Nem politika – Ballai Attila publicisztikája

Mintegy négymillió percnyi munkába kerül, hogy összejöjjön a szükséges egymillió aláírás a Székely Nemzeti Tanács által indított, a nemzeti régiókról szóló európai polgári kezdeményezés támogatására. Egyszerűbben és nagyon lecsupaszítva ahhoz, hogy hivatalos dokumentum és szándék álljon a székelyföldi – és bármely más egyéb – autonómia ügye, most még inkább vágya mellett. A tavaly május 7-én indított akció az idén május 7-én jár le, addig kell összegyűjteni az egymillió szignót ahhoz, hogy az Európai Parlament érdemben foglalkozzon a kérdéssel. A közelgő záráshoz képest nem túl derűs a kép. Péntek délelőtt az internetes voksolók száma még nem érte el a háromszázezret, papír alapon pedig e vírus által befagyasztott világban nem várható áttörés. Jó hír viszont, hogy a bevezetőben említett négymillió perc ráfordítás valójában egymilliószor négy perc, hiszen körülbelül négy percbe telik rákattintani az irdala.hu (mármint Írd alá!) oldalra, azon belül az aláírom menüpontra, majd a név, az ország, az állampolgárság és egy személyi okmány számának megadásával kész is a szavazat.

E szokatlan bevezető után mindenkit megnyugtatok: tudom, ez az írás a Nemzeti Sportban és az nso.hu portálon jelenik meg, és a témaválasztás is ehhez illeszkedik. Mostantól ez ki is derül, mindjárt egy szokatlan állításból. Ha nincs a székely-magyar sport, valószínűleg nincs Kozma István kétszeres olimpiai bajnok birkózónk és héroszunk sem, akiről e hónap elején tragikus halálának ötvenedik évfordulóján kötetnyi megemlékező, tisztelgő írás született. Illetve Kozma „Pici” bizonyára van, mert Budapesten született és élt, de jó eséllyel megmarad átlag feletti kosárlabdázónak. Életrajzában azonban szerepel egy mondat: a Ganz-Mávag ifjúsági válogatott kosarasát Keresztes Lajos csábította át 1958-ban a Vasasba birkózni. Márpedig egy 18. életévét betöltött, reményteljes labdajátékost csak egy sugárzó egyéniség, egy igazi bajnok képes gyökeresen más sportágba vonzani. Keresztes Lajos ilyen volt. Az 1928-as nyári játékok kötöttfogású, könnyűsúlyú győztese Alsósófalván, az erdélyi sóvidéken fekvő kis faluban született 1900. április 30-án, tehát jövő csütörtökön az első székely olimpiai aranyérmesről is illik megemlékezni, s érdekesség, hogy a második is birkózó volt, Lőrincz Márton (1936, kötöttfogás, légsúly) az Alsósófalvával szomszédos Korondról.

Most azonban térjünk vissza az anyaország és Erdély, azon belül is elsősorban Székelyföld sportjának kölcsönhatására, innen közelítsük meg az autonómia lehetőségét! Egyáltalán nem erőszakolt e kiindulási pont, hiszen napjainkban, Trianon centenáriumának küszöbén elszakított kisebbségeinkkel a leglátványosabb, legnépszerűbb, legélőbb összekötő elemünk a sport. Esztendők óta Csíkszereda, Gyergyószentmiklós és Brassó részvételével zajlik a közös hokibajnokság; a 2000-es évek második felében Székelyudvarhely román bajnok futsalcsapata gyakorlatilag megegyezett a magyar válogatott oda szerződő kezdősorával, a kispadon Kozma Mihály szövetségi kapitány ült; Sepsiszentgyörgy első ligás futballklubja a Ferencváros lebontott stadionjából kapott a tribünre székeket, aminek emblematikus jelentősége a gyakorlatit is felülmúlta, a világítás biztosításában Dunaszerdahely, a DAC segédkezett; magyar szervezésben és pénzügyi támogatással alakulnak és működnek a székelyföldi labdarúgó-, jégkorong- és kézilabda-akadémiák.

Az éppen formálódó udvarhelyi intézmény kulcsfigurája Ilyés Ferenc, akinek nyilván sokak előtt ismert a pályafutása, de jelen szemszögünkből is megér egy bekezdést, mert szimbolikus az üzenete. Édesanyja, Miklós Magda a román válogatott klasszis átlövője volt, az 1976-os montreali olimpián együttese legeredményesebbjeként a magyar kapuba is öt gólt vágott be, neki azonban még esélye sem lehetett arra, hogy ellenfélből honfi- és csapattárssá váljon. Fia ellenben 2004-ben Athénban már piros-fehér-zöldben játszott az elődöntőben, és mint sokszor elmondta, leírhatatlan érzés volt először belépnie a HUN feliratú öltözőbe. Később aztán a maga otthonról hozott tiszta értékrendjével minden kézilabdás közösség vezéralakjává vált – még amikor 37 évesen Nagy Lászlóval együtt visszatért a válogatottba a szlovénok elleni 2018-as vb-selejtezőre, puszta jelenlétüktől akkor is egy csapásra helyreállt a hierarchia. Most a Tatabánya játékosaként szállt be az udvarhelyi, az anyaországból táplálkozó akadémia szervezésébe.

Nehezen állom meg, hogy részletesen és sokadszor ne meséljek arról az ezernyi élményről, amely a magyar és a székely sport összefonódása kapcsán ért. Arról, hogy a csíki hoki alapítója, a helyi jégcsarnok névadója, Vákár Lajos utódai a 2000-es évek elején még úgy korcsolyáztak ki a Steaua Bucuresti elleni ütközetekre, hogy a lelátón ott virított a transzparens, „Ti húszan egy nemzetért”. Arról, hogy a 2000-es női kézilabda Európa-bajnokság bukaresti diadalmas magyar–román elődöntője után a román fővárosig hallatszott a Kárpátok túloldalán felszakadt sóhaj, vagy ha az mégsem, egy háromszéki bácsitól a következő SMS-t kaptam: „Kérem, két szót adjon át a lányoknak. Az egyik, hogy köszönöm. A másik, hogy sírtam.” Arról, hogy amint Nyilasiék a románok elleni 1981-es vb-selejtezőre készülődtek a Népstadionban, a toronyépület erkélyén arra lettek figyelmesek, hogy néhány szurkoló igyekszik feléjük, és arra kérleli őket, győzzenek értük is, mert ők Erdélyből jöttek, és otthon az emberek már elindultak felfelé, a Hargitára, ahol fogható a magyar rádió. Arról, hogy micsoda felismerés volt megtudni a „román” kézilabdás bálványról, Stefan Birtalanról, hogy ő valójában Birtalan Pista bácsi, Wesselényi Miklós után a szilágysági – megadom, nem székely – Zsibó második leghíresebb szülötte, úgy is becézték: a második zsibói bölény.

Néhány példa, emlék az ezernyiből. Székelyföld autonómiája egyfajta történelmi igazságszolgáltatás is lenne, ha nem is önálló, kis Erdély, mint Bethlen Gábor idején. A nagy fejedelem éppen úgy Gyergyószárhegyen töltötte a gyermek-éveit, mint a jégkorongozó Bartalis István, aki a minap azt találta nyilatkozni: „A modern politikai törekvésekkel, így ezzel az aláírásgyűjtéssel nem foglalkozom különösebben, mert nem hiszek benne, hogy bármit is megoldana, bármin is változtatna. Történjen bármi, magyarok, ahogy eddig is, ezután is élnek majd saját kultúrájukat megtartva a Székelyföldön.”

Engedtessék meg, hogy ezzel csak részben értsek egyet. Az autonómia ugyanis nagyon sokat segíthet abban, hogy a nemzetiségi arányok ne boruljanak fel, hogy a magyarok – Bartalis szép szavaival – ezután is saját kultúrájukat megtartva élhessenek Székelyföldön. És az aláírásgyűjtés ügyéért napjainkban, a május 7-ig hátralévő időben talán éppen a székely-magyar sportolók tehetnek legtöbbet, mert őket mindkét hazában széles körben ismerik, kedvelik. Az ő üzenetük mindenki másénál inkább célba érhet.

Már nem is elsősorban saját magukért, hanem az utódokért. Akiknek jók az esélyeik arra, hogy ne a román válogatottban kelljen hokizniuk, görcsbe rándult gyomorral, messze képességeik alatt, a magyarok ellen. Vagy akik magyar pénzből, magyar támogatottságú klubban, már működő vagy még alakuló akadémián cseperednek futballistává, kézilabdázóvá, de egyszer csak meghívót kapnak a román válogatottba. Ez nem elméleti, hanem napi szintű, gyakorlati dilemma, döntéshelyzet. A többségi nemzet szempontjából támadhatatlan és logikus kezdeményezés is: Romániában élő, tehetséges román állampolgárságú gyerekeket miért ne köteleznének el magukhoz? Egyrészt erősítést jelentenek, másrészt garanciát arra, hogy nem viszik el őket a magyarok. Ez ellen itthonról sincs mit tenni. Miközben öt-tíz év múlva groteszk élmény lenne, ha a magyar akadémiákon nevelkedett, magyar anyanyelvű lányok és fiúk román mezben vernék bucira a mi nemzeti együtteseinket.

Az autonómiakezdeményezés főként persze nem emiatt támogatandó – emelkedett célokat ne fordítsunk napi rutinra –, de a sportolók elsősorban mégis ezért állhatnak mellé. Még akkor is, ha – amint sokan mondják – nem érdekli őket a politika. Csakhogy a kisebbségi magyarok, honfitársaink sorsa és közös jövőnk nem politika. Hiszen az életünk sem az.