„Minden alkalommal pontosan tudom, miért húzok futócipőt” – interjú az örökmozgó Maráz Zsuzsannával

– Mi a titka?     
– Nincs titkom, csupán szeretek futni – mondta lapunknak Maráz Zsuzsanna, az egyik legjobb és legsikeresebb magyar ultrafutó, aki nemrégiben pályacsúccsal győzött a nők között az 1080 kilométeres TransEspanán.

– Pályafutása során elképesztő sikereket aratott, többek között az Ultrabalatonon, a Spartathlonon, az Authentic Phidippides Runon, s ott vannak még az országos bajnoki aranyérmei is, most pedig a TransEspanán ért elsőként célba. Mi motiválja még?     
– A versenyekre való felkészülés. Látom a célt, tudom, mit szeretnék elérni, ennek érdekében pedig mindent megteszek, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. Ha nagyon cudar az időjárás, akkor sem gondolkodom azon, hogy kimenjek-e edzeni, ugyanis az lebeg a szemem előtt, hogy hetek, hónapok múlva jön egy verseny, amelyen csak akkor tudok elfogadható eredményt elérni, ha a maximumot hozom ki a felkészülésből. Minden alkalommal pontosan tudom, miért húzok futócipőt. Egy-egy verseny után már más a leányzó fekvése, akkor még távol a következő cél, akkor a futás szeretete miatt megyek edzeni. Szeretem azt is, amikor nem kell nézni, hogy mennyit, miként, milyen tempóban futok, szimplán csak szentelek egy kis időt magamnak.

Született: 1970. december 3., Dorog Sportága: ultrafutás Kiemelkedő eredményei: 5x Ultrabalaton-győztes (2015, 2016, 2017, 2020, 2023), 2x Spartathlon-győztes (2018, 2019), 2x Spartathlon-2. (2017, 2021), Spartathlon-3. (2016), Authentic Phidippides Run-győztes (2021), Ultr’Ardeche-győztes (2022), Ultra Milano–Sanremo-győztes (2024), TransEspana-győztes (2025), hatnapos világbajnoki cím, magyar női csúcs, W50 világcsúcs (2024)

– Tudom, hogy nem könnyű válaszolni a kérdésre: a sok sikere közül van olyan, amelyik kiemelkedik a többi közül?
– Nehéz különbséget tenni a versenyek között, a maga idejében mindegyik kiemelten fontos volt  és mindegyik közel került a szívemhez. Talán az Authentic Phidippides Runra vagyok a legbüszkébb. Hatalmas élmény volt, és úgy érzem, nagyon szépen sikerült teljesítenem. Külön élmény volt együtt futni Toldi Péterrel, ez is sokat adott hozzá. Mind az öt Spartathlonra szívesen emlékszem vissza, mindannyiszor dobogón álltam. Imádom a Balatont, az Ultrabalatonon rendre otthon érzem magam, öt részvételből ötször győztem – ez eddig csak nekem sikerült, erre is büszke vagyok. Ott vannak még a hatnapos versenyek, például a tavalyi vb, amely szintén rendkívül maradandó élményt adott. Habár az elején az Authentic Phidippides Runt mondtam, nehéz egyet kiemelni, de a sportban elért eredményeim mellett a legbüszkébb a tanítványaimra vagyok, akiknek köszönhetően a Maráz Zsuzsi Running Team az ország egyik legerősebb ultrafutócsapatává vált.

– Térjünk rá a legfrissebb sikerére! A nők között első, abszolútban második helyen ért célba a tizennyolc napos, 1080 kilométeres TransEspanán, amelyen tizenötezer méter szintemelkedést is le kellett gyűrni. Az ideje 112 óra 12 perc lett, huszonhét órával megjavította a női pályacsúcsot. Ez volt a célja?
– Az elsődleges célom az volt, hogy végigmenjek, de mivel versenyzőtípus vagyok, mindenképpen jó időt szerettem volna futni. Hogy ez mit jelent? Igen, cél volt a női győzelem és a pályacsúcs. Megnéztem a korábbi eredményeket, ezek alapján reálisnak láttam a rekord megdöntését. Már az első néhány napban nagy előnyt építettem fel, jó érzés volt, hogy fél távtól nem volt rajtam nyomás, ugyanis a nők között fölényesen vezettem, abszolútban pedig a második helyen haladtam.

– „A TransEspana nem csak egy verseny, hanem egy verseny és egy zarándokút egyben. Egy út, ami nemcsak a futásról szól, hanem sok minden másról is: szépségről, örömről, fájdalomról, betegségről, aggodalomról, magányról, társról, barátokról, fókuszról, küzdelmekről, győzelemről és bukásokról” – írta a közösségi oldalán. Nagy utazáson mehetett keresztül.
– Más volt, mint az eddigi versenyeim, már csak az időtartamát tekintve is. Az a megszokott, hogy elutazunk a viadal helyszínére, teljesítjük, majd elmegyünk haza. Nos, most tizennyolc napon keresztül együtt volt az egész mezőny, együtt aludtunk, étkeztünk, együtt éltük a mindennapjainkat. Teljesen más volt, összehasonlíthatatlan a többi élménnyel, a többi megméretéssel. Szurkoltunk a másiknak, megvártuk egymást a célban, jó érzésekkel töltött el, amikor egymás után láttam befutni a többieket. Más, újfajta érzéseket váltott ki belőlem. Szép volt.

– Mi volt a legnehezebb ezalatt a tizennyolc nap alatt?
– Csak a minőségi alvás hiányát tudom megemlíteni. Nem mondanám, hogy olyan nagy nehézségeim lettek volna. Egyszerűen annyira automatikusan tettem mindennap a dolgomat, hogy nem is volt időm másra, csak a feladataimra koncentrálni. Felkeltünk, összecsomagoltunk, bepakoltunk az autóba, majd futottunk, megérkeztünk, ettünk, próbáltunk regenerálódni, pihenni. Minden este átnéztük a párommal a másnapi feladataimat, hogy milyen lesz az útvonal, mekkora lesz benne a szintkülönbség, mennyi lesz a földes, köves terep, illetve az aszfaltos. Eleinte a lejtők miatt a térdszalagjaim érzékenyebbek voltak, de másnapra rendre regenerálódtam. Az első tíz napon fáradtabb voltam, majd megszokta a testem a sorozatterhelést, és kezdtem egyre jobban érezni magam fizikailag. Reggelente nehéz volt elindulni, de ahogy bemelegedtem, tapasztaltam, hogy nagyon jó erőben vagyok. A csodálatos környezetben sokszor úgy éreztem, hogy valósággal szárnyalok. Teljesen elvitte a figyelmemet a táj, gyönyörű helyeken jártunk. A szakaszok végére már mindig rám tört a fáradtság érzése, de ez teljesen normális volt, én ekkor is csak a futásra koncentráltam.

– Ha már a gyönyörű tájat említette: melyik rész tetszett a leginkább?
– A franciaországi Urdosból, a Pireneusokból indultunk, majd az 1632 méter magas Puerto de Somport hágón átkelve léptük át a spanyol határt. Ahogy haladtunk dél felé, csodálatos helyeket érintettünk, elképesztő türkizkék folyók, patakok, vízesések mellett haladtunk. A második napon, a rajt után közvetlen 1080 méterig futottunk fel, ahol megfordulva láttam, hogy félkörben hófedte hegycsúcsok vesznek körül. Mesés volt a táj, ahogy az ereszkedés után, a szurdok mellett kanyargó út is. A mélyben a türkizkék Gállego folyó vonzotta a szemet, hihetetlen volt, majd a folyó mentén vízeséseket, zubogókat és duzzasztógátakat lehetett felfedezni, sőt raftingosokat is láttam. Végig mesés helyeken jártunk, de a későbbiekben nem volt ilyen sok víz, mint az elején. Szóval, szerintem az első néhány napban futottunk a legszebb részeken.

– Fizikailag hogyan bírta?
– Hálás vagyok a testemnek, hogy végig ilyen jól működött és semmi probléma sem akadt a tizennyolc nap során. Korábban még ilyen hosszú sorozatot nem csináltam, így nem tudtam, mi vár rám. Érdekes volt tapasztalni, milyen jól alkalmazkodik a szervezetem a sorozatterheléshez, és a verseny felétől már nem éreztem megerőltetést az izomzatomban vagy az ízületeimben. Nap mint nap rácsodálkoztam, hogy nem fáj semmim.

– Ilyen sok időt távol töltve az otthonától nagyon vágyott már haza?
– Csodálatos utazás volt, minden percét élveztem, de jó érzés volt hazajönni. Amikor Málagában beértünk a célba, megvolt az ünnepség, másnap már utaztam is volna haza, de a repülőjegy foglalásakor néhány napot hagytunk még kirándulásra. Több mint három hetet tartózkodtunk Spanyolországban, furcsa volt ilyen sok időt távol tölteni az otthonomtól. Jó volt hazajönni, a saját csészémből inni a kávét, a saját ágyamba feküdni és a saját kispárnámra hajtani a fejem. Élveztem, hogy végre nem sportcsarnokokban kellett tisztálkodnom, a saját fürdőszobánkat használhattam, s nem matracon kellett aludnom a földön. Az ember fel sem fogja, milyen kényelemben él. Mehettem volna lakókocsival is, sokkal komfortosabb lett volna, de nem akartam elkülönülni a többiektől. Mindenben ugyanazokat a feltételeket akartam.

– Többek között emiatt a példaértékű hozzáállása miatt jutott ilyen magasra. Sőt, ha jól tudom, a sportszerűsége miatt egyszer alaposan el is ázott Spanyolországban.
– Az utolsó nap, a cél előtt tíz kilométerrel hatalmas vihar csapott le ránk, zuhogott az eső, dörgött, villámlott, a párom lelassított mellettem az autóval, s kérdezte, hogy kérem-e az esőkabátom. Mondtam, hogy nem, mert a többieknek sincs, nekem sem kell. Egyre jobban szakadt, nem sokkal később megint bevárt a kocsival, de akkor sem kértem. Úgy voltam vele, nekem van kísérőm, kaphatok esőkabátot, de akinek nincs, az nem tudja felvenni, így nem szeretnék előnyhöz jutni. Egyszerűen nem éreztem fairnek. Amikor beértem a célba, láttam, hogy mosolygott, s mondta, hogy az előttem és a mögöttem lévőnek is volt esőkabátja…

– A világ minden táján népszerűek az országot átszelő futások. Önnek miért volt ez különleges?
– Mivel futva szeltem át Spanyolországot, olyan helyekre is eljutottam, ahová autóval biztosan nem. Volt lehetőségünk minden csodát felfedezni, a versenyszervező tudatosan vitt el minket a legszebb helyekre. Ő korábban biciklivel már megtette az útvonalat, pontosan tudta, merre érdemes kijelölni az útvonalat.

– Főállásban futóedzőként dolgozik, a tanítványai rengeteg nagyszerű eredményt szállítottak már, de közülük Erős Tiborra külön is kitérnék, mert felsorolni is nehéz sikereit. Milyen a közös munka vele? 
– Tibi csiszolatlan gyémánt volt, amikor elkezdtünk együtt dolgozni. Többen kerültek már úgy hozzám, hogy szuper eredményeik voltak, s még tovább javítottunk rajtuk. Viszont Tibi még az út legelején járt, nem futott ultrát, nem volt kiemelkedő eredménye. Aztán az első hatórás futásánál már láttam, hogy nagyon tehetséges, tisztában voltam vele, hogy nagy potenciál van benne. Vakon bízott bennem, elképesztően szorgalmas volt az első perctől, és minden edzést pontosan úgy csinált, ahogy előírtam. A mai napig így dolgozik. Nem tér el semmitől, másodpercre, méterre pontosan végzi a feladatát, a pulzusa két ütéssel sem tér el az előírttól. Ennek a bajnoki attitűdnek, gondolkodásnak meg is lett az eredménye. 

– Mit szól a legfrissebb sikeréhez, a dupla Balaton-köréhez, azaz a Projekt 422-höz? 
– Nekem nem volt meglepetés. A tavalyi szezon végén gondolkodtunk, melyik legyen a következő célversenye. Azt ajánlottam neki, hogy válasszon a Projekt 422 és a negyvennyolc órás vb közül. Tudtam, hogy hasonló hosszúságút korábban még nem teljesített, az ő határait pedig folyamatosan feszegetni kell, mert ez hozza lázba. Akkor jön a varázs, az motiválja, ha valami új és nehéznek ígérkezik. Bogarat ültettem a fülébe, s nem kellett noszogatni. A rajtnál már Spanyolországban voltam, alig aludtam, végig figyeltem, hogyan halad. Képtelenség úgy aludni, hogy az ember tudja, a tanítványai kint vannak a pályán. Negyvenkét futóm rajtolt az Ultrabalatonon, harminchatan ultratávot teljesítettek. Folyamatosan figyeltem őket online. Egyébként nagyon sajnáltam, hogy egy időben volt a két esemény. Nemcsak Tibire, minden tanítványomra büszke vagyok, egytől egyig kivételesen szorgalmasak, munka és család mellett becsületesen edzenek egész évben és igyekeznek kihozni magukból a legjobbat. 

– Mórocza Andreát is emeljük ki, ő az Ultrabalaton abszolút győztese lett, megdöntve a női pályacsúcsot. 
– Andi nagyon szerény és szuper eredményei ellenére önbizalomhiánnyal küzd. Ő érdekes célt tűzött ki maga elé. Kitalálta, hogy mivel az általam edzett Mihalik Norbert nevéhez fűződik a férfi pályacsúcs, Tibinek pedig ott van a Projekt 422-rekord, így a női pályacsúcsot ő akarja megszerezni, hogy mind a három toperedmény a Maráz Zsuzsi Running Teamhez kötődjön. Azzal motiválta magát, hogy nekem akar kedveskedni, értem akarja megcsinálni. Ez nagyon kedves tőle. Egyébként az abszolút győzelemben nem gondolkodtunk, „csak” a női pályacsúcsra mentünk rá, ez alapján írtam a versenystratégiáját, ami olyan jól sikerült, hogy 18:30 órát számoltam ki neki, ő pedig 18:30:15-ös időt ért el. A verseny után megírta nekem, hogy tizenöt másodpercet „késett”, jót nevettünk rajta. De volt négy vagy öt vasúti átjárós sorompója, így bőven megvan az a tizenöt másodperc. Remélem, e nagyszerű siker után a helyére kerül az önbizalma!

– Ahogy beszél róluk, érződik, mennyire fontosak önnek a tanítványai. 
– A saját versenyeim miatt már nem izgulok, de amikor ők vannak a pályán, akkor nagyon. Mintha a gyerekeim lennének. Olyan szoros kapocs van közöttünk, hogy szinte a rezgéseink is megegyeznek. Igyekszem mindenhol ott lenni, de nyilván nem tudok, ugyanis hetventagú a csapatunk. Sokan ugyanazon a versenyen vesznek részt, ilyenkor elmegyek segíteni nekik, az jobb érzés már, mint a saját versenyemen futni. De az is remek élmény, amikor együtt versenyzünk. Akkor látom, ki hogyan éli át a történéseket, ki mennyire stresszel rá, ki hogyan oldja meg a mentális feladatot. Ezt csak akkor lehet konstatálni, amikor együtt futunk. Látom a mozgásukat, hallom a lihegésüket és figyelem, hogyan reagálnak a nem várt történésekre. Büszke vagyok rá, hogy ott tudok lenni velük futóként, edzőként és versenytársként is, sőt, nagyon különleges a dobogóra is felállni velük. A Korinthosz 160-on volt rá példa, hogy egyik évben én álltam a felső fokán, Mórocza Andrea pedig a másodikon, majd a következő évben fordítva. Pontosan tudják, hogy azt az edzéstervet, amelyet nekik küldök, én korábban már megcsináltam. Sohasem kérek olyasmit tőlük, amit én még nem teljesítettem. Nagyszerű közösség a miénk, szerencsés és hálás vagyok, hogy ők a tanítványaim. 

– Mi lesz a következő nagy dobása?  
– Ebben az évben csak a TransEspana járt a fejemben, nem néztem távolabb. Az ősszel szerettem volna ott lenni a hetvenkét órás vébén, azonban sajnos elmarad, így most nincs konkrét versenycélom, de biztos vagyok benne, hogy megtalál majd valami, nem aggódom emiatt. Addig is edzek becsülettel, s ha egy esemény megmozgatja a fantáziám, részt veszek rajta. Decemberben leszek ötvenöt éves, korosztályt lépek, a jövő évi hatnapos világbajnokságon korosztályos világcsúcsot szeretnék futni. Aztán negyvennyolc és hetvenkét órában is nagy terveim vannak, s ha minden jól alakul, így megy legalább hetvenéves koromig. A TransEspanán összetettben egy hatvanegy éves férfi előzött meg – az ő teljesítményéből pluszmotivációt kaptam a jövőre.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. június 14-i lapszámában jelent meg.)