„Hriszto Sztoicskov nagyobb durranás volt, mint CR” – szaúdi sorozat, 5. rész

– Hogyan került kapcsolatba a szaúdi futballal, és mi motiválta arra, hogy ott dolgozzon?     
– Nagyon sok pénz – árulta el kendőzetlenül lapunknak Varga Sándor, FIFA-licences menedzser. – 1991-et írtunk, az MLSZ edzőbizottságát vezettem, és bizony sok jó magyar edző dolgozott akkoriban. Megkeresett az Al-Ittihad – már nem is emlékszem, hogy először hívott-e vagy faxot küldött –, mert Mészöly Kálmánt szerette volna szakvezetőnek. Kálmán a válogatott szövetségi kapitánya volt, de egy kisebb konfliktusa volt az MLSZ-szel, ezzel együtt azt mondta, hogy a szovjetek elleni Eb-selejtezőt még levezényli. Szeptemberben Moszkvában játszottuk a történelem utolsó szovjet–magyar meccsét, és Kiprich József duplájával 2–2-re végeztünk, noha a szovjetek addig még gólt sem kaptak a selejtezősorozatban. A lényeg, hogy a hazaúton, a repülőn mondtuk meg Laczkó Mihály MLSZ-elnöknek, hogy megyünk Szaúd-Arábiába.

– A szerződés elfogadása előtt konzultáltak valakivel, aki jártas volt már a szaúdi viszonyokban?     
– Természetesen, és nem csak egy emberrel, de tegyük hozzá, a diplomáciai kapcsolatok hiányában nem volt más választásunk. Mindenekelőtt Puskás Ferencet kerestük fel, aki a hetvenes években szövetségi kapitányként vezette a szaúdi válogatottat. Öcsi bácsi meggyőzött, azt mondta, makulátlan körülmények várnak majd minket. Majd a Vasas-pályán találkoztunk Kubala Lászlóval, aki négy évig dolgozott az Al-Hilalnál, és ő is csak a legjobbakat mondta. „A legbarátságosabb nép vár titeket, és ha valakinek többször is megdicséred a kocsiját, neked adja, mert így írja elő a törvény” – ezek után magától értetődő, hogy belevágtunk.

– Milyen körülmények fogadták önöket az Al-Ittihadnál?     
– Valóban a legjobbak, csodálkoztunk is, milyen bázisa van a klubnak. Dzsidda a Vörös-tenger partján fekszik, tehát már a miliő is csodás, de a pályák, a létesítmények, a felszerelés egyszerűen hihetetlen volt. Ezzel együtt eleinte óvatosak voltunk Kálmánnal, a családunkat nem vittük magunkkal, de minden olyan jó volt, hogy néhány hónappal később ők is utánunk jöttek. Végül tizenegy évig maradtam Szaúd-Arábiában és mindig mindenhol a legjobb körülményekkel találkoztam. Jellemző, hogy amikor az ügyfelem, egyben jó barátom, Arsene Wenger először ment ki Szaúd-Arábiába néhány éve, azzal hívott fel, hogy most már megérti, miért maradtam ott. Megjegyzem, korábban visszautasította az Al-Naszr tizenkétmillió fontos ajánlatát, és megbánta. De továbbmegyek: Szaúd-Arábiából Monacóba költöztem, a lányaim pedig, akik kiskorukban kerültek ki a királyságba, azt kérdezték tőlem, miért kellett eljönnünk…

– A pazar körítés mellett milyen volt maga a szaúdi labdarúgás és miben változott azóta?     
– Sokan csak most eszmélnek a szaúdi futballra, de az igazság az, hogy már korábban is ismert edzők dolgoztak a királyságban. Amikor mi kimentünk, a helyi futball, ami ugyan nem profi szinten szerveződött, a magyarral volt egy színvonalon. Lejjebb semmiképp sem sorolnám, szerintem az európai középszinthez közelített. Egyfajta természetes fejlődést lehet megfigyelni azóta, de azért az sokat elárul a helyi viszonyokról, hogy az ezredforduló környékén, amikor elkezdték bevezetni a profizmust – ami végül 2007-ben kapott végleges státust –, a labdarúgók zöme elutasította, hogy fizetést kapjon azért, amit lelkesedésből csinált. Persze látni kell, hogy a játékosok zöme eleve jómódú volt, a szaúdi állampolgárokat kiemelt szociális ellátásban részesíti a királyság.

– Ebben a környezetben milyen hatást ért el az állami befektetési alap megjelenése 2023-ban? A PIF voltaképpen többségi tulajdonossá vált a négy legnagyobb szaúdi klubban, az Al-Ittihadban, az Al-Naszrban, az Al-Ahliban és az Al-Hilalban, és megindult a külföldi sztárjátékosok áradata.     
– Talán meglepő lesz, amit mondok, de formális változást hozott csak, mert a PIF mindig is finanszírozta a helyi labdarúgást. Az igazi változást ne is a gazdasági, hanem a társadalmi területen keressük! Az én időmben a feleségem ki sem jöhetett a meccsekre a szigorú iszlám törvények miatt, ma viszont már női futballbajnokságot rendeznek az országban. Mohamed bin Szalmán asz-Szaúd herceg nyit a világ felé, de persze úgy, hogy ne sértse meg az iszlámot. Ez a valódi változás.

– Jól értem, hogy azt állítja, a Ronaldo-hatás csak külföldről szemlélve tűnik robbanásszerűnek, Szaúd-Arábiában nem vet akkora hullámokat?     
– Igen, csak formalitás, hogy most a portugál csillagra épít a helyi labdarúgás. Én vittem ki Hriszto Sztoicskovot 1998-ban, igaz, csak fél évre írt alá, de nagyobb durranás volt, mint CR. Az Al-Naszr az ő góljával nyerte meg a Kupagyőztesek Ázsia-kupáját, a portugállal – egyelőre – semmit sem ért el a rijádi csapat. A szaúdi futball ugyanúgy fejlődik, mint akkor, és ugyanúgy szeretik, mint régen – úgy tartják, hogy a királyságban az olaj után a labdarúgás a legfontosabb. Egyáltalán nem újdonság, hogy sztárok mennek oda játszani, legfeljebb annyi az eltérés, hogy most több pénzt kapnak.   

– Az ön esetében viszont egyértelmű, hogy meg kell említenünk a Sela Sport nevű céget, amely ma már a PIF tulajdonában van, és például a szintén PIF-tulajdon Newcastle United mezszponzora. Egy óriásira nőtt szórakoztató- és vendéglátóipari vállalat, amelynek a megalapításánál ön is bábáskodott. Beavatna a részletekbe?     
– Én alapítottam, én találtam ki a céget 1996-ban, igaz, akkor még „csak” labdarúgók közvetítésével foglalkozott. Az odavezető úthoz kissé visszamennék az időben: fiatalon fociztam, de hamar kiderült, hogy nem leszek nagy labdarúgó. Megszereztem az edzői diplomát, Mészöly Kálmán asszisztense voltam az Al-Ittihadnál, és amikor ő hazament, egy időre én vettem át a csapatot. Kiderült, ez sem az én világom, ezért jött az ötlet, hogy megpróbálkozom a FIFA-licenccel. Persze a szaúdiak is szerettek volna licencet, de az országban mindent a királyi család szponzorál, így a helyiek nem jártak sikerrel, de nekem nem mondtak nemet. Joseph Blatter, aki akkor a FIFA főtitkára volt, személyesen adta át nekem a 001-es számú licencet Szaúd-Arábiában. A Sela Sport volt az első futballügynökség a királyságban.   

– Ha a múlt alapján a jövőbe tekintünk, mit gondol, milyen világbajnokságot rendez majd Szaúd-Arábia 2034-ben?     
– Minden idők legjobb világbajnokságát. Mint mondtam, ügyfelem és jó barátom, Arsene Wenger járt kint 2023-ban a klub-vb-n, beutazta az országot a FIFA globális fejlődésért felelős igazgatójaként, és csakis szuperlatívuszokban tudott beszélni a meglévő és a fejlesztendő infrastruktúráról. Úgy volt vele, hogy már másnap kezdődhetne a világbajnokság. Amit Szaúd-Arábiában papírra vetnek tervként, meg is valósítják.

– A legutóbbi világbajnokság Katarban volt. Van-e versengés az öbölországok között a labdarúgás terén?     
– Sajnos van, és szomorú is vagyok egy konkrét konfliktus miatt. A katari vébét eredetileg három öbölország, Katar, Szaúd-Arábia és az Emírségek közösen rendezte volna meg, a katari emír azonban egyedül akarta a dicsőséget így szétesett az összefogás. Azóta kibékültek, és tervben is volt egy „békülős” gála-
meccs, amelyen a katari tulajdonban lévő Paris Saint-Germain – akkor még Lionel Messivel – a szaúdi ligaválogatottal játszott volna. Utóbbinak Wenger lett volna az edzője, én a másodedzője, de sajnos a Covid keresztülhúzta a számításokat.

– Ön szerint a hazai vébére ki tud majd állítani egy ütőképes válogatottat a királyság?     
– Hadd kezdjem kissé távolabbról! Szaúd-Arábia legutóbb 1996-ban nyert Ázsia-kupát, amikor én is a szakmai stábban dolgoztam. Két évvel később, az első Sela-edzőként az 1994-ben Brazíliával világbajnok Carlos Alberto Parreirát vittük oda szövetségi kapitánynak, a szaúdiak pedig meg voltak róla győződve, hogy akkor a franciaországi vb-n ők nyernek. A második meccsen 4–0-ra kikaptak a házigazdáktól, mire felhívtak, hogy a király utasítására ki kell rúgni Parreirát. Mondtam, hogy szerintem butaság, de az uralkodó szava szent, nem volt mit tenni. Amikor odamentem Parreirához mosolyogva fogadott, mert bár menesztették, háromhavi munkájáért már a számláján volt a háromévi bére. Az érem egyik oldala, hogy így intézik az ügyeket, de a másik, hogy tanulnak is: 2018-ban, az oroszországi vb-n ötöt kaptak az első meccsükön szintén a házigazdáktól, de szó sem volt arról, hogy menesszék Juan Antonio Pizzi kapitányt. Most már pontosan tudják, hogy a jó eredményekhez szisztematikus építkezés kell, így készülnek a saját vébéjükre is.

– És ön hogy készül a közeljövőre? 
– Most már Kárpátalján vezetem a Visk Jótékonysági Alapítványt, célunk nagyközségünk, Visk, az egykori magyar királyi koronaváros ezeréves örökségének, anyagi és szellemi értékeinek megóvása és fejlesztése. Szeretnék még egy könyvet írni az életutamról, mert hálával és köszönettel tartozom a Jóistennek, hogy ennyi sok ajándékot kaptam az élettől.   

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. június 14-i lapszámában jelent meg.)