Kemény mag, köménymag – Ballai Attila publicisztikája

A trianoni határ két oldaláról érkező csapatok egymás elleni mérkőzéseit általában különleges légkör jellemzi: erőiket nemcsak összemérik, hanem össze is adják. Persze minél komolyabb a tét, annál nagyobb az összemérés és annál kisebb az összeadás. Mint a jégkorong Erste Liga döntőjében, amelyet egyre kifacsartabb szívvel követek. Nem tagadom, elkötelezett vagyok a párharcban – mindkét fél irányában. Régóta egyetlen hokimezt őrzök otthon; nem a Ferencvárosét, nem is a magyar válogatottét, hanem a Sportklubét. A Csíkszeredáét. A HC-t és az azt körülölelő atmoszférát testközelből több mint húsz éve ismertem meg, amikor a román bajnokság fináléjára ősi és engesztelhetetlen ellenfelét várta Bukarestből. Mostani szomorúságom oka, hogy bizonyos gesztusokból, reakciókból az sugárzik, mintha ugyanez a rivális ezúttal Budapestről érkezne.

Ez így tarthatatlan, tűrhetetlen. Ennek az egésznek így semmi értelme. Mert nem épít, csak rombol. Alább meg sem kísérelek az ügyben ítéletet hirdetni, csupán kérni fogok.

Hadd kezdjem messze, történetem legelején! 2001 februárjában jártam először a Vákár Lajos Jégcsarnokban, ahol olyan érzelmeket, gerjedelmeket tapasztaltam, amelyekhez képest a hajdani Fradi–Dózsák a Kisstadionban bensőséges baráti összejövetelek voltak. Az akkor még színmagyar kerettel felálló csíkiakat a hazai közönség szektornyi méretű „Ti húszan egy nemzetért” transzparenssel fogadta. A Steaua félmeztelenre vetkőzött, indián törzs mintájára kipingált híveit eme román nyelven rímelő csatakiáltással üdvözölték: „Jövőre, jövőre már útlevéllel jöttök!” A bukarestiek majd' megőrültek az üzenet hallatán, a magyar és székely zászlóerdő láttán. Ekkor tanultam meg, hogy az „Édesanyám, kedves anyám, csak az a kérésem...” kezdetű nóta arrafelé úgy folytatódik: „...hogy hokibotot, hokibotot, csináltasson nékem. Hokibotot, sejhaj, korcsolyát melléje, mert ez iliik, illik, illik, ez illik, illik, illik a székely legényre.”

Lenyűgözött az egyébként 5–2-re elvesztett összecsapás, amely után a szomszédos Öt Kutyában megittunk egy-két szilvapálinkát – mivel a mérkőzések idején szeszes italt nem szolgálhattak fel, porcelán kávéscsészében –, majd nekivágtunk a Madarasi Hargitának. Azon a jéghideg februári éjszakán, a kristálytiszta levegőnek köszönhetően, 1800 méteres magasságban, Erdély szent bércén pillantottam meg életemben először az igazi csillagos eget. Mintha – Kosztolányi után szabadon – bál lenne odafenn, ahol tündökletes csillárokat gyújtottak. Nem tárulkoznék ki teljesen, de ott és akkor valami visszafordíthatatlan ment végbe a lelkemben. Visszatérve alaptémámhoz, onnantól az is magától értetődővé vált, hogy Csíkba és Gyergyóba hokira kell járni, és álomnak is szépnek, merésznek tűnt, hogy egyszer ne a Steauát, hanem a Ferencvárost láthassa vendégül a Sportklub.

Mára mindez valósággá lett. Csak nem egészen úgy, ahogyan elképzeltem. Szerdán, a budapesti Tüskecsarnokban azért újra megdobogtatta a szívemet a régi kedves dallam és szöveg a hokibotról és a korcsolyáról, amely Székelyföld sportos identitásának tökéletes lenyomata. Mert bár jó ideje fociznak, futsaloznak, kézilabdáznak és kosaraznak odaát, mégis a jégkorong a nemzeti sport. Érthető, a csíki és a gyergyói medence a történelmi Magyarország két leghidegebb pontja; Vákár Lajosék az 1920-as években, a szeredai Vigadóban vetített filmhíradóban látták először, mi fán terem ez a csúszkálós játék, és 1929-ben már meg is alapították a városi jégkorongegyletet, miközben a magyar bajnokságot csak 1937 óta jegyezzük. A hoki maga a Székelyföld, a szó szoros értelmében, a jég hátán is megélő székely ember; aki a helyi arénában a másik térfélre korcsolyázik ki, az soha nem jó barát, hanem legyőzendő ellenfél.

A 2004. decemberi, a trianoni határon túliak állampolgárságáról szóló, ma már talán konszenzus van a jelzőt illetően, szégyenletes végkimenetelű népszavazást követően Erdély, benne a csíki hokival még inkább összezárt: a soron következő román bajnoki döntőben a piros-fehér-zöld szín és a „Ria, ria, Hungária!” csatakiáltás is teljességgel eltűnt a lelátóról. A Sportklub magyar-székely kettős identitású csapatból székely lett.

A trauma azóta szerencsére oldódott, az évezredes kötődés erősebbnek bizonyult egyetlen szerencsétlen napnál. Ennek ezernyi jelét, bizonyítékát tapasztalni. Amikor például tavaly nyáron az olimpiára készülő magyar női kézilabda-válogatott Székelyudvarhelyen edzőtáborozott, a csapat nyílt tréningjén esett gólokat olyan üdvrivalgás, éljenzés fogadta, hogy akár a tokiói döntőbe is képzelhették magukat a lányok.

Az Erste Liga meccseit viszont mintha a népszavazás másnapján vívnák. Felesleges részletezni az eddigi négy mérkőzés keserves kísérő jelenségeit, mindkét félből árad a panasz. Egy peches, súlyos sérülésnél szándékosságot feltételező, dühödt reakciók és érthetetlen eltiltás, verbális inzultusok, bicskás fenyegetőzés, köpködés ott, románozás, a székely himnusz túlbömbölése itt – kapkodom a fejemet. Hogy nem erről álmodtam fenn, a Hargitán, az bizonyos.

Persze ne legyünk naivak, a hoki végképp nem a kisasszonyok sportja. Volt alkalmam látni civilben fradistákat, újpestieket, jászberényieket is az élet sűrűjében, de az udvarhelyi Dzsungel étteremben és diszkóban is jelen lehettem a csíki jégkorongozók egyik látogatásakor, amelyre – némi átirattal – tökéletesen illett a rejtői formula: belépés díjtalan, kilépés bizonytalan. Másrészt az irigylendő, becsülendő székely azonosság- és öntudat mindig is a fennmaradás záloga volt, de ehhez súlyos hiba és aránytévesztés akár az egyik, akár a másik oldalon ellenségképeket kreálni. Az összetartozás érzésének legalább a lelátón, illetve már egy perccel a mérkőzés után a pályán is felül kellene írnia egy-egy véleményes bodicseket, tévesen befújt lest, túlzott szigorral megítélt vagy hibás mérlegelésből elmaradt kiállítást. Mint Salamon Jenő esetében, az övé az egyik legkedvesebb példám. Miután a medve méretű bekk a Sportklubtól a Steauához szerződött, és bukaresti színekben faragta a hazai csatárokat Csíkban, a drukkerek minden égtáj felé elküldték, minden felmenőjét változatos jelzőkkel illették, de a legtrágárabb szózat végére is odabiggyesztették becenevének tovább becézett változatát, azt, hogy Bubukám.

Ezúttal is beérném ennyivel. Gesztusokkal. Az összetartozás jeleivel. Meggyőződésem, hogy az elsőt követné a többi. Igaz, sok lehetőség már nem kínálkozik, mert a négy győzelemig tartó párharcban az erdélyiek 3–1-re vezetnek, és ma ők a házigazdák. De egy próbát mindenképpen megérne. A Fradi-táborban meglengetni néhány székely zászlót – miként az egyébként szokás, csak éppen most nem –, a csíkiban meg egy-két magyart. Itt elereszteni azokat az Erdély iránti ragaszkodást kifejező rigmusokat, amelyek mondjuk a Barcelona vagy a Taktaszada elleni futballmeccseken bármiféle relevancia nélkül is elhangzanak, itt azonban célba találnának, szívig hatolnának, és válaszul a csíkiak ráfelelhetnék, hogy „Ria, ria, Hungária!” Lenn, a jégen eközben ádáz küzdelem zajlana a „nincsen megalkuvás” jegyében, mert a magyar és a székely virtus is ezt feltételezi, de az alattomosság, a szándékos károkozás lehetősége éppen úgy kizárt lenne, mint a puszta feltételezése.

A szerdai meccsről kifelé jövet a Tüskecsarnoknál rendőrsorfal zárta el a vendégszektor kijáratát, így jókorát kellett kerülnöm. Hiába bizonygattam, hogy csupán megszorítanám egy-két csíki ismerős kezét, nem tehettem – az állítólagos kockázat miatt. Nos, odáig kellene eljutnunk, hogy a kockázatnak a halovány esélye se vetődjön fel. A Sportklub–Steaua meccsen esetleg, de a Ferencváros ellen semmiképp. Sőt, a két tábornak ma, az Öt Kutyában – ha üzemel még – együtt kellene legördítenie néhány kupicával, illetve kávéscsészével. Akár oroszhegyi szilvát, akár – ha már a kemény magok találkoznának – valami kerítésszaggató köménymagost. Ihletett állapotban onnan már csak egy lépés az „Ott, hol zúg az a négy folyó”, a székely és a magyar himnusz közös „elmondása”. Vétek lenne kihagyni.

Hiszen olyan világot élünk, amelyben erőinket sokakkal mérhetjük, de kevesekkel adhatjuk össze. Utóbbiak azok, akikkel együvé tartozunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!