Székely a magasban – Hosszú Kávé Tulit Zsomborral

– Mi a Székelyek a magasban expedíciósorozat célja?     
– Egyrészt, hogy keressük, megismerjük és feszegessük a saját határainkat. Akiket pedig bevonzunk, megpróbáljuk meggyőzni arról, hogy sokkal többre képesek, mint amit hisznek magukról. Szerteágazó tevékenységünknek része a „Seven Summits”-kihívás is, igyekszünk feljutni mind a hét földrész legmagasabb csúcsára.

– Hánynál tartanak?     
– Ötöt magunkénak tudunk, hiányzik még a Carstensz Pyramid, Óceánia legmagasabb pontja, valamint Ázsiában az Everest. Marketingesünk azt ajánlja, hogy az Everestet vegyük előre, mert az önmagában is jó történet, és hagyjuk a végére a technikásabb új-guineai expedíciót. Az igazság az, hogy az Everesthez viszont kevésbé fűlik az ember foga.

– Meglepő kijelentés egy hegymászótól a földkerekség legmagasabb csúcsáról…     
– Az Everest nagyon kommersz lett. Valószínűleg nincs elég időnk és pénzünk ahhoz, hogy oxigén nélkül megkíséreljük a mászást, hiszen talán háromszor-négyszer is kellene próbálkozni, mire ideális erő- és lelkiállapotban, megfelelő időjárási körülmények között neki tudnánk vágni. Nagyobb az esély arra, hogy egy-két éven belül oxigénnel indulunk el.

– Kikből verbuválódik csapatuk?     
– Az adott expedíciótól függ. A kezdőknek hirdetett Mont Blanc-mászásra jöhettek, akikben megvolt az elszántság és akik fizikailag készen álltak. A felkészülés során együtt futunk, bringázunk, sziklát mászunk, itt kiderül, ki mennyire terhelhető, és például az is, kinek van tériszonya. A téli gyakorlások során megtanítjuk a résztvevőknek a hágóvas, a jégcsákány használatát, az alapvető kötéltechnikát, és a végén a szponzori lehetőségektől függően eldől, a kiválasztottak közül hányan vehetnek részt az expedíción. Vannak programjaink gyerekeknek is, akiknek szintén szeretnénk megmutatni a hegy jó oldalát, és rávezetni őket, hogy a hegymászásból annyit vehetsz ki, amennyit beleteszel. Van, aki alázattal, kellő munkával, türelmesen fejlődik, másnak meg az a fontos, hogy meglegyen a Facebook-fotója a Mont Blanc tetején és ettől hegymászónak érezhesse magát.

– Feltűnt, hogy interjúiban kerüli a csúcshódítás kifejezést.     
– Nem szeretem. Mostanában ódzkodom a csúcstámadás fordulattól is. Mi békében vagyunk a heggyel. Nem bántjuk egymást, nem szeretjük bántani őt, és annak örülünk, ha ő sem bánt minket. Nincsen semmiféle hódítás vagy leigázásérzés abban a pillanatban, amikor az ember felér a csúcsra. Megelégszik azzal, hogy eltölt néhány percet odafent, és pontosan tudja, hiszen könnyen ki lehet számítani, hogy akkor jár éppen az út felénél. Az alázat, a fegyelem, az odafigyelés onnantól válik igazán fontos társsá, nem véletlen, hogy a legtöbb baleset lefelé történik. Nem az a sikeres expedíció, ha valaki megmássza a csúcsot, hanem az, ha mindenki épségben, egészségben hazaér.

– „Léteznek öreg hegymászók, léteznek vakmerő hegymászók, de öreg, vakmerő hegymászók nincsenek” – ezt a bölcsességet is öntől hallottam. Mi kell ahhoz, hogy a kritikus pillanatban valaki a visszafordulás mellett határozzon?     
– Jó, ha az ember kitűz magának előzetesen egy időhatárt. Ha, mondjuk, tizenegy órakor kell visszafordulnom, és tudom, hogy az adott időpontban még egy óra hátravan a csúcsig, akkor nem érdemes továbbmennem. Innen lentről, józan ésszel persze könnyű a döntésről mesélni, de odafent vasfegyelemre és a határok felismerésére van szükség, hiszen kétes helyzetben hajlamosak vagyunk magunkkal alkudozni. Néha nehezebb megfordulni, mint a csúcsot elérni. Utólag maradhat bennem kétely, hiányérzet, hogy mi lett volna, ha mégis kockáztatok. Többször volt olyan viszont, hogy utólag is éreztem, jó pillanatban hoztam jó döntést. Emlékezetes eset egy 2001-es Matterhorn-mászásé. Felfelé menet a társammal leültünk egy kőre pihenni, és amikor felálltunk, szó nélkül elindultunk lefelé, anélkül, hogy erről beszéltünk volna. Aznap a menedékházba visszaérve csak ennyit írtam a naplómba: „Okos voltam, megfordultam, élek.”

– A hegycsúcsokon rendre kitűzi a székely zászlót. Egyfajta küldetés rejlik ebben?     
– Úgy érzem, a székely identitást képviselni kötelességünk, ahogyan az is, hogy ezt megosszuk másokkal, akár Argentínában, Chilében, Svájcban, akár Ázsiában vagy Afrikában nyílik lehetőségünk hegyet mászni. Érdekes összevetni a helyzetünket a világ más őshonos kisebbségeiével, és ha egy többségivel mászik együtt az ember, nem is mindig könnyű elfogadtatni vele a gondolatainkat. Tulajdonképpen természetes szándékunk, hogy a székely autonómia iránti vágyódásunkat tudtára adjuk másoknak Európában és Európán kívül egyaránt. Ha nemzeti öntudatról beszélünk, és egyetlen zászlót kell felemelnem, nekem nem kérdés, hogy az a székely. Mindig magammal viszem azt a kis lobogót, amelyet bátyámtól kaptam.

– Hogy érzékeli, a világ távoli tájain megértik az erdélyi történelmet?     
– Jellemzően igen, és ha valaki rácsodálkozik, az azt mutatja, hogy érdemes volt megosztani vele az információt. Tavalyi nagy ázsiai utunk során is többször téma volt az összetett helyzetünk, hogy mit keresünk székelyként Romániában magyar állampolgársággal. Annak külön örvendtem, hogy már a lányom és a fiam is képes volt angolul prezentálni a német, angol, francia, orosz utazóknak vagy a helybelieknek, hogy mi a trianoni döntés és milyen következményekkel járt. Nem kell amúgy a távoli Ázsiába utazni ahhoz, hogy az ember értetlenséggel szembesüljön, sokan helyben sem tudnak különbséget tenni például a román és a romániai között. Sohasem rejtem véka alá, hogy romániai vagyok, hiszen itt élek, de erdélyi származású székelynek vallom magam, magyar állampolgársággal. Ezek nem zárják ki egymást. Hogy helyzetünk árnyalatait a világban kinek miként tudjuk bemutatni, függ attól is, hogy milyen történelmi alapismeretei vannak, honnan kell kezdeni a magyarázatot.

–  Szóba hozta nagy ázsiai expedíciójukat: feleségével, Évával és két általános iskolás gyerekével, Eszterrel és Gergővel 2024 februárjától 268 napon át, 51 067 kilométert megtéve járta egy speciálisan előkészített, minilakásként szolgáló kisbusszal Belső-Ázsia útjait. Milyen tanulsággal szolgált az utazás az emberről, az ázsiai népekről?     
– Jártunk többek között iszlám országokban, a Távol-Keleten, Oroszországban, Afganisztánban, Iránban, számos olyan helyen, amelytől előzetesen sokan óva intettek minket. Elképesztő előítéletekkel találkoztunk, csak azt sajnálom, hogy annak idején nem jegyeztem le a jó tanácsokat. „Jaj, édes Istenem, ott a gyermekeidet ellopják, megölik, megeszik”, és ehhez hasonlókat hallgattunk. Utólag a saját félelmeimen is mosolygok már, például azon, amilyen aggályokkal gondoltam Afganisztánra, miközben aztán ott találkoztunk talán a leginkább segítőkész emberekkel. A nagy túrát sikerült az iskolával egyeztetve összehangolni a gyerekek tanulmányi kötelezettségeivel, és egyik célja éppen az volt, hogy élő tapasztalatot szerezzenek a valóságról, amely sok esetben messze van a média által terjesztett riogatásoktól.

– Szellemi példaként Kőrösi Csoma Sándor, Marco Polo, Gerald Durrell és Gárdonyi Géza neve is előkerült a túráról szóló beszámolóikban. Miként épültek be a neves utazók, írók a kinti mindennapokba? 
– Feleségem előzetesen egy éven keresztül kereste a helyszíneket, látnivalókat, amelyeket a hajdani ázsiai selyemutat követve érdemes felkeresnünk. Igyekeztünk felkészülni az adott vidék történetéből, nevezetességeiből, volt, hogy esténként felolvastunk régi szövegekből. Naplót vezettek a gyerekek, bejegyzéseikben rögzítették benyomásaikat a helyi szokásokról, öltözködésről, nyelvi sajátosságokról. Látták és tapasztalták, hogy nincs olyan szorult helyzet, amelyből ne tudnánk valahogy kikeveredni, és nincsenek problémák, csak feladatok. Jellemző, hogy miután Észak-Oroszországban véletlenül a murmanszki katonai bázisra keveredtünk, és katonák fogtak közre, majd vittek el minket kihallgatásra, a gyerekek fülig érő szájjal vették a hírt, hogy le vagyunk tartóztatva. Sikerült tisztázni magunkat a kémkedés gyanúja alól, szabad elbocsátást kaptunk, sőt, még mi kértük, hogy plusz egy éjszakát ott tölthessünk a katonák által védett, biztonságos helyen.

– Miként segítették útjukat a kisbuszba pakolt focilabdák?     
– Kilenc labdát vittünk magunkkal, fiamra bíztam, hogy döntse el, az utazás során mikor, kinek érdemes adni ajándékba egyet-egyet. A futball közös nyelvként működött, ha Gergő felvette a Real Madrid-pólót vagy a helyi csapat mezét, egyből szót értett a vendéglátókkal. Kapott a székelyföldi labdákból buddhista szerzetes és afgán harcos fia is, jó helyre kerültek.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2025. október 25-i lapszámában jelent meg.)