A vidék legjobbja – Ballai Attila publicisztikája

Bajnokot, gólkirályt, ki tudja, hányféle csúcstartót a világ minden táján számon tartanak és díjaznak, egy bizonyos címet azonban csak a magyar sportban ítéltek oda. Ez volt a vidék legjobbja. Ami nem a falu rosszának az ellentéte. Másutt fel sem foghatták, mit takar, kit illet e minősítés. Esetleg a Manchester Unitedet, a Liverpoolt, a Bayern Münchent, a Milant, a Juventus, a Barcelonát? Ugyan már! Nálunk mégsem lesajnálást, hanem rangot jelentett – legalábbis annak szánták. Mert csupán a mi sportéletünkön éktelenkedett akkora vízfej, mint Budapest, és ugyancsak kizárólag nálunk robbant szét ennyire váratlanul, ellenállhatatlanul, majd szivárgott el minden irányba, a hajdan daliás fővárosi sporttal együtt. Ez is, az is maradandó, máig ható károsodásokat okozott a magyar sport „törzsén”. Ezért érdemes körbejárni a témát.

A vízfej két fázisban terebélyesedett ekkorára. Az első ütemben akkor, amikor a történelmi Magyarországról, erről az igazi centrum-periféria berendezkedésű államalakulatról az első világháborút lezáró párizsi békerendszer gyakorlatilag a teljes perifériát levágta. Trianon után, kényszerűségből addigi „porfészkek” emelkedtek városi, akár megyeszékhelyi rangra. Ennek hatása a sportban is érződött, maradva a futballnál, 1903 és 1941 között mindössze három csapat osztozott a bajnoki címeken, a Ferencváros, az MTK és az Újpest. (Ez utóbbi akkor még nem Budapest IV. kerülete volt, hanem önálló település, így a közhiedelemmel ellentétben a magyar futball első vidéki bajnokcsapata nem a Nagyvárad – még kevésbé a Győr –, hanem az Újpest.) Radikális, de átmeneti változást a részleges revízió, az országgyarapodás hozott, az 1943–1944-es NB I-es tabella roppant árulkodó képet mutatott: 1. Nagyvárad, 2. Ferencváros, 3. Kolozsvár, 4. Gamma, 5. Újpest, 6. Újvidék. Az „új vidék” tehát visszaemelte a régi, a centrum ellenpontjaként is működő perifériát.

Ami 1945 után megint elveszett, hazánk ismét visszaszorult az 1937-es határok közé. A második ütem, az eszement szocialista nagyiparosítás ráadásul még tovább torzította a településszerkezetet. Vidéken is történtek őrült túlkapások – a Dunapenteléből felpumpált Sztálinvárosban, a mai Dunaújvárosban, felépítették a földkerekség egyetlen olyan kohászati központját, amely sem vasérc-, sem kőszénbázisra nem támaszkodhatott –, de Budapestet a közélet minden területén kiemelték az országból.

Ennek még nyelvünkben is megjelent a lenyomata. Aki ide utazott, az „feljött”, még ha a Kékestetőről is indult, aki távozott, az „lement”. A térképről is. Amikor a Budapesti Honvéd két klasszis sportolója, az 1970-es években a kézilabdázó Varga István, majd több mint egy évtizeddel később a kosaras Berkics László Debrecenbe, illetve Szolnokra szerződött, teljes értetlenség és megbélyegzés övezte „önkéntes száműzetésüket”. Jellemző, hogy Tatabányán, Salgótarjánban az esztendő és a bányásznap fénypontja a Ferencváros látogatása volt, a Fradi szurkolói felsőbbrendűségük megingathatatlan tudatában, a Mennyből az angyal dallamára e rigmussal köszöntötték házigazdáikat: „Pestről a Fradi lejött hozzátok, bányászok, bányászok, máma a Flóri két gólt fog rúgni, lássátok, lássátok!” A Népstadion kettős rangadói a világfutball különleges rendezvényeivé nőttek – hasonlót, négy fővárosi csapattal legfeljebb London álmodhatott volna –, amikor aztán 1982-ben a Rába ETO mégis merészelt a nagymenők előtt bajnokságot nyerni, és száznál több gólt rúgni, a spanyolországi világbajnokságra utazó válogatott keretbe egyetlen győri került be, Szentes Lázár.

Érdemes egy-egy pillantást vetni a csapatsportok negyven évvel ezelőtti, 1977-es bajnoki táblázataira. Futballban (a szombathelyi Haladás), női kézilabdában (a veszprémi Bakony Vegyész), férfi (Baja) és női kosárlabdában (Székesfehérvári Építők) egyaránt ötödikként zárt a vidék legjobbja, női röplabdában hatodikként (a jászberényi Lehel), vízilabdában hetedikként (Szolnok), férfi röplabdában nyolcadikként (Kecskemét). Jégkorongban négy pesti egylet nyüstölte egymást, csupán férfi kézilabdában csípett el egy-egy érmet, ezüstöt és bronzot a Debrecen és a Tatabánya, az örökös bajnok Honvéd mögött, és a szezonban gyengélkedő, a 4–7. pozíción osztozó Vasas, Elektromos, Spartacus és Ferencváros előtt.

Mintha nem is 93 ezer négyzetkilométer, hanem egy városállam sportját idéznénk. A bázisszervek, a minisztériumok, állami nagyvállalatok ott álltak egy-egy mamutklub mögött, a szurkolóknak, újságíróknak egész éven át ki sem kellett tenniük a lábukat a városhatáron kívülre, így is több sportágban élvezhették a világszínvonalat.

Aztán eljött a rendszerváltozás. Elsöpörte a szocialista gazdasági és sportirányítási modellt, a régi támogatókat – de nem helyettesítette őket semmivel, senkivel. Az óriáscégek spontán privatizáció vagy nagyon is megtervezett kiárusítás eredményeként kialakult új tulajdonosi köre – különösen a külhoni – magasról tett a magyar sport hagyományaira, az első szabadon választott kormánynak épp elég gondja volt, és valószínűleg nem foglalkozott e terület társadalmi hatásával, a második kurzus ellenben talán nagyon is felismerte, ezért sorvasztotta. E kétmilliós monstrumon még a lokálpatriotizmus sem segített, hiszen ki sem alakulhatott; nincs Budapest-érzés. A vidék ráadásul az évtizedes dacból táplálkozva a pestieket akarta legyőzni, megleckéztetni, előbb csak egyszer, aztán tízszer, százszor, ugyanazzal az eltökéltséggel.

A fővárosi sport bástyáit belülről bomlasztották, felülről és kívülről rommá lőtték. A harmadik évezred tizennyolc hazai futballaranyából tizenkettőt a vidékiek nyertek, a többi labdajátékban még szélsőségesebben lengett ki az inga. Kézilabdában Veszprém, Szeged és Győr, kosárlabdában Pécs, Sopron, Szolnok, Székesfehérvár, jégkorongban ugyancsak Fehérvár, korábban Dunaújváros, vízilabdában Szolnok és Eger, röplabdában Kaposvár, Kazincbarcika, Békéscsaba, előtte Eger emelkedett sportági székvárossá. Hozzájuk méltó budapesti riválist elvétve találni.

Ugyanez a rombolás, pusztulás a régió más fővárosainak – és így az egész országnak – sportját is letarolhatta volna. Mégsem így történt, mert ott volt szándék és képesség az értékek megtartására és továbbépítésére. Csehországban kimondatott, hogy az emblematikus klub, a Sparta Praha a nemzeti futball túlélésének letéteményese, ezért kötelező megmenteni. A kék, sárga, piros (utóbbi kettő Prága hivatalos színe) egylet 1990 óta is tizenöt bajnokságot nyert, és a közelmúltban is olyan klasszisokat adott a cseh labdarúgásnak, mint Pavel Nedved, Petr Cech, Tomás Rosicky, Jan Koller, Karel Poborsky, Patrik Berger, Jozef Chovanec, Tomás Skuhravy, Jirí Novotny, Vratislav Lokvenc, Libor Sionko.

Ha posztonként nem is egy kezdőcsapat, de tizenegy veretes név, egy teljes emberöltőn át viheti tovább a zászlót. Mint a következő tizenegy: Davor Suker, Zvonimir Boban, Mario Stanic, Zvonimir Soldo, Dario Simic, Robert Prosinecki, Zlatko és Niko Kranjcar, Vedran Corluka, Luka Modric, Mario Mandzukic. Ők már a Dinamo Zagreb és Horvátország héroszai. A Dinamóé, amely 1993-ban átmenetileg Croatiára változtatta a nevét, mert az első horvát köztársasági elnök, Franjo Tudman kezdeményezte, jelezvén, hogy e klub nemzeti kincs. Azóta tizennyolc bajnoki aranyat söpört be a ma már ismét Dinamo nevű gárda, a horvát futball – és vízilabda, kézilabda, kosárlabda – magasan szárnyal. Egy záró felütést az is megér, mit jelent napjaink kézilabdázásának szupercsapata, a CSM Bucuresti nevében a rövidítés: Clubul Sportiv Municipal, azaz városi sportklub.

Budapesten is elkelne egy-kettő. Nem a város, hanem az ország dicsőségére. Ehhez persze nem ártana nemzetben, de minimum „városban” gondolkodni.