Az óra okos – Vincze András publicisztikája

Ránéznek a csuklódra, és megmondják, milyen edző vagy!

Érdeklődve figyelem, hogy a magyar futballban dolgozók mostanában mily előszeretettel villantják meg az óráikat, s a mozdulataik elgondolkodtatnak: vajon a sportóra manapság sportági státuszszimbólum, vagy mint valódi értékű eszköz csillog bele a szemekbe?

Ezek az órák amúgy csúnyácskák. Sőt írnám, hogy a színviláguk a fekete kivételével taszítóan rikító is tud lenni, ugyanakkor a papagájkülső fantasztikus tudást takar, mert ezek a legmodernebb edzésmonitorozó eszközök – na persze csak azoknak, akik tudják is használni őket. Az ormótlanságuk sem véletlen, ugyanis az ötször öt centiméteres műanyag és fémkeretbe egy komplett, teljesítményanalízisre képes sportlabort zsúfoltak be. Műholdkövetés, pulzusmérés, távolság, tempó, futási dinamika, lépéshossz, talajérintési idő és egyensúly, edzettségi szint meghatározása, edzéshatás-elemzés – és a sor még hosszasan folytatható, de legyen elég annyi, hogy tulajdonképpen egyetlen sportórában ott van már mindaz, ami a profi sportban a teljesítményfejlesztéshez elengedhetetlen.

Nos, e mechanikai, illetve digitális tudásnak a morzsáját sem látom visszaköszönni a magyar futballban, vagyis éppen azon a terepen, amelyen ezek a kütyük újabban egyre többször villannak meg a kézfej felett. A leginkább meghökkentő pillanat az volt, amikor a kategóriájában csúcsnak számító sportóra viselője televíziós adásban tolta kameraközelbe az alkarját, csakhogy ekkor jött szó szerint képbe a huncutság: nyugalmi helyzetében az óra a kijelzőjére vetíti, valójában kinek a tulajdona, márpedig esetünkben a folyadékkristályok nem a „tévésztár”, hanem egy másik, valóban a sportolók erőnlétével foglalkozó edző nevét villogtatták a nagyvilágba.

No de legyen – a trend, a divat manapság nagy úr.

Persze azért jó lenne szembesülni azzal is, hogy a modern idők technológiai fejlődésével nem csak a csuklógyakorlatok szintjén tartanak lépést a futballszakemberek. S miközben Andorra, valamint Luxemburg szintű kudarcok miatt búsongunk, s szidjuk a játékost, a kapitányt, a bajnokságot, közben eszünkbe sem jut bekukkantani az öltözőajtó mögé, hogy megkérdezzük: vajon azok, akik az adatok szintjén ismerik a játékosok edzettségi szintjét, akik meghatározzák a terhelhetőségüket, akik összeállítják az edzésprogramot, milyen hatékonysággal teszik a dolgukat?

Az edzéseken, illetve a különböző, ám igencsak ritka felmérések alkalmával kapott adatok elemzése, az arra épülő tervezés, teljesítményfejlesztés ma már talán fontosabb, mint hogy 4–4–2 vagy 4–3–3 az alkalmazott hadrend. Persze tudom, a csapatformációnak is nagy a jelentősége, de csakis akkor, amikor a stratégiát megálmodó szakember pontosan tisztában van azzal is, hogy azok a játékosok, akiknek a taktikai parancsait kiadja, mire képesek. Felkészültek-e valóban a dinamikus futballra, megfelelő-e az erőnlétük, mitől lehet hatékony a passzpontosságuk, a reakcióidejük, ugyanis ezen, mérésekkel megalapozott sportolói erények nélkül se támadófutballról, se hatékony védekezésről ne álmodozzunk. Amikor kapitány volt, sokan kinevették Pintér Attilát, mert időt, türelmet merészelt kérni, hogy megtalálja azokat a magyar futballistákat, akikkel kialakíthatja a taktikai egységet – mondjuk, túl sok lehetőséget nem adtak neki… –, és ez a terv most, a luxembourgi meccs kapcsán nyert értelmet, amikor a magyar játékstílusból éppen a taktikai tudatosság hiányzott. Hány és hány hozzáértőtől hallhattuk már, milyen badarság „leléptetni” a futballistákkal a pályán mindazt, amit az edző a táblára védekező és támadó hadrend gyanánt felvázolt, ám érdekes, ezt a módszert csak nálunk pfujolják, ellenben ilyet láthattunk már a hollandok, brazilok edzésein is… Vagy említhetem: Bernd Storck vagy korábban Egervári Sándor képtelen volt áttörni a falat, hogy a válogatott keret itthon szereplő játékosainak összetartást szervezhessen – mindeközben nekünk, a futballrátarti magyaroknak manapság már az izlandi, feröeri, andorrai vagy a luxemburgi válogatott példája mutatja meg, hogy kitartó, tudatos, mi több, begyakorolt, erőteljes futballal még a pofozógépcsapat is a valós tudása, képessége felett teljesíthet egy-egy kilencven perc során.

Ha néhanap a Vác korábbi bajnokegyüttesének tagjaival összefutok, kikerülhetetlenül előbuknak a sztorik, hogy Csank János milyen rengeteget futtatta őket, és érdekes, egyik játékos sem feketíti ezért a mestert, hanem dicsőíti minden nehezen megtett kilométerért (nyilván, ha nem aranyérmesek, hanem kiesők lettek volna, más hangsúlyt kap a történetük), s ha valaki ezután veszi a fáradságot, és visszanézi annak a csapatnak egynéhány meccsét a videomegosztó oldalakon, felfedezheti, hogy labdával és anélkül, támadásban és védekezésben, súlypontemelkedésben és reakcióidőben, szabad- és szögletrúgásban, valamint a lendületes elfutások utáni beadásban milyen hatékony volt a Vác.

Ugyanis a titok, ahogyan régen, ma sem más, mint az erőnlét.

Ezért sem értem, hogy a csodakütyük idejében miként lehetséges, hogy feltűnően gyenge is tud lenni a produkció, főleg úgy, hogy a magyar profik – akik nincsenek érdekelve egyetlen nemzetközi kupában sem július-augusztus óta, sőt sokuk már a Magyar Kupában sem bizonyíthat – ereje miért oly harmatos. Miután Bernd Storck az Eb előtt elvégeztette a laktáttesztes felméréseket (jellemző, mennyit rötyögött, okoskodott, fintorgott emiatt a szakma…), feltűnt, hirtelen milyen mély lett a csend. Próbáltam valahogy információhoz jutni, mégis, milyen tartományban van manapság a magyar élfutballisták savasodási küszöbe, és valóban létezhet-e, hogy a harminc-, negyven-, sőt ötvenéves hobbifutó az ilyen felmérések alkalmával netán jobb eredményeket produkál, mint egynémely profi játékosunk – de nem jártam sikerrel. Egyetlen esetben sem kaptam konkrét eredményeket, pedig ebben a történetben semmi szégyellnivaló sem lenne, hiszen az állóképesség hozzáértő, tudatos munkával fejleszthető. Kaptam viszont a magyar élfutballban keringő skót, német, svéd felmérési statisztikákat, de csak remélni tudom, ezt azok sem gondolták komolyan, akik így próbálták meg elhárítani a kíváncsiskodást, vagyis hogy szerintük a magyar labdarúgókra ugyanazok az általános élettani adatok érvényesek, mint – mondjuk – a világbajnoki címet védő német futballistákra vagy a Regionalligában szereplő játékosaikra.

Korábban csak mondták, később konferenciát is szerveztek az álmodott focireform kapcsán – vagyis mindig csak beszéltek arról, mit kellene tenni, úgyhogy a mostaninál nincs is ragyogóbb lehetőség elkezdeni a magyar futballfejlesztést szakmai oldalról. Nem lenne bonyolult, csak egységes erőnléti felmérés kellene (és nem, ez nem az átkozott lóversenypályás futás, a pokolba kívánt követelményrendszer visszasírása, hanem néhány csepp vér, valamint be- és kilégzés árulkodó információja), a kapott adatokat kíméletlen őszinteséggel elemezhetnék a szakemberek. Nem azért, hogy az újságíró aztán a statisztika miatt mártsa epébe a tollát, hanem azért, hogy azok, akik a modern időkben menő sportórával a kezükön közlekednek, elkezdhessék végre valóban használni azt a tudást, amelyet a modern hardver- és szoftverkörnyezet nyújt, s amelyet a jelek szerint megvásárolnak a klubok, de valódi haszon nélkül, hiszen az erőnléti fejlődésnek nyoma sincs, sőt… Manapság szinte semmit sem tudni a kluboknál zajló munkáról, ezzel kapcsolatban nincs számonkérés, nincs visszacsatolás. Újra Bernd Storckot kell említenem, aki szeretett volna egységes mérési eredményekhez jutni, mire kiderült, ahány klub, annyiféle módszer, ráadásul az edzők néhány kivételtől eltekintve nem is értették, hogy a német kapitánynak miért van szüksége minden egyes játékos élettani és erőnléti adataira, így a kezdeményezés hamvába holt.

A történethez bárhonnan is közelítünk, oda lyukadunk ki, hogy ebben a tökéletesen összezáró rendszerben képtelenség lenne valóban hozzáértő, mondjuk a pulzusértékeken alapuló edzésvezetésben és -tervezésben abszolút jártas és kiművelt szakemberek segítségét kérni ahhoz, hogy jobbak, hatékonyabbak, erősebbek, gyorsabbak legyenek a profi futballisták, mert az öltözők közelébe sem engednék őket.

A kör itt bezárul.

Amit e pillanatban biztosan tudunk, az az, hogy mennyi a pontos idő…