Belső végtelen – Ballai Attila publicisztikája

„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon” – okkal idézem a sportnapilapban is Juhász Gyula Szerelem? című versét a férfi kézilabda Európa-bajnokság kapcsán. Hiszen inkább érezzük, mintsem pontosan meghatározhatjuk, mi történt, mi megy végbe a magyar válogatottal, amely nemcsak a sportág híveit, hanem valószínűleg saját magát is meglepte erejével, hitével, képességeivel. Ennek köszönhetően, ahogyan egy hete ugyanezeken a hasábokon még csak reménykedve fogalmaztam, nem is célokat, inkább vágyakat váltott valóra.

Pedig előzetesen minden a lehető legpocsékabbul alakult. A 2019-es világbajnokságon a roppantul kedvező sorsolás dacára a csapat nem jutott be a legjobb nyolc közé, végleg veszni látszott az olimpiai selejtező és Tokió is. Úgy tetszett, újabb négy esztendőre bedeszkázták fölöttünk az eget. A Csoknyai István, Vladan Matics kapitánykettős sorsa is beteljesedett, bár egyesek azt tartották, a mostani Eb-t még oda kellene adni nekik, mert ebből a kegyetlenül nehéz csoportból úgyis lehetetlen továbbevickélni, hát kíséreljék meg ők. Ha sikerül, ezzel mindent helyreütnek, ha viszont nem, legalább nem az új szakvezetőség kezd elkerülhetetlennek tűnő kudarccal.

Az ellenfelek mellett a helyszín is lórúgással ért fel: míg a szomszédban, a bécsi kvartettben az osztrákok, a csehek, az ukránok és az északmacedónok labdázgattak, a távoli és rossz hírű Malmőben két kiadó helyért topogtak az oroszok, a dánok, az izlandiak és a mieink. Amint a nyitó meccs előtt a koppenhágai reptérről autóztunk át az Öresund hídon, és a visszaállított határellenőrzéskor a svéd hivatalnok megtudta, hogy Malmőbe megyünk, szerepéből kiesve kibökte: miért nem választottak inkább egy normális várost? Nem mi választottuk, feleltük rezignáltan. Miként a keret összeállításáról sem kizárólag az új vezérkar döntött; Lékai Máté és Bodó Richárd sérülése miatt olyan társaság készülődött az Eb-re, hogy a srácok fele ránézésre egy osztálykirándulásról sem rítt volna ki. Ők mentek neki először a világversenyen magyar válogatott által még soha, egyetlen alkalommal le nem győzött oroszoknak – e nyeretlenség a szovjet elődökkel szemben is érvényes –, majd az olimpiai és vb-címvédő dánoknak, utóbbiaknak tulajdonképpen hazai pályán. A papírforma alapján e két meccs után Izland ellen már csak a búcsút lehetett volna elviselhetőbbé vagy éppen elviselhetetlenebbé tenni.

A szakmai stáb is megér egy bekezdést. Mondani sem kell, mint választás Nagy László kikezdhetetlen. Miként Gulyás István, az 1990-es évek egyik legnagyobb játékintelligenciával megáldott kézilabdázója is. Na de Chema Rodríguez? Nem edző, nem magyar, egyébként is öntörvényű, olykor faltörő kos jellegű irányítóként maradhatott meg bennünk. Csakhogy nem mindenkiben. Úgy látja, olvassa a kézilabdát, ahogyan nagyon kevesen – érvelt mellette Nagy László, és neki azért illett ezt elhinni. Különben is, érdemi tét úgy sincs – hittük balga módon –, nagy baj nem történhet, egy próbát megér. Még úgy is, hogy három fajsúlyos egyéniség dirigál a kispadon; nyilván nem ugyanúgy látnak mindent, de mi lesz, ha a kulcsszituációkban nem is ugyanazt mondják? Ha adódnak egyáltalán kulcsszituációk.

Így, ilyen előjelekkel és előtörténettel érkezett el 2020. január 11., délután négy óra és az Eb-nyitány. És kezdetét vette a modern kori magyar sport egyik legfelemelőbb, legmisztikusabb viadala.

Hogy mi történt, azt számszerű adatokkal leírhatjuk: együttesünk 26–25-re verte meg az oroszokat, 24–24-re ment a dánokkal, majd 24–18-ra elintézte Izlandot, és csoportelsőként lépett tovább a második körbe.

Hogy miért történt, arra is adódnak magyarázatadalékok. A lassan egy évtizede élvezett sportbarát környezetben kiteljesedhetett az 1996–97-es, remek képességekkel megáldott korosztály, amely így nem bekopogtatott a felnőttmezőnybe, hanem rárúgta az ajtót az őt kissé talán le is sajnáló elitre. A szakmai stáb a spanyol iskolára, annak kötött taktikai repertoárjára alapozva annyi rendszert, önjáró elemet vitt be a játékba, amennyi éppen egy ilyen fiatal keretnek a legnagyobb támasz, biztonság, segítség lehet. Chema valóban különleges koponya, ezt a játékosok is érzik és méltányolják, Gulyás István a szintetizáló, nyugodt erő megtestesítője, Nagy Laciból pedig csak egy van, és az az egy a miénk. A kapusedző és az erőnléti edző is olyan hozzáadott érték, amilyenre korábban elvétve akadt példa. Ha a fiúk a legziláltabb szituációban pillantanak ki a pályáról a kispadra vagy a tribünre, mindig van kiből, miből erőt, bizakodást meríteniük. Egyébként is elhitték, hogy szinte tét nélkül kézilabdázhatnak, sőt Lékai és Bodó hiányát is a maguk javára fordíthatták, hiszen végképp nem várhatták, hogy valaki helyettük hozza a meccset, lövi a gólt, megoldja a szituációt. A sorrendben 26, 24, 24 lőtt gól a csoportban a stabilitás mellett azt is jelzi, hogy a reális cél nem eggyel többet dobni, mint amennyit kapni, hanem eggyel kevesebbet kapni, mint amennyit dobni. Az alap tehát a védekezés, amely sokkal inkább szándék, koncentráció, fegyelem és felkészülés függvénye – mindezekben nemcsak korához, hanem a riválisokhoz képest is kiemelkedett a magyar csapat. (Kivéve a második csoportkör pénteki rajtján a norvégok elleni első félidőt, de a zárójel indokolt, minden képesség- és sebességbeli különbség nem tüntethető el, és az északiak valósággal nekirontottak a mieinknek.)

Ha a fentieket végigvesszük, végiggondoljuk, közelebb juthatunk a megfejtéshez, de ne akarjunk túl okosak lenni. A sport csodája, irracionális volta, a sportoló lelke ugyanis kihagyhatatlan tényező. Amikor a mieink vágják be az utolsó gólt a vérprofi, már mindent megtapasztalt oroszoknak és a dánoknak, és a válaszcsapást kivédik, ezzel két „egygólos” meccsen kerekednek felül – még ha ez egy ízben döntetlent is eredményez –, amikor szünet után, harminc percen át mindössze hat gólt engedélyeznek a viking virtussal rohamozó izlandiaknak, akkor ne keressünk minden mozzanatra észszerű magyarázatot. Itt és most valami működik, egymásba kapcsolódik, egyszerre dobban. Bizonyítva, hogy nemcsak külső, hanem belső világunk is végtelen.

Ezt a néző, a szurkoló is érzi, sejti. Az izlandiak feletti diadal után régi és jobbára higgadt, szemlélődő típusú sportbarátomtól azt az SMS-t kaptam, hogy „Zokogok”, Laurencz László, a túlzásokba ugyancsak ritkán eső hajdani sikerkapitány azzal hívott fel: ha mostantól egyetlen gólt sem lőnek a fiúk, akkor is le a kalappal előttük.

Aztán pénteken a norvégoknak 29-et lőttek, de 36-ot kaptak, ám ez a korábbiakon már nem változtat. Mint ahogyan az sem, ha három további vereség következne. De persze ne következzen, különösen ne vasárnap, a nálunk leginkább szemfényvesztőként megismert Ljubomir Vranjes által vezényelt szlovénok ellen. Annál is inkább, mert e két ponttal bizsergető közelségbe kerülne az áprilisi olimpiai selejtező.

A siker egyik legbecsesebb hozadéka maga a felismerés, hogy képesek vagyunk rá, és ez már megszületett. Remélhetőleg némely élklubunk vezetőiben is; nem kell folyamatosan hetedhét országon át kutatni a légiósokat, ha füredi, budakalászi, pesti „srácok” oktatják őket. Sőt Logronóból, Cuencából, Plockból a mi fiainkat lehetne hazacsábítani.

Ismétlem, akkor sem borul fel semmi, ha vasárnap ne adj' isten a szlovénok is legyőzik csapatunkat. Legfeljebb Juhász Gyula költeményének nem első, hanem utolsó strófáját mormolom majd: „Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, /Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.”

Azért persze ne hagyjuk!