Válogatott kínok – Ballai Attila publicisztikája

Jöjjenek a fiatalok! – ezúttal nem Mészöly Kálmánt idézem 1969 decemberéből, a marseille-i 1:4 korszakos csalódása után, hanem Tóth Gabriella kézilabdázót, aki egy szürke, eseménytelen februári hétköznap estén mondta ugyanezt a telefonba Golovin Vlagyimirnak, miután a szövetségi kapitány behívta a válogatott keretbe. Az eszerint magát inkább idősnek tartó sportoló szeptemberben tölti majd be a huszonhatot. Azaz elviekben éppen most kerül ideális korba; persze vannak, akik sohasem érik el, illetve egyszer csak észrevétlenül túl is lendülnek rajta.

Önmagában semmi főben járó vétség, vagy a magyar kézilabdázás számára tragikus fordulat nem történt. Utóbbi már csak azért sem, mert bár feltűnésekor egyesek Görbicz-utódnak kiáltották ki az ifjú irányítót, valójában leginkább a posztjuk volt közös, más nemigen. Görbicz Anitát ugyanis virtuóz tehetsége mellett az is messze a mezőny fölé emelte, hogy mérhetetlenül szerette és alázattal szolgálta a sport­ágát. A tagadhatatlanul kiváló adottságokkal megáldott, bár „Görbéhez” azért nehezen mérhető Tóth Gabriella viszont eddig a neki rendelt pályaívet sem futotta be, így nem hagy pótolhatatlan űrt a nemzeti együttesben.

Nem is kellene túllihegni a témát. Már csak azért sem, mert Bobory kolléga tegnapi széljegyzetében e hasábokon megírta róla a lényeget. Én pedig végképp nem hittem volna, hogy valaha teljes publicisztikát szentelek Tóth Gabriellának, nincs is miért. Csakhogy szegény, most egyszerre ő lett a magyar kézilabdázás állatorvosi lova. Ezért érdemes több okból is alaposan megvizsgálni.

Kezdve onnan, miként magyarázta klubja, a Mosonmagyaróvár honlapján a döntését. Íme, néhány részlet: „Egy kézilabda-játékos ennyi idős korában már pontosan meg tudja állapítani, hogy milyen formában van. Így én tudom a legjobban, hogy jelenleg sem fizikálisan, sem pszichésen nem vagyok jó állapotban, ...nem teljesítek olyan szinten, ami segítség lenne a magyar válogatott számára. ...abban is biztos vagyok, hogy a magyar válogatottba kizárólag olyan játékosokat kell meghívni, akikben maradéktalanul megbízik a szakma és talán a közvélemény is.”

Ez sajnos súlyos szerepzavar. Hiszen nyilvánvaló, hogy a kerettagság – különösen most, világverseny novemberig nem lévén – nem a pillanatnyi helyzetnek szól, hanem a jövőnek, az építkezésnek, amelynek során az ideális korban lévőkre, a húszas éveik közepén járókra érdemes alapozni. Kivéve, ha a kapitány helyett ők maguk döntik el, mikor mire alkalmasak és határozzák meg a válogatás alapelveit.

A szituáció azonban még ennél is kínosabb, Golovin Vlagyimir ugyanis a Nemzeti Sportnak a következőket állította: „Gabi felhívott szerda este, hogy nem vállalja a válogatottságot, jöjjenek a fiatalok. Aztán másnap a mosonmagyaróvári klubhonlapon megjelent cikkben már azt írták, hogy az előttünk álló szakaszt nem csinálja, a spanyolok elleni március eleji két Eb-selejtezőt, de utána, ha úgy alakul, akkor igen. Értetlenül állok ezelőtt. Számomra a válogatott szent dolog, és nem értem, hogy valaki azt mondja nekem, nem vállalja a szereplést, aztán másnap már az jelenik meg, hogy most ugyan nem jön, de később valamikor majd igen. Furcsállom, ha valaki lemondja a meghívót, arra hivatkozva, hogy jelenleg nincs jó formában, de ha majd újra abban lesz, akkor csatlakozik. Miközben elkezdődött egy csapatépítés, és minden közös gyakorlás nagyon sokat számít a válogatottnál.”

A két verzió nyilvánvalóan nem áll meg egymás mellett, és hajlamos vagyok inkább „Vováét” elfogadni, de nem kezdeményeznék „szembesítést”. Egyrészt, mert önmagában Tóth véleményével is elég nagy a baj, másrészt, mert az a jelzésértékű, hogy az ilyenkor a bástyákon belüli „egyeztetés”, elkenés, kozmetikázás helyett a szövetségi kapitány ezúttal úgy érezte, a nyilvánosság előtt kell cáfolnia. A közelmúlt két sikertelen világversenye, a tavaly decemberi női vb és a januári férfi Eb után számos morajlásból érezni, hogy végre forrong, örvénylik a sportág, ez a legújabb ügy is ezért szakította át a gátat. Tóth Gabriella pechjére, akibe egyáltalán nem örömmel marok bele, méltánytalan is rá kihegyezni az évtizedes problémát, ezért hangsúlyozom, ez az egész nem róla szól. Mások is sokszor cselekedtek és szóltak rosszat – de ő ezt a legrosszabbkor tette.

A konkrét ügytől az általános felé haladva, jöjjenek az alapkérdések – ám mivel ezeket úton-útfélen minden önjelölt ítész és okoskodó felteszi, ez nem elég, válaszokat is kell találni. Első felvetésnek máris adódik: ki mit akar, vár a kézilabdából, minek tekinti a sportágat, a válogatott kerettagságot?

A ma már idealistának ható, de a versenysport daliásabb évtizedeiben nemcsak igaz, hanem magától értetődő felelet úgy hangzott: szerezzünk örömet az embereknek, a szurkolóknak, dicsőséget a nemzetnek! Ósdi, avíttas megközelítés lenne? Nem hiszem. Az öntörvényű, a pályán rendre „magánzó”, ezért olykor kifejezetten idegesítő Petar Nenadics a minap levélben köszönt el a szerb nemzeti együttestől – közeledve a harminchatodik évéhez –, többek között e szavakkal: „Mindig teljes szívemből szurkolok a válogatottnak, bárhol is legyek, harcostársaimért, barátaimért, testvéreimért... Szerbia a hazám, ezt a mezt hordani a legjobb dolog a világon, büszkén viselje mindenki a jövő generációiban.” No comment, csak egy nagy sóhaj.

A fenti kérdésre a másik, kevésbé fennkölt, de még mindig felemelő és a sportág egésze, eredményessége szempontjából hasonlóan üdvös reakciót meg sem kell fogalmaznunk, megtette Camilla Herrem. Az olimpiai, háromszoros világ- és ötszörös Európa-bajnok, Tóth Gabriellánál szintén kereken tíz esztendővel idősebb norvég szélső a Nemzeti Sporttal osztotta meg ars poeticáját, azaz inkább ars humanáját: „A kézilabdázás az életem, amit pontosan ugyanúgy szeretek, mint amikor elkezdtem. Az idő ezen szerencsére semmit sem változtatott, mert most is ugyanazt az örömet érzem játék közben, és azt gondolom, hogy amíg ez a motiváció megvan bennem, addig fogok kézilabdázni.”

Szögezzük le, nekünk is megvannak a magunk Nenadicsai, Herremei, még ha kevésbé is kitárulkozók. Mert mifelénk az ilyesmi nem szokás. Ellenben egyre többen lesznek, akik kimondva-kimondatlanul leginkább annyit látnak a kézilabdában, a sportban, hogy jól, sőt pazarul meg lehet élni belőle, és annyi pénzt keresni vele, hogy abból a pályafutásuk utáni évekre is szépen jusson. Mivel pedig jövedelmük túlnyomó többsége a klubjukból származik, nekik a válogatott inkább pluszmunka, felesleges kockázati tényező. E tévhitet tisztázandó velük is szót kell érteni, természetesen a saját nyelvükön. „Tolmácsként” ebben az esetben fel kell használni az illető játékos klubját. Amely éves költségvetésének döntő hányadát a központi sportirányítás által és közreműködésével nyeri, hajlamos mégis a sportág egészétől független, önálló gazdasági és szakmai egységként viselkedni. Ezért mielőtt olybá tűnne, hogy kivételezett anyagi helyzetét vezetői zsenialitásának és egyedi vonzerejének köszönheti, éreztetni kell, hogy amennyiben legjobbjait nem a válogatottság, a közös cél elérése felé tereli, fájdalom, de jóval kisebb bevételre számíthat. Emiatt aztán sportolói is sokkal kevesebbet kapnak, mert egyszerűen nem jut nekik; akik annak az optikai csalódásnak az áldozatai, hogy mindenben a klubjuktól függnek, így rádöbbenek az ellenkezőjére.

Akiből hiányzik a tűz, a belső ösztönző, annál külső motivációt kell alkalmazni. Nemcsak pozitív, hanem negatív előjellel is. Határozottan. Ezzel végképp nem a Mosonmagyaróvárt faragnám – a kórkép elterjedtebb -, mert igazán elismerésre méltó, amit az elmúlt években elért, Gyurka János vezetőedzőt pedig különösen tisztelem és kedvelem, keze és lelke nyoma minden csapatán érződik. Nem mellékesen, vb-döntősként, a világ egyik legkiválóbb jobbátlövőjeként bizonyára messze nem keresett annyi pénzt, mint Tóth Gabriella.

Már nem is elsősorban őt akarom megnyerni a magyar kézilabdázásnak – bár huszonöt évesen akár újra fiatalnak érezhetné magát, és e felhajtás körülötte üdvére is lehetne –, inkább az utódait. Pontosabban Görbicz Anita utódait.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!