Pöttyös gumilabda – Malonyai Péter publicisztikája

Hiába volt nyári szünet, mindig volt valami dolgunk.

Zamárdiban például rendre korán keltünk, hogy még kapjunk Népsportot az állomáson lévő pavilonban, hazafelé megvettük a reggelit (fél liter tej, négy-öt kifli), megettük, majd kézről kézre adva elolvastuk az újságot. Aztán kifeküdtünk a napra, néha felpattantunk, hogy játsszunk egy fogadásos pingpongmeccset (tét: két palacsinta vagy lángos a sarkon), s máris menni kellett a befizetéses ebédre Erzsike nénihez.

Ebéd után kis ejtőzés, majd irány a strand. A jegyet nem ismertük, a víz felől közelítettük meg az objektumot, hónunk alatt a labdával, kezünkben a papucsunkkal, hogy aztán estig focizzunk (tanú: az egykori kiváló kapus, majd kapusedző, az Újpestről méltatlanul kiebrudalt Pálinkás András).
És még nem volt vége a napnak, hiszen ott volt a fedett(!) kertmozi, vagy átrándultunk Szemesre, ahol a Gemini játszott, s utána stoppal (és némi igazoltatással) vissza Zamárdiba.

Másnap kezdődött minden elölről. A rossz idő sem kavart be, hiszen könyvespolc volt a házban, a gombfocinkat persze hogy levittük. Meg voltak biciklik, átkeltünk a komppal, hogy elkerekezzünk Badacsonyba a legcsinosabb osztálytársnőnkhöz, mire hazaértünk, megint vége volt egy napnak.
De itthon sem henyéltünk, csak éppen a nap „városi” programokkal egészült ki. Az iskola után meg kellett néznünk, érkezett-e új gombfoci a Mártírok útjai trafikba, tudnunk kellett, mit játszanak a Május 1. moziban (1. sor közép), fel busszal a hegyre, s mielőtt hazamentünk volna, kiültünk a Vérhalom térre, szigorúan a pad támlájára, hogy hallhassuk a „Nem szálltok le azonnal, gyerekek!” parkőri dörgedelmet. Leszálltunk, ha elment visszaszálltunk, de alapvetően azt lestük, kijönnek-e a térre a lányok, esetleg snúroztunk, még a snóbli is belefért, persze tízfilléres alapon. Ha otthon megtudták, jött a büntetés, az „Egy hétig nem mehetsz sehová...”, de lesírható volt, többnyire már másnap érkezett az amnesztia. (Csak a tizenéves fiúk, lányok tudnak igazán könyörgően nézni, alulról felfelé.)

Ha összejött egy kis foci a téren vagy a házunk melletti réten (nekünk: Stadion), a tanulás estére maradt, közben szólt a rádió, fél füllel hallottuk a színházi közvetítéseket halkra fogott kommentárral („Hamlet most a sírhoz lép, és felveszi a koponyát...”). De ha már rádió: sportközvetítést a világért sem hagytunk volna ki. Velem az is megesett, hogy miközben a futballválogatott égett Stockholmban 2:1-re (a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi csatársorral, hm...), nálam Szepesit hallgatva, s gombfocival imitálva a meccset, könnyedén vertük a svédeket.

Az „értelmiségibbje” különórákra is járt, szakkörökbe az iskolába, nyelvet tanult, angolt, németet („Ahány nyelv, annyi ember” – hangzott a szülői intelem a nyugattól elzárt országban), mindig volt valami dolgunk, ismétlem. Hogy a sport, főleg a foci állt a középpontban, valahogy benne volt a levegőben. „Aki szemüveges volt, olvasott, aki nem, futballozott” – idézem az Istenben boldogult Esterházy Péter örökzöldjét. Ha a labdáról, a fociról volt szó, semmi más nem számított, volt, hogy a házunkban lakó Balázs Lacival egészen az iskoláig passzolgattunk a buszmegállóban talált konzervdobozzal. Aki új labdát kapott (gumiból, pöttyös, húszforintos kicsi, és a nagyobb 37.50-ért), azonnal hozta, hogy kipróbáljuk.

Miközben mindannyian arról álmodoztunk, hogy világbajnoki döntő, tizenegyes, és mi berúgjuk. Nem karrierre vágytunk, dicsőségre, ami nem ugyanaz. Nem akadt köztünk kimagasló tehetség, kiderült, amikor a Népsportban toborzókról olvastunk („Tornacipőt mindenki hozzon magával...”), és félve, izgulva mi is ott toporogtunk huszad-, harmincadmagunkkal, legfeljebb adott egy „barackot” az edző bácsi, nagyobb sikerben nem volt részünk.

De az álmok maradtak, s maradt a labda iránti rajongás is. És nem azért, mert nem volt számítógép, ami elvont volna a focitól, a sporttól – ahogy szívesen csúsztatnak mostanság –, valahogy benne volt a levegőben.

Aligha véletlen, hogy toborzó volt és nem felvételi (akadémiában csak a tudományos volt ismert), s az sem, hogy futballt vagy éppen atlétikát, úszást, kajakot, kenut, vízilabdát nézve együtt mozdult a kezünk, lábunk azokkal, akik a hőseink voltak. Hőseink és nem sztárjaink – utalok N. Pál József irodalomtörténész plasztikus különbségtételére.

Fontos szétválasztás. A hősök ugyanis helyettünk dicsőségesek, a sikerüknek örülve úgy érezzük, mi vittük diadalra a zászlót, ha célt vagy célba érnek, olyan elégedetten dőlünk hátra, mint ahogy elképzeltük álmainkban. Ha pedig véletlenül szembejöttek velünk a városban, szájtátva bámultuk őket, minden mozdulatukat rögzítettük, hogy aztán elmesélhessük a többieknek, némi dicsekvés nem árt a gyerek közérzetének.

Emlékszem, egyszer a Május 1. moziban, a híradó vetítése után, a nagyfilm (Limonádé Joe, csehszlovák westernvígjáték, 100 perc, női főszereplő álmaink szőkesége: Olga Schoberová) kezdete előtt felfedeztük, hogy Papp Laci is ott ül a nézőtéren. A szünet meglehetősen hosszúra nyúlt, mert aki csak tehette, autogramot kért tőle, többnyire a mozijegy hátuljára. Ő pedig mosolyogva, minden kényszeredettség nélkül írta le a nevét, ameddig csak tartott előtte a sor.

Vagy egy másik eset, a Fáy utcából. Valamelyik nyári szünetben ki voltam csapva nagyapámékhoz, néhány villamosmegállónyira a Vasas-pályától. Hirtelen ötlettől vezérelve kimentünk a pályára, ahol Illovszky mester éppen edzést tartott (nem vezényelt, mint manapság). Lehasaltunk a fűbe a partvonal mellett, néztük Mészölyt, Farkast, Ihászt, Matheszt, igyekeztünk ellesni a mozdulataikat (reménytelenül), aztán ha egy labda elgurult, felpattantunk, és futottunk érte. És amikor visszaadtuk, hiába voltak ki tudja, hányszoros válogatottak (és a többi), mindig mondták, hogy „Köszönöm, öcsi...”, s néha még a fejünket is megsimogatták.

És ha már Ihász Kálmán... Ő mesélte, hogy a Népstadion mellett gyerekeskedve gyakran nézte edzésen Puskás Öcsit, Bozsikot, Kocsist, Czibort, Lórántot, szóval az Aranycsapat tagjait. Aztán megvárta őket az öltözőépület előtt, leste, ahogy öltönyben, nyakkendőben, vizesen formázott frizurával jönnek kifelé. Puskás ilyenkor maga köré gyűjtötte a gyerekeket, és a szomszédos cukrászdában fizetett nekik egy kettes fagyit (négy gombóc!).

Így „szocializálódott” az a korosztály, amelynek jóvoltából beleszerethettem a futballba.
Hősök voltak, mondom újra, akiknek a helyébe képzelhettük magunkat.

Mostanság sztárok vannak, akiket alapvetően – ezt sugallja a kommunikáció – csak irigyelni lehet. A körülményeiket, a vagyonukat, az életformájukat. Hiába a fantasztikus tehetség, később a nagy tudás, szinte felfoghatatlan távolságban vannak a hétköznapoktól. Ha csak a pénzt nézzük, hatalmas összegek röpködnek a levegőben, jobb helyeken euró-, itthon forintmilliók havi fizetésként, a klubcsere árairól már nem is beszélve. Annyi pénzről van szó, ami elkölthetetlen az úgymond bérből és fizetésből élők számára, hétköznapi vágyakkal számolva legalábbis. A pénz az úr, így aztán az ifjú nem hős, hanem sztár kíván lenni, arról álmodozik. Ha kérdezik, hamarabb szóba kerül, minél előbb külföldre menne, mint az, hogy jó futballistává szeretne válni.

Itt tartunk, ilyen a világ. Ilyen lett, ilyenné tették, tettük, most már édes mindegy. Azt viszont ne mondja senki, hogy régebben nem volt, ami elvonja a gyerekeket a sporttól, akadt, csak éppen a sport volt olyan vonzó, hogy a legfontosabb lehessen.

Ne becsüljük le a pöttyös gumilabdát.

Zamárdiban például rendre korán keltünk, hogy még kapjunk Népsportot az állomáson lévő pavilonban, hazafelé megvettük a reggelit (fél liter tej, négy-öt kifli), megettük, majd kézről kézre adva elolvastuk az újságot. Aztán kifeküdtünk a napra, néha felpattantunk, hogy játsszunk egy fogadásos pingpongmeccset (tét: két palacsinta vagy lángos a sarkon), s máris menni kellett a befizetéses ebédre Erzsike nénihez.

Ebéd után kis ejtőzés, majd irány a strand. A jegyet nem ismertük, a víz felől közelítettük meg az objektumot, hónunk alatt a labdával, kezünkben a papucsunkkal, hogy aztán estig focizzunk (tanú: az egykori kiváló kapus, majd kapusedző, az Újpestről méltatlanul kiebrudalt Pálinkás András).
És még nem volt vége a napnak, hiszen ott volt a fedett(!) kertmozi, vagy átrándultunk Szemesre, ahol a Gemini játszott, s utána stoppal (és némi igazoltatással) vissza Zamárdiba.

Másnap kezdődött minden elölről. A rossz idő sem kavart be, hiszen könyvespolc volt a házban, a gombfocinkat persze hogy levittük. Meg voltak biciklik, átkeltünk a komppal, hogy elkerekezzünk Badacsonyba a legcsinosabb osztálytársnőnkhöz, mire hazaértünk, megint vége volt egy napnak.
De itthon sem henyéltünk, csak éppen a nap „városi” programokkal egészült ki. Az iskola után meg kellett néznünk, érkezett-e új gombfoci a Mártírok útjai trafikba, tudnunk kellett, mit játszanak a Május 1. moziban (1. sor közép), fel busszal a hegyre, s mielőtt hazamentünk volna, kiültünk a Vérhalom térre, szigorúan a pad támlájára, hogy hallhassuk a „Nem szálltok le azonnal, gyerekek!” parkőri dörgedelmet. Leszálltunk, ha elment visszaszálltunk, de alapvetően azt lestük, kijönnek-e a térre a lányok, esetleg snúroztunk, még a snóbli is belefért, persze tízfilléres alapon. Ha otthon megtudták, jött a büntetés, az „Egy hétig nem mehetsz sehová...”, de lesírható volt, többnyire már másnap érkezett az amnesztia. (Csak a tizenéves fiúk, lányok tudnak igazán könyörgően nézni, alulról felfelé.)

Ha összejött egy kis foci a téren vagy a házunk melletti réten (nekünk: Stadion), a tanulás estére maradt, közben szólt a rádió, fél füllel hallottuk a színházi közvetítéseket halkra fogott kommentárral („Hamlet most a sírhoz lép, és felveszi a koponyát...”). De ha már rádió: sportközvetítést a világért sem hagytunk volna ki. Velem az is megesett, hogy miközben a futballválogatott égett Stockholmban 2:1-re (a Sándor, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi csatársorral, hm...), nálam Szepesit hallgatva, s gombfocival imitálva a meccset, könnyedén vertük a svédeket.

Az „értelmiségibbje” különórákra is járt, szakkörökbe az iskolába, nyelvet tanult, angolt, németet („Ahány nyelv, annyi ember” – hangzott a szülői intelem a nyugattól elzárt országban), mindig volt valami dolgunk, ismétlem. Hogy a sport, főleg a foci állt a középpontban, valahogy benne volt a levegőben. „Aki szemüveges volt, olvasott, aki nem, futballozott” – idézem az Istenben boldogult Esterházy Péter örökzöldjét. Ha a labdáról, a fociról volt szó, semmi más nem számított, volt, hogy a házunkban lakó Balázs Lacival egészen az iskoláig passzolgattunk a buszmegállóban talált konzervdobozzal. Aki új labdát kapott (gumiból, pöttyös, húszforintos kicsi, és a nagyobb 37.50-ért), azonnal hozta, hogy kipróbáljuk.

Miközben mindannyian arról álmodoztunk, hogy világbajnoki döntő, tizenegyes, és mi berúgjuk. Nem karrierre vágytunk, dicsőségre, ami nem ugyanaz. Nem akadt köztünk kimagasló tehetség, kiderült, amikor a Népsportban toborzókról olvastunk („Tornacipőt mindenki hozzon magával...”), és félve, izgulva mi is ott toporogtunk huszad-, harmincadmagunkkal, legfeljebb adott egy „barackot” az edző bácsi, nagyobb sikerben nem volt részünk.

De az álmok maradtak, s maradt a labda iránti rajongás is. És nem azért, mert nem volt számítógép, ami elvont volna a focitól, a sporttól – ahogy szívesen csúsztatnak mostanság –, valahogy benne volt a levegőben.

Aligha véletlen, hogy toborzó volt és nem felvételi (akadémiában csak a tudományos volt ismert), s az sem, hogy futballt vagy éppen atlétikát, úszást, kajakot, kenut, vízilabdát nézve együtt mozdult a kezünk, lábunk azokkal, akik a hőseink voltak. Hőseink és nem sztárjaink – utalok N. Pál József irodalomtörténész plasztikus különbségtételére.

Fontos szétválasztás. A hősök ugyanis helyettünk dicsőségesek, a sikerüknek örülve úgy érezzük, mi vittük diadalra a zászlót, ha célt vagy célba érnek, olyan elégedetten dőlünk hátra, mint ahogy elképzeltük álmainkban. Ha pedig véletlenül szembejöttek velünk a városban, szájtátva bámultuk őket, minden mozdulatukat rögzítettük, hogy aztán elmesélhessük a többieknek, némi dicsekvés nem árt a gyerek közérzetének.

Emlékszem, egyszer a Május 1. moziban, a híradó vetítése után, a nagyfilm (Limonádé Joe, csehszlovák westernvígjáték, 100 perc, női főszereplő álmaink szőkesége: Olga Schoberová) kezdete előtt felfedeztük, hogy Papp Laci is ott ül a nézőtéren. A szünet meglehetősen hosszúra nyúlt, mert aki csak tehette, autogramot kért tőle, többnyire a mozijegy hátuljára. Ő pedig mosolyogva, minden kényszeredettség nélkül írta le a nevét, ameddig csak tartott előtte a sor.

Vagy egy másik eset, a Fáy utcából. Valamelyik nyári szünetben ki voltam csapva nagyapámékhoz, néhány villamosmegállónyira a Vasas-pályától. Hirtelen ötlettől vezérelve kimentünk a pályára, ahol Illovszky mester éppen edzést tartott (nem vezényelt, mint manapság). Lehasaltunk a fűbe a partvonal mellett, néztük Mészölyt, Farkast, Ihászt, Matheszt, igyekeztünk ellesni a mozdulataikat (reménytelenül), aztán ha egy labda elgurult, felpattantunk, és futottunk érte. És amikor visszaadtuk, hiába voltak ki tudja, hányszoros válogatottak (és a többi), mindig mondták, hogy „Köszönöm, öcsi...”, s néha még a fejünket is megsimogatták.

És ha már Ihász Kálmán... Ő mesélte, hogy a Népstadion mellett gyerekeskedve gyakran nézte edzésen Puskás Öcsit, Bozsikot, Kocsist, Czibort, Lórántot, szóval az Aranycsapat tagjait. Aztán megvárta őket az öltözőépület előtt, leste, ahogy öltönyben, nyakkendőben, vizesen formázott frizurával jönnek kifelé. Puskás ilyenkor maga köré gyűjtötte a gyerekeket, és a szomszédos cukrászdában fizetett nekik egy kettes fagyit (négy gombóc!).

Így „szocializálódott” az a korosztály, amelynek jóvoltából beleszerethettem a futballba.
Hősök voltak, mondom újra, akiknek a helyébe képzelhettük magunkat.

Mostanság sztárok vannak, akiket alapvetően – ezt sugallja a kommunikáció – csak irigyelni lehet. A körülményeiket, a vagyonukat, az életformájukat. Hiába a fantasztikus tehetség, később a nagy tudás, szinte felfoghatatlan távolságban vannak a hétköznapoktól. Ha csak a pénzt nézzük, hatalmas összegek röpködnek a levegőben, jobb helyeken euró-, itthon forintmilliók havi fizetésként, a klubcsere árairól már nem is beszélve. Annyi pénzről van szó, ami elkölthetetlen az úgymond bérből és fizetésből élők számára, hétköznapi vágyakkal számolva legalábbis. A pénz az úr, így aztán az ifjú nem hős, hanem sztár kíván lenni, arról álmodozik. Ha kérdezik, hamarabb szóba kerül, minél előbb külföldre menne, mint az, hogy jó futballistává szeretne válni.

Itt tartunk, ilyen a világ. Ilyen lett, ilyenné tették, tettük, most már édes mindegy. Azt viszont ne mondja senki, hogy régebben nem volt, ami elvonja a gyerekeket a sporttól, akadt, csak éppen a sport volt olyan vonzó, hogy a legfontosabb lehessen.

Ne becsüljük le a pöttyös gumilabdát.