Háromszáz – Ballai Attila publicisztikája

A cím csalóka. Alább nem Leónidaszról és harcosairól vagy a róluk készült filmről írok, hanem azokról a magyar sportolókról, akik egészen a közelmúltig ugyancsak spártai körülmények között kényszerültek megvívni a maguk küzdelmeit. Ütött-kopott, az összedőlés előtt álló csarnokokban, kacsaúsztatót idéző medencékben, háromszáz néző előtt. És nem ám a serdülő négy korosztályban, gyepsíben, hanem legnépszerűbb sportágainkban, a felnőtt magyar bajnoki címről döntő összecsapásokat. Természetesen nem azért, mert nem akadt több érdeklődő, hanem mert ennyien fértek be. Háromszázan.

Az apropót az adja, hogy e cikk megjelenésekor éppen félúton vagyunk a vidék és a főváros legnagyobb fedett sportlétesítményének átadása között. E hét csütörtökjén a szegedi, jövő csütörtökön a budapesti aréna kapui és perspektívái nyíltak, nyílnak meg. A Tisza partján a kormány és az ellenzéki városvezetőség képviselői közösen ünnepeltek, miként a több mint nyolcezer, minden bizonnyal jobboldali, baloldali, patrióta, globalista, ókonzervatív, ultraliberális szurkoló is. Az istenadta nép, amelyet ezen a varázslatos estén összekötött a BL-címvédő Kielt legyőző férfi kézilabdacsapat, a város, az otthon szeretete, a jogos büszkeség, hogy lám, ismét gyarapodtunk valamivel. Ez így normális, és ha mindig így történne, szóra sem lenne érdemes.

Csakhogy a harmadik évezred Magyarországán nagyon is szóra érdemes. Ezért fontos és üdvös rögzíteni és méltatni, ha épül valami, ami közkincs, ami széles körű és emberemlékezet óta létező igényt elégít ki. Ennek igazolására idézzük fel kontrasztként a „háromszázas” időket. Nem is kell visszamennünk a modern sport hajnaláig, elegendő, ha a rendszerváltás éveit vesszük célba – és sportáganként haladunk.

Női kézilabdában az 1989-ben és 1990-ben bajnok Építők KC parányi, toldozott-foldozott csarnoka a Népliget közepén rejtőzött, csúcskapacitása földszinti nézőtér és lelátó híján, egysoros emeleti karzattal pontosan háromszáz volt. Ennyien látták például 1991 márciusában a BL elődöntőjét és abban a világ legjobbját, a Hypót, Rácz Mariann-nal, Gódornéval, a kispadon Vass Sándorral. Csak miattuk ezren kimentek volna, a Kökény Bea-féle Építők miatt még kétszer annyian. Ám éppen úgy háromszázan voltak, mint 1993 tavaszán, a Fradi–Vasas bajnoki döntőn, a népligeti Vajda Péter utca másik oldalán, a „faházban”. Az volt a korszak egyik legjobb európai csapatának otthona, három padsorral. Ha az elsőn ülő kinyújtotta a lábát, elgáncsolta a szélsőt. A finálé harmadik felvonása iránti hatalmas érdeklődést kielégítve, az FTC ebből az odúból a Budapest Sportcsarnokba vitte a mindent eldöntő csatát. Május 22-én derült ki egyáltalán, hogy lesz harmadik meccs, amelyre háromnapi előkészülettel, egy kedd délutánon négyezer ember zúdult be a BS-be. Aztán végre-valahára 1997-ben átadták a Ferencváros új csarnokát, ami a Mosonmagyaróvár vagy a Kisvárda ellen remek, de a csapat a fontosabb BL-meccseit máig dabasi, majd érdi száműzetésben, albérletben kénytelen lejátszani.

Igaz, mit szóljon akkor a Veszprém? Az 1992-ben KEK-győztes férfigárda még a 2002-es BL-döntőt is a lakótelep közepén megbúvó iskola csarnokában játszotta. Többször megesett, hogy a városba először érkező patinás ellenfél az edzésre betoppanva tiltakozni kezdett, mondván, vigyék a másnapi mérkőzés helyszínére, és amikor azt a választ kapta, hogy ez az, megütközve vágott vissza: velük ne szórakozzanak! Pedig a veszprémi klasszisokkal szórakoztak, egészen az aréna 2008. júliusi megnyitásáig.

1990-ben nyerte meg első és mindmáig egyetlen NB I-es aranyérmét a BEAC női kosárlabdában. A Balogh „Bubu” által vezérelt egylet a döntő első meccsén 99–72-re mosta le az MTK-t – ugyancsak háromszázas publikum előtt, a Bogdánfy úti, kissé lelakott egyetemi központban. (E nézőszámokat egyrészt a sportnapilap aktuális tudósításaiból idézem, másrészt e találkozókon és a később említendőkön kivétel nélkül jelen voltam, és tanúsíthatom, hogy a kollégák inkább felfelé kerekítettek.) Az elmúlt egy-két évben alkalmam nyílt hallgatóknak ugyanebben a létesítményben órát tartani, és amikor megjegyeztem nekik, hogy a földszinti teremben hajdan kosárlabdabajnoki döntőt rendeztek, nyilvánvalóan rongáltam a hitelemet, mert úgy tűnt, összevissza beszélek.

Pedig a jászberényi jégkorong hívei is tanúsíthatják, miként ünnepelték történetük egyetlen ob I-es diadalát, ugyancsak 1990-ben. A „természetesen” nyitott jégpályának igazi lelátója nem lévén teherautó-platókat vontattak a palánkok mögé, hogy a „nagyérdemű” ne csak üvöltözhessen és dobálózhasson, hanem valamit lásson is. Akkoriban persze a Fradi–Újpest többezres tábora is a Kisstadionban didergett – ezért gúnyoltak minket szabadtéri világbajnokoknak –, mert az impozáns Budapest Sportcsarnokba csak egy-egy kitüntetett ünnepnapra lehetett bekerülni.

Érthetően, hiszen az volt az ország egyetlen modern, nagy kapacitású és versenysport űzésére alkalmas létesítménye. Ma úgy mondanánk, multifunkcionális, akkor beértük azzal, hogy mindenre jó. Kézilabda-mérkőzést például az 1982-es női vb után legközelebb 1988-ban rendeztek benne, Szöul előtt a magyar–szovjet olimpiai előkészületi férfitalálkozót, majd 1993-ban a már említett Vasas–Fradit. Még az újabb, 1995-ös női vb is kiszorult a karácsonyi vásár miatt a szomszédos Körcsarnokba, amit manapság edzőteremnek is „cikinek” tartanánk.

A vízipólósokat sem kényeztették el. Az 1988-as Tungsram–Szolnok bajnoki elődöntőnek, ennek az elképesztően izgalmas és színvonalas, négyméterespárbajjal záruló összecsapásnak a világvégi Tungsram-strand adott otthont, néhány fürdővendég és lebzselő vállalati dolgozó, valamint a családtagok váltakozó érdeklődése mellett. A „fürdők és sportok városában” ugyanis két fedett uszoda állt rendelkezésre: az 1920-as évek végén átadott Hajós, valamint az 1976-ban megnyitott Komjádi. Ahol már az 1988-as FTC–Tungsram finálét vívták, és a leggyakrabban hallható rigmus a „Nyisd ki a tetőt!” volt. Ha ez megtörtént, a bent rekedt drukkerek legalább nem fulladtak meg, sőt néhány akrobata még be is lóghatott, és a csurig telt házban a többiek nyakába ülhetett.

Ezzel végig is vettük legnépszerűbb csapatsportjainkat, és kiderülhetett, cseppet sem túlzás a címben említett háromszáz. Az 1953-ban átadott, de felső karéjánál félbehagyott Népstadion és az 1982-ben „született” BS mellett az ország több pontján, Budapesten, Tatabányán, Szolnokon, Egerben, Békéscsabán meg másutt felhúztak néhány szovjet típusú körcsarnokot, és nagyjából ennyi. Eközben északon, délen és nyugaton sportpaloták nőttek ki a földből, és nyújtóztak majdnem az égig. Hogy mást ne mondjunk, miközben egyesek értetlenkednek a jövő évi férfi kézilabda Eb-n debütáló új, budapesti aréna húszezres befogadóképességén, a legutóbbi kontinenstorna fő helyszíne, a stockholmi Tele2 Arena 35 ezres, és a hozzánk hasonló lélekszámú Svédországnak már tíz esztendeje, a 2011-es férfi kézilabda-vb-n további kapacitások kínálkoztak: Malmö 13 ezer, Göteborg 12 ezer, Linköping 8500, Jönköping 7000.

Jó, persze, ez Svédország, vethetné fel bárki, de akkor nézzünk körül saját régiónkban városok, létesítmények, maximális nézőszámok, átadási év szerint haladva: Prága, O2 Aréna, 18 ezer, 2004; Belgrád, Stark Aréna, 25 ezer, 2004; Zágráb, Arena Zagreb, 16 500, 2008.

Bármerre jártunk a világban, tátottuk a szánkat, és úgy léptünk be egy-egy méreteivel és kulisszáival is lenyűgöző oroszlánbarlangba a mi „baromfiudvaraink” után, mint Dante poklának kapuján: felhagytunk minden reménnyel.

Aztán egyszer csak ezt láttuk ellenfeleink, vendégeink szemében is az új győri, veszprémi arénában, a debreceni Főnixben, a 2017-es vizes vb-re elővarázsolt Duna Arénában – a futball más műfaj, de a Puskást se felejtsük ki! – és három napja a négyszeres BL-győztes, legutóbb 2020-ban nyerő kieliekében Szegeden. És ezt várjuk, reméljük a jövő januári férfi kézilabda Eb-n Budapesten is.

Mindeme remekek persze nem a riválisok elrettentésére épültek. Saját kedvünkre, hasznunkra, a vegetatív léten túli énünknek. No meg sportolóinknak, akik tudvalevőleg akkor veszik igazán komolyan magukat, ha azt látják, hogy a környezetük is komolyan veszi őket.

Mostantól végre bátran körülnézhetnek. Van hol és honnan erőt meríteniük.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!