Rémálomfejtés – Ballai Attila publicisztikája

Alább egy rémálom ki- és megfejtési kísérlete következik. Az ébren álmodó Simone Böhme dán válogatott szélső, de személyénél, érzéseinél sokkal általánosabb érdeklődésre tarthat számot az, mi a valóság Siófokon, a magyar kézilabdázás közelmúltjának legsajátosabb képződményénél. Böhme a koppenhágai Tv2-nek nyilatkozva jelentette ki, hogy nyár óta rémálmot élt át a klubjában, és ezt így részletezte: „Azon gondolkodtam, hogyan juthatok ki innen élve? Vannak jogaid, de nem itt. (...) Azt kell mondanom, hogy olyan lelki és fizikai nyomás alatt álltam, amelyet még sohasem éltem át. (...) Hosszú, ébren töltött éjszakáim voltak, amikor arra gondoltam: mi értelme van ennek az egésznek. (...) Néha öt órán át edzettünk, és egyetlen nap sem akadt, amikor ne lett volna tréning. Sőt, naponta két-három is volt.” A 2018-ban a Balaton partjára szerződő játékos az elviselhetetlenül hosszú munkanapok mellett az erejét felőrlő, állandó bizonytalanságra is panaszkodott.

Nem tudok róla, hogy bármely sportágban komoly egyesület ugyancsak komoly sportolója – hangsúlyozzuk: nem korábbi, hanem aktuálisan érvényes szerződésű profi – valaha is ennyire kiadta, bemártotta volna a széles nyilvánosság előtt a csapatát, a munkaadóját. Lényegtelen adalék, hogy Böhme aztán a saját közösségi oldalán tett egy hervatag korrekciós kísérletet, a szokásos menekülési útvonalon haladva: a média félreértette, más megvilágításba helyezte, a szövegkörnyezetből kiragadta a szavait. Logikus kérdés, mi volt a célja. Ha csupán az, hogy végre egyszer kiöntse a megpróbáltatásoktól túlcsorduló lelkét valakinek, a fél világ helyett választhatta volna szűk baráti társaságát is. Ha ráció mentén cselekedett, csupán az lehetett a motivációja: rúgják ki és fizessék ki. Az előbbiért mindent megtett, de 2020 őszén e kettős konstrukcióra is akadt már néhány példa.

Ám bevallom, kevéssé foglalkoztat Böhme kisasszony pszichéje, szakmai és anyagi jövőképe. Annál inkább a Siófoké. A jelen zilált helyzet miatt azért is, mert az előbb idézett Tv2 két, a közelmúltban a klubnál dolgozó dán edzőt is megszólaltatott, és ők sem mondtak mást. Egyikük, Lars Rasmussen még rá is erősített: „Tipikusan Kelet-Európára jellemző módszerrel dolgoznak: kiprovokálnak és rákényszerítenek bizonyos dolgokat bizonyos játékosokra, azokra, akiktől meg akarnak szabadulni. Így felmondhatják a szerződést.” Hozzátette, a nyomás egyik módszere a rendkívül hosszú munkaidő, a másik a semmiből kiszabott bírság, gyenge teljesítményre hivatkozva.

Tekintsünk el attól, hogy Lars Rasmussen az év elején menesztett magyar szövetségi kapitány, Kim testvére és – elnézést – paródiája. Sőt attól is, hogy gyomorforgató, amint északi, nyugati nagyokosok felületes, térben és időben is korlátozott tapasztalataik alapján szemrebbenés nélkül alkotnak ítéletet akár egész Kelet-Közép-Európáról. A lényeg ezúttal más. Nem az, ki mondja, hanem az, mit. Mert a minősíthetetlen stílus és alapállás az elhangzottak igazságtartalmát nem befolyásolja.

Siófokról ráadásul senki sem érezte szükségét annak, hogy bármire is érdemben reagáljon. Az elúszó BL-szereplés kapcsán tavasszal ránk zúduló véleménycunami éles kontrasztjaként ezúttal hivatalos fórumokon sem találtunk még cáfolatkísérletet sem, nemhogy kategorikus visszautasítást, és a játékosok közül sem akadt senki, aki itt-ott elpöttyintette volna: mindez nem igaz, jó helyen vagyunk, szeretünk itt lenni. Az elmúlt hónapok viszontagságai dacára is. A koronavírust hagyjuk is, ezerszer kitárgyaltuk, nézzük az egyéb kórképeket! A Siófok az ősszel már három vereséget szenvedett – a Győrtől az otthoni 21–30 még hagyján, bár a különbsége bántó, a debreceni 25–30 kínos, az MTK elleni 31–33 válságjel, kudarc. Eközben néhány hét alatt hatan is távoztak: elküldték Bent Dahl trénert, nem közölt okokból felfüggesztették Nerea Penát, majd szerződést bontottak vele, csakúgy, mint Laura van der Heijdennel, Danick Snelderrel, Dinah Eckerlével és a másodedzővel, Daniel Birkelunddal.

Fodor János ügyvezető e „népvándorlás” kapcsán többek között az alábbiakat tartotta fontosnak leszögezni: „Szeretném cáfolni azokat a híreszteléseket, miszerint financiális problémák vezettek a történésekhez. A játékosokat és a klubot sem az anyagiak vezérelték a döntések meghozatalakor. (...) Kívülről úgy tűnhet, hogy a Siófok KC kezd szétesni, de biztosíthatok mindenkit afelől, hogy ez nem így van.” Ha ezt így a letűnt idők egy szovjet közleményében olvastuk volna, összemosolygunk: pontosan tudjuk, hogy mindennek az ellenkezője igaz. Akkoriban e logika működött, de hogy Fodor Jánosnak ezúttal mi volt a célja a vádbeszéd nélküli védőbeszéddel, az talány. Mindenesetre méltányolandó, hogy már nem tekintik minden rossz eredőjének a meghiúsuló Bajnokok Ligája-szereplést. Az érintettek tavaszi keserveit megértettük, de lássuk be: nem kis szerencse, hogy jelen állapotában nem méretik meg a BL-ben ez a csapat. Mint ahogyan az is triviális, senki sem távozik egyszer csak azért önként vagy ösztönzésre októberben, amit már nyáron is kristálytisztán láthatott.

A sorsfordító időszak most jött el. Bizonytalanná, elmosódottá vált a jövőkép, sőt a „jelenkép” is, ami persze nem feltétlenül átok. Ilyenkor kell optimális döntéseket hozni; ha lehet, nagyon jókat, ha nem, a legkevésbé rosszakat. Itt érdemes rövid múltbeli kitérőt tenni, mert mint a bevezetőben említettük, a Siófok sajátos és aránylag új képződménye a magyar kézilabdának. A hagyományos bástyák mellé épült fel szokatlan gyorsasággal, a szerves fejlődés több lépcsőjét átugorva. (A tradíció hiányáról árulkodik a sportcsarnok névadója, Kiss Szilárd. Félreértés ne essék, kiváló ember és edző, vezető, igazán rászolgált, hogy létesítményt nevezzenek el róla – Veszprémben vagy Dunaújvárosban. Na de éppen Siófokon? Hiszen 68 esztendősen kezdte meg a városban a munkát.)

A gyökértelen múltból adódóan nincsenek zsinórmértéknek számító régi nagyok, akik, ha kell, megmondják – néha akkor is, ha nem kell –, nincsenek az évek során kiérlelt, letesztelt automatizmusok, kapaszkodók. Ezek a kritikus döntéshelyzetekben hiányoznak leginkább. Az ilyen szituációkra érvényes az örök tézis: sohasem lehet tudni, kinek van igaza, de mindig lehet tudni, ki a főnök.

Siófokon Fodor János az. Egy személyben, az egész az ő műve. Amiért önmagában természetesen kijár az elismerés. Csakhogy most tűnik fel legélesebben, mekkora szüksége lenne a hátországra, akár a „vének tanácsára” is, az intézményesített, de legalább informális szakmai kontrollra, azokra, akik tudnak és mernek is karakteres véleményt megfogalmazni. Ezek híján marad a rögtönzés, a kézi vezérlés, és ez még egy, a sportágba beleszülető géniusz számára is rengeteg hibalehetőséget rejtene. Említhetjük az edzőválasztást, hiszen a közvélemény előtt ez a legnyilvánvalóbb, de folytathatnánk a sort.

Idézzünk azonban inkább még egy aforizmát: minden vállalkozás addig terjeszkedik, amíg végül túlnő a saját lehetőségein, határain, és ez a vesztét okozza. Jól hangzik, de meggyőződésem, hogy ez nem törvényszerű, bár Fodort valamelyest ismerve azt hiszem, e veszélyt sem lehet kizárni. Azért sem, mert a szindróma ismerős. Egyetlen, adott status quóban hatásos összeköttetéseit, érdekérvényesítési lehetőségeit, unortodox eszközeit bevető ember is sokat elérhet, de ezek az egylábas mutatványok ingatagok. Lásd a Kisvárdát, amely néhány éve Fodorénál lényegesen nagyobb személyi és egyéb tőkével még Cristina Neagu leigazolásáról és BL-tagságról álmodott, ám az átmeneti szárnyalás múltával földközelbe ért: célja az NB I középmezőnyéhez tartozás, a mindenkori biztos bentmaradás.

Lehet, hogy Siófokon ennél magasabban áll majd meg az inga. De mélyebbre sohase süllyedjen, ezért szívemből szurkolok. Hiszen adva van egy csodálatos komplexum, abban cseperedő – magyar! – utánpótlás, hamisítatlan, családias légkör és egy kisvárost mozgósító, remek szurkolótábor.

Akárhová mennek a hollandok és a németek, akármit mondanak a dánok – ez az, amit nem szabad elveszíteni.