keletnémet csapat immár negyvennyolc esztendeje mekkora fájdalmat okozott neki. Legfeljebb annak örülhetett, hogy az UEFA kimutatása szerint a magyar együttesek közül az ő kedvenc csapata áll a legjobban a BL-összesítésben, de azon már csak kínjában nevetett, hogy Kabát Péter egy tévévetélkedőben legyőzte az őserdőt.

Lali megivott egy fröccsöt, leste, ahogy a sárgamuskotályban táncot járnak a buborékok. Bekapcsolta a CD-lejátszót, a feleségére, az anyjára és az egyszervolt Újpestre gondolt. A Lost Frequencies pedig azt énekelte szomorúan: „Are you with me, are you with me?”

Velem vagy, velem vagytok?

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik