Csupa győztes – Ballai Attila publicisztikája

Nekem aztán egyetlen rossz szavam sem lehet senkire, aki komolyan veszi a játékot. Hiszen családtörténelmünk máig őrzi azt a felnőttek számára döbbenetes esetet, amikor nagyanyám 3–2-re legyőzött rugós fociban, mire én négy-ötévesen dühömben felkaptam a pályát, és farostlemez aljával nagy lendülettel fejbe vágtam a mamát. Erre az emlékre is hagyatkozva, amint jó három évtized múltán az egyik rokon kissrác kihívott egy tíz gólig menő kiskapus focimeccsre, úgy döntöttem, hagyom nyerni, de nem adom olcsón a bőrömet, hogy legyen értéke is, ezért folyamatosan egyenlítek, olykor fordítok is, és 9–9-nél majd valahogyan veszítek. Csakhogy a kölyök görcsbe rándult attól, hogy 9–7-es vezetéséről feljöttem 9­–9-re, ezért izgalmában öngólt vétett, és szitkozódva, zokogva hagyta el a pályát.

Aztán mindketten kinőttük e flúgot, legalábbis valamelyest. Ettől azonban még mindig vallom, hogy az emberiség legnagyszerűbb találmánya a kerék vagy a gőzgép előtt a labda; de ugyanilyen szilárdan hiszem, hogy nem a szakadatlan küzdelem, a békétlenség, a keserűség, hanem elsősorban az öröm, az élmény forrásának rendeltetett. Ezért is bizonygatom rendre, hogy a sport eredendően játék. A legmagasabb színvonalon, a legnagyobb tétért hajtva, tévénézők és dollárok, eurók milliói által övezve is alapvetően az. Roppantul becsülöm azokat, akik ezt a legélesebb helyzetekben sem felejtik el.

Robbie Fowler, a Liverpool csatára például azzal vált egyik kedvencemmé, hogy a modern labdarúgásban egy ízben példátlan módon jelezte a játékvezetőnek: tévesen ítélt tizenegyest a javára, őt ugyan nem bántotta senki. Anja Andersent, minden idők legvirtuózabb, legöntörvényűbb női kézilabdázóját meg akkor zártam a szívembe, amikor elkönnyelműsködte, elbűvészkedte az 1993-as világbajnokság döntőjét, és miután magyaros logikámmal, kódoltságommal megkérdeztem tőle, mikorra tér majd magához e traumából, azt felelte: nagyon is magánál van, mert az NBA-sztárokhoz hasonlóan neki is az a küldetése, hogy szórakoztassa a közönséget, és ennek ezúttal is tökéletesen megfelelt. Majd hozzátette: „Szerinted hány kisgyerek választaná a kézilabdát, ha azt látná, hogy itt dolgozni, harcolni kell csak, és semmi öröm nincs az egészben? Az az álmom, hogy a kézilabda olyan népszerű legyen Európában, amilyen a kosárlabda Amerikában. Ehhez nem elég csupán nyerni, szépen is kell játszani.” Más kérdés, hogy a miatta elbukott vb-döntő után efféle megnyilvánulásért nálunk többszörösen kerékbe törték volna. Egyszer nem véletlenül mondta azt is nekem, hogy szerinte a játék élvezete leginkább a kelet-európai sportolókból hiányzik, csak mennek, mint a gépek. Manapság szerencsére már ez sem igaz. A többszörösen a világ legjobb női kézilabdázójává választott orosz Anna Vjahirjevát, e 167-168 centi magas óriást azért is csodáljuk, mert úgy brillírozik a legfontosabb mérkőzéseken, mintha csak a barátnőivel bulizna. A melegítés alatt táncol a zenére, míg a meccsen a gól, a gólpassz és az elhibázott ziccer után is ugyanolyan önfeledt mosollyal pacsizik a többiekkel.

Nálunk a könnyedség, a játék öröme addig megengedett, amíg nem megy az eredményesség rovására. Mert mi a sikert még mindig jobban szeretjük a sportnál, a szórakozásnál. Az örök példa Kocsis Lajos, az 1970-es évek futballzsenije, akiért rajongott a nép, mégis gyakorlatilag egyetlen sarkazás miatt vált kegyvesztetté. 1975 tavaszán, a Wales elleni hazai Eb-selejtezőn merészelte ezt elkövetni, ám elvesztettük a labdát, majd a kontrából kapott gól miatt 2–1-re a meccset is, és „Csikó” válogatott pályafutásának ezzel 28 évesen be is fellegzett.

Mindezt azért bocsátom előre, mert mi is – a Nemzeti Sport, a Magyar Nemzet és az Origo – kitaláltunk és elindítottunk egy játékot. Pontosabban egy sorozatot. Kezdődött a Pólósok pólósával, folytatódik a Kézisek kézisével. Minden idők legnagyobb klasszisait választjuk meg, de nem mi, újságírók, a hasunkra ütve, hanem az adott sportágak megfellebbezhetetlen szaktekintélyei. Kézilabdában a még élő, magyar nemzetiségű szövetségi kapitányok. Ez adja meg a kialakult sorrend legitimitását, hitelességét.

Az pedig tovább emeli az értékét, hogy ez – ellentétben egy ki-ki mérkőzéssel – nem nulla végösszegű „meccs”, az egyik fél 5–0-s diadalából nem következik a másik 5–0-s kudarca. Itt csak győztesek vannak. A tizedik helyezett is az, hiszen ki ne szeretne saját hivatásának hazája tíz valaha látott legkiválóbbja közé tartozni?! Úgyhogy indulatokra, nekikeseredésre senkinek semmi oka. Ez a legfelhőtlenebb, senkit meg nem sebző, össznépinek szánt „mulatság”.

A karantén idején indítottuk el, de végképp nem pótcselekvésnek szántuk. Meg akartuk idézni a dicső magyar sportmúltat, a még velünk élő, olykor méltatlanul elfeledett, az információ hiányából adódóan nem eléggé tisztelt héroszokat. Nem a passzív romantika jegyében, hanem legalább kettős, aktuális céllal. A sport ifjabb hívei számára ismeretterjesztőnek, hadd tudják meg, hogy a huszonegyedik századot bizony megelőzte a huszadik, és már akkor sem fakockával űzték a pólót, a kézi- és a kosárlabdát. Másrészt, bár a sportban minden nap új hősök születnek, és a tegnapi érdemmel ma nem lehet meccset nyerni, ettől még az érdem örök marad – az eddigi voksolások végkimenetele ezt híven mutatja. A vízilabdázóknál Faragó Tamás, a női kéziseknél Gódorné Nagy Marianna fejére került a korona, Gyarmati Dezső és Sterbinszky Amália egyaránt a harmadik helyen zárt, és a férfi kézilabdásokra eddig beérkezett szavazatok alapján a múlt most sem áll rosszul.

Egyesek mondják, mások nem, de úgy hiszem, az egykori bajnokoknak, idoloknak különösen sokat számít, hogy nem felejtettük el őket, hogy sikereiket nemcsak márványtáblák és évkönyvek, hanem hívek és lelkek is őrzik. Mert az emberi természet alapjaiban nem változik, és legalább annyira teremtettünk érző lénynek, mint amennyire gondolkodónak. Ezért még e modern, minden tekintetben anyagi központú világot is döbbenetesen megrázta Benedek Tibor halála, a ténye mellett a háromszoros olimpiai bajnok tartása is, amellyel felmagasztosult. Csekély megnyugvást adhatott nekünk, hogy ő és Kárpáti György is megérte még a Pólósok pólósa május 21-i eredményhirdetését; hiszem, ha idős vagy beteg emberek még életükben megkapnák azt a szeretetet, ragaszkodást, elismerést, tiszteletet, amelyben általában csupán haláluk után, gyászbeszédekben, nekrológokban, gesztusokban részesülnek, az nemcsak megédesítené, de meg is hosszabbítaná hátralévő napjaikat, éveiket.

Közös játékunknak ez az egyik legfontosabb üzenete. De ettől még játék, ezt kéretik most sem feledni, a következő két hétben, a férfi Kézisek kézise versenye kapcsán sem. Egzakt mérce továbbra sincs, különféle korokat vetünk össze, ráadásul nem meghatározható – nem is szándékunk –, mely szempontok alakítják ki a sorrendet; mennyit nyom a latban a képesség, az eredményesség, az áldozatkészség, a személyes kisugárzás, a sportágra gyakorolt hatás. A végeredmény természetesen ezúttal is megkérdőjelezhető lesz, ezzel nincs semmi gond. Mindenkinek a véleményét tiszteljük, és csak ugyanezt kérjük cserébe. Aki az 1970-es években Debrecenben nőtt fel, annak Varga Pista nem Magyarország, hanem a világ legjobbja. Aki ugyanekkor Tatabányán járt meccsre, az már nehezebben dönt Kaló Sándor és Simó Lajos között. A néhány esztendővel fiatalabb budapesti szurkoló Kovács Pétert, a 90-es évek veszprémi rajongója Éles Józsit, a harmadik évezred szülötte Nagy Lacit bálványozza. Az öregek pedig a maguk szempontjából ugyancsak teljes joggal intenek minket, ha láttuk volna Marosi Pista és Kovács Laci bácsit vagy Fenyő Andrást, akkor tudnánk csak, mit beszélünk!

Hétfőn innen folytatjuk. Játékunkra továbbra is érvényes, ami a labdára: nem a küzdelem, a békétlenség, az indulat, hanem az öröm, az élmény, a szórakozás forrása.