Aki minket hallgat, az mindent lát – interjú Ballai Attilával, az egyéves Nemzeti Sportrádió főszerkesztőjével

– Amikor annak idején, a nyolcvanas évek végén elkezdted a sportújságírói szakmát, gondoltad volna, hogy egyszer majd egy közszolgálati, sporttematikájú rádió főszerkesztője leszel? 
– Eredendően nem is sportújságírónak, hanem a Közgazdaságtudományi Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakának hallgatójaként diplomatának készültem, részben anglomán lévén az angolszász diplomácia lett a szakirányom. Ami mostanra leginkább angol futballra módosult, mert még másodéves egyetemistaként kaptam egy ajánlatot, amelyet visszautasítottam. Jelentenem kellett volna „bizonyos” helyre a Közgáz általános hangulatáról, a csoporttársaimról, a hangadókról. Mint utóbb kiderült, akkoriban ez volt a diplomáciai pálya előszobája. Ahová én nem léptem be. Mások igen, de ezt hagyjuk. Így aztán visszatértem gyermekkori szenvedélyemhez, amely hivatásommá, életformámmá vált. Nyolc-tíz évesen képes voltam órákon át egyedül gombfocizni, vb-ket rendezni és a meccseket közvetítettem, majd – természetesen kézzel, tollal – négyoldalas gombfociújságot is írtam. Szóval a rádiózás tulajdonképpen megelőzte az újságírást, már csak azért is, mert természetesen hamarabb tudtam folyékonyan beszélni, mint írni.

– A jelentésekről jut az eszembe, azért ez a sportolók és főképp az újságírók között is bőven előfordult az előző rendszerben…     
– Valóban, de azért van különbség. Egy klasszis sportoló, például Novák Dezső nem azért lett világválogatott, mert jelentett, hanem mert kivételes rúgótechnikájú remek futballista volt, a média szereplői vagy a művészek előmenetelében viszont megfelelő objektív mérce híján sokkal többet számított az ügynökmúlt. Ám mivel mindez engem külső hatásként ért, amire nem volt befolyásom, adottságnak vettem, feleslegesen vitte volna el az erőmet, a hitemet, a koncentrációmat.

– Pályafutásod zömét az írott sajtóban töltötted, hogy érzed magad egy neked új, alapvetően mégis régi platformon? De kérdezhetném úgy is, mekkora manapság a rádió, a rádiózás létjogosultsága?     
– Napjainkban korlátlan a hírfogyasztás, mindenki azonnal mindent tudni akar. Ha gyermekkoromban a szüleimmel elmentünk kéthetes üdülésre Siófokra, azt sem tudtuk volna, ha a szomszédban, Zamárdiban marslakók szállnak le. Most más világot élünk, és ehhez szerintem tökéletesen illeszkedik a rádió. Mert a szemünkkel szemben a fülünk tökéletes érzékszerv ahhoz, hogy valami más tevékenység közben használjuk. Munka közben, mondjuk, az asztalosműhelyben, sportolás és autóvezetés közben, a strandon, a fürdőkádban vagy ne adja Isten, a kórházi ágyon fekve kiválóan lehet rádiózni, de képtelenség tévézni. Emellett a rádióriporteri, tudósítói, közvetítői munkát különösen alkotónak tartom. Ha a tévériporter folyamatosan zúdítja rám az információt, és a kialakuló ziccer közben azt hallom, hogy az egyik csapat tavaly 527 szögletet rúgott és 37 százalékban a rövid, 52 százalékban a hosszú oldalra ívelte a labdát, vagy hogy a bal oldali futónak már az óvodában a gyalogkakukk volt a jele, néha önkéntelenül is felvetődik bennem: miért kell ennyit dumálni? A rádióban viszont ez elengedhetetlen. Kedvenc rádiós szlogenem, talán szlogenünk sem véletlenül hangzik úgy, hogy aki minket hallgat, az mindent lát. Ami a felkérést illeti, az első reakcióm az volt, hogy én inkább rádióhallgató vagyok, hiszen, mint említetted, az írott médiából jöttem, de ha az embernek van egy olyan tapasztalt és ha kell, napi 26 órát dolgozó helyettese, mint nekem Virányi Zsolt, akkor olyan nagy gond nem lehet.

– Azért nem kell szerénykedni, hiszen a szakmán és az egész sporton belül egyaránt ismert és elismert újságíró vagy, ráadásul a Nemzeti Sportrádió jogelődjének, a sokkal szerényebb körülmények között működő Sportrádiónak az egyik, ha fogalmazhatok így, kulcsembere voltál.     
– A Sportrádió gyakorlatilag fegyver, vagyis közvetítési jog és archívum nélkül ment a csatába, mégis helytállt, működött és megmaradt, amihez Szöllősi György alapítótól kezdve a Nemzeti Sport kollektívájával kiegészített rádiós szerkesztőség minden egyes munkatársáig rendkívüli eltökéltség kellett. Ezt a szellemiséget szeretném továbbvinni immár a közszolgálati média, az MTVA remek lehetőségeket teremtő keretein belül, s közben a közvetítések mellett olyan magazinműsorokat, beszélgetéseket készíteni, amelyek igazán érdeklik a hallgatókat. Erre rajtunk kívül senkinek nincs napi 16-17 órányi műsorideje. 

– Ha már műsorok… Mivel készültök az első születésnapra?     
– Olyan műsorfolyammal, benne elemző műsorral, sporttörténelmi anyaggal, emberközpontú történettel és minden mással, amely nagyjából összefoglalja, mit értünk el az elmúlt időszakban. Kiderült, hogy a magyar sport bálványai szeretik a rádiót, Milák Kristóf kivételével minden párizsi olimpiai és paralimpiai bajnok járt nálunk, az írott sajtóban többször tapasztalt visszautasítás sosem ért minket. Persze számít, hogy ez olyan műfaj, ahol azt hallod vissza, amit mondasz, de szerintem a szerkesztőség hangulata is, ebben a sport- és emberbaráti közegben mindenki feloldódik. A születésnapi nagyinterjút Kemény Dénessel készítjük, ami abból a szempontból dupla ünneplés, hogy tavaly június 14-én, a 70. szülinapjára „ajándékba kapott” egy Nemzeti Sportrádiót.

– Talán azért is oldódnak fel a sportolók nálatok, mert sok „kollégájukat” sikerült átültetnetek a mikrofon másik oldalára, így igazán otthon érezhetik magukat.     
– Valóban, olyan kiváló sportembereket tudtunk megnyerni műsorvezetőnek vagy állandó szakértőnek, mint például Risztov Éva, Károlyi Andrea, Pálinger Katalin, Kemény Dénes, Gyurta Gergely, a futballból László Csaba, Bene Ferenc, Bánki Dodi vagy éppen Wukovics László.

– A sok sportoló mellett a fiatal kollégák magas száma is feltűnhet annak, aki járt már a Nemzeti Sportrádió stúdiójában. Mennyire áll hozzád közel az ilyenkor óhatatlanul szükséges „mentorálás”? 
– Én is voltam fiatal kolléga, más kérdés, hogy más korban. Amikor első munkahelyemen, az Esti Hírlapnál rovatvezetőm, Riskó Géza az értekezleten kijelentette, hogy szombaton egyedül fogok ügyelni, idősebb kolléganőm így reagált: „Géza, ez öngyilkosság…” Túléltük, túléltem, de manapság nem biztos, hogy mindenki túlélné. A Nemzeti Sportrádió június 14-én egyéves, a munkatársak ebből adódóan is fiatalok. Pályafutásuknak abban a felfelé ívelő szakaszában vannak, amikor még többet kell betenni a munkába, mint amennyit ki lehet és illik venni belőle, de szeretnek dolgozni, szeretik a sportot, általában a munkahelyüket és egymást is. Szerintem jó és alkotó a légkör, s az elismerés sem marad el: az MSÚSZ kongresszusán Olasz Gergő vehette át az Év fiatal sportújságírója kitüntetést. Soha sehol nem voltam tekintélyelvű vezető, mindig úgy gondoltam, ha formai eszközökkel kell kivívnom a szükséges respektet, régen rossz, úgyis vesztettem. Félelemben, présben, összeszorult gyomorral egyébként sem lehet igazi alkotómunkát végezni – én legalábbis sohasem tudtam –, mert az rengeteg energiát emészt fel, amit hasznosabb másra fordítani. Emellett mindig is azt tapasztaltam, hogy a normális ember gesztusra gesztussal válaszol. A mi hivatásunkban ráadásul az egyéni ambíció, érvényesülési lehetőség is elegendő ösztönző kell, hogy legyen, akár külső hatások nélkül is, mert aki ezt a pályát választja, abban azért dolgozik némi exhibicionizmus. Ha százan felépítenek egy hidat, a termékből nem látszik, ki dolgozott kimagaslóan, jól és rosszul. Az újságban viszont mindenkinek leírják, a rádióban pedig bemondják a nevét. Mindezekért én szeretem az oldott, őszinte munkahelyi légkört. Évtizedek óta ezt követem, persze néha hibapontokkal. Ha valaki ezt tévesen értelmezi és visszaél vele, megmutatom a másik arcomat. Szerencsére ritkán van rá szükség. A mindenkori fiatalok egy része persze hajlamos azt hinni, hogy már mindent tud, és rá kell döbbenteni ennek az ellenkezőjére, de ha valaki tegnap még egyetemista vagy pizzafutár volt, ma beléphet valamely médiumhoz dolgozni, holnap pedig esetleg világversenyre utazhat, vagy olyan bálvánnyal készíthet interjút, akit tegnap még elérhetetlen messzeségből csodált, azt nehéz reálisan feldolgozni és saját tehetségünk mellett a sors adományának tekinteni. A Nemzeti Sportrádió munkatársai önképükkel e tekintetben is az országos átlag fölött vannak, de ha olvassák ezeket a sorokat, majd rád fogom, azt mondom nekik, kicsit szépítettél a szavaimon.

– Bár nem így van, de rendben, fogd csak rám! Sok mindent megélt, tapasztalt újságíró vagy, de azért téged is ért most új impulzus, ezért kérdem: milyen a „nagy” MTVA-ban dolgozni?     
– Talán jó metafora erre az a biciklitúra, ahol nem ketten, hárman, tízen, húszan tekernek együtt, hanem mondjuk százan. Nagy közösség, nagy erő, nagy szenvedély, sok szempont, ami nagyobb alkalmazkodóképességet kíván, hiszen lehet, hogy én épp akkor szeretnék pihenni, amikor más gyorsítana, vagy fordítva, sőt nem is mindig ugyanarra mennénk. Ám a mérleg egyértelműen pozitív, a társmédiumoknak köszönhetően olyan nyilvánosságot kapunk, amilyenről nem is álmodhattunk. Ha elhangzik nálunk egy hangsúlyos mondat, akkor a fél országon körbeszalad annak a szakmai közösségnek köszönhetően, ahová tartozunk.

– Évtizedek óta ismerlek, tudom, hogy magadat és kiváló sportoló családtagjaidat, volt válogatott kézilabdázó feleségedet és NB I-es játékos lányaidat sem tolod előtérbe, sőt, de mégis, nem jött el az alkalom, hogy megszólaljanak a rádióban? 
– Majd ha valamelyikük gólt lő a BL-döntőben… Tudom, ők is ilyenek, egyszer, amikor Hajdu János szövetségi kapitány mellé ültem egy meccsen, az egyik lányom szólt, menjek máshová, nehogy valaki azt higgye, hogy ebből neki előnye származik. Még évekkel ezelőtt részt vettünk négyesben egy családi kézilabdás vetélkedőn, amit megnyertünk, akkor a gyerekek azt mondták, én vagyok közülünk a legjobb játékos. Pedig már akkor is anya volt a legjobb, azóta pedig negyedik lettem, de jól van ez így.

– Hogyan látod a Nemzeti Sportrádió jövőjét, kifutását, lehetőségeit, benne a saját ambícióidat? 
– Hatalmas lépés lenne új szférák felé, ha országos frekvenciához jutnánk, hiszen a Budapest-központúság manapság legkevésbé a sportra igaz. Amikor elkezdtem a szakmát, szinte ki sem kellett mozdulni a fővárosból, ez mára gyökeresen megváltozott. Így élő közvetítéseinknek egészen más nyilvánossága lenne, ha nem csak Közép-Magyarországon hallgathatnának minket. Emellett nagy lehetőséget látok a magazinműsorainkban, szerénytelenség nélkül mondom, már most is igazán érdemes hallgatni ezeket az anyagainkat 10 és 15 óra között. Ami az ambíciókat illeti, a rádió egyéves, én rövidesen hatvanegy, tehát egyértelmű, melyik az, amit még lehet és kell tovább építeni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. június 14-i lapszámában jelent meg.)