Hokki és jégkorong – Malonyai Péter publicisztikája

Fantasztikus játék. Nem csupán a ma látottak alapján, hanem történelmileg is. A jégkorong.

Hogy személyes emlékkel kezdjem, valamikor a nyolcvanas években „szocialista együttműködés” keretében négyes ifitornát rendeztünk a Budapest Sportcsarnokban. Kötelező feladat volt, ha jól emlékszem, Bukarest, Szófia és Belgrád csapatával vette fel a versenyt a mi Budapestünk. Szinte meghirdetve sem volt az esemény, semmi néző, a lelátók sötétségben, megtehettem, hogy a palánk mellől figyeljem a gyerekeket.

A román, a bolgár és a jugoszláv jégkorong, akárcsak mi, sehol sem voltak az elithez képest, és mégis... A palánk mellől jól látszott, hogy hétköznapi fogalmak szerint elképesztő sebességgel jönnek-mennek a srácok.

Ismétlem, Európa legalsóbb szintjén.

Nem véletlenül mondta akkoriban az egykori legendás futballbíró, Zsolt István, hogy két XXI. századi sportág van: a kosárlabda és a jégkorong. Mert egy perc alatt több történik, mint a futballpályán fél óra alatt. Ő csak tudta.

Feltételezem, az akkori sebesség nem hasonlítható a maihoz, a korábbi évtizedeké meg különösen. Amikor elkezdtem meccsekre járni a hatvanas években, a védőfelszerelés szinte jelképes volt. A kapusok arcát legfeljebb rács védte, a térd- és az ágyékvédő létezett, egyébként semmi. Az egységes védőfelszerelést a hetvenes évek végén vezették be, a sisak is akkor lett kötelező. Az én gyerekkori hőseim fedetlen arccal, hajadonfőtt tették a dolgukat.

Örök élményeim a Fradi–BVSC rangadók, amelyek előtt a bemelegítésnél a zöld-fehér tábor hagyományosan nekikezdett a rigmusnak, hogy „Elöl ül a masiniszta, hátul meg a kopasz fejű Babán Jóska”. Aztán a legendás vasutasbekk egyszer fején divatos nyúlszőr kalapban érkezett a jégre, és ahányszor csak felhangzott a gyerekdal átírt vége, megemelte a kalapját és meghajolt a kemény mag előtt. A tábor vette a lapot, tapssal jutalmazta a szellemes választ.

Engedelmükkel még hátrébb lépek az időben, egészen 1931-ig. Amikor még nem jégkorong, nem is hoki, hanem „jéghokki” címszó alatt korongoztak az eleink. Azért 1931, mert nyolcvan éve a magyar válogatott nagy sikert aratott a lengyelországi Krynicában, hatalmas kupával tért haza a világbajnokságról, első lett ugyanis a vigaszdíjban.

Persze a mellékösvényre kerüléshez kellettek a kiírás furcsaságai is. Legyen elég annyi, hogy az első meccs selejtezőnek számított, aki kikapott, annak csak a vigasz maradt.

Nos, a sorsolással nem volt szerencséjük a mieinknek, Csehszlovákiával kerültek össze. Rögzítette is a Nemzeti Sport címe, hogy „Első (és alkalmasint egyúttal utolsó) ellenfelünk Csehszlovákia”, a cikk pedig azzal végződik, hogy „Magyar körökben a hangulat igen pesszimista. Általános vélemény: Jöttünk, játszunk és kiesünk.”

Úgy is lett. A csehek 4:1-re nyertek, ám a játék nem volt egyoldalú, a gárda várakozáson felül hokizott, de „csupa potya gólt kapott (...) az Európa-bajnokságra favorit, de a világbajnokságban is reménykedő csehszlovák csapattól”. (Akkor még a vb helyezései alapján számították ki az európai sorrendet.)

Monostori Ferenc kapus valóban nem remekelt, az első gólnál a korong a lába között csorgott be, a másodikat 30 méterről (!) kapta (a pálya minimális hossza: 56 méter), a harmadik gyenge lövésből, de ugráló korongból esett, s a negyedik is potya volt – a beszámoló szerint.

A vereség letörte a fiúkat, de azért a megnyitó bankett után „a csapat (...) a Bagatella című méregdrága bárban keresett irt a vereségre”. Mondhatni, egykori jó hokiszokás szerint, de a lényeg, hogy használt az éjszakai túra, hiszen ezt követően nem volt megállás. Még úgy sem, hogy az angolok elleni meccs előtt kiesett Bikár Deján. A név nem véletlenül ismerős, hiszen fia, Péter másfél évtizeden keresztül volt magasan jegyzett tagja a honi élvonalnak, édesapjával együtt tagja a sportág itthoni Hírességek Csarnokának.

Tehát az esélyesebb angolok. Ők is vezettek 1:0-ra, ez a gól is potya volt (15 méter), ám fordított a csapat, 2:1 után pedig „Monostori bravúros védésekkel sok mindenért kiengesztel”. Az előnyünket növeltük, 3:1 után pedig hősiesen védekeztünk. A meccs után az ebédnél a sajtó asztalánál kitűzték a magyar, és félárbocra eresztették az angol zászlót – ez azért elismerés.

Ez a nap sem telt el „kikapcsolódás” nélkül, hiszen Matuska Péter nagykövet délután teán látta vendégül a magyar csapatot, este pedig Miss Krynica-választás volt, s valamennyi csapat megjelent az ünnepi eseményen.

Következett Románia. Bikár mellett a center, Weiner Béla is kidőlt, így hét mezőnyjátékossal álltunk ki. És győztünk 9:1-re. Látványos siker, következhetett a franciák elleni vigaszdíjdöntő. Némi huzavona után. Az idő ugyanis megenyhült, az még hagyján, hogy a hegyekből hordták a havat, hogy szánkókkal lehessen járni, de a magyar–franciát délelőttről estére halasztották, bízva abban, hogy megjön a fagy.

Megjött, mi pedig Minder Sándor utolsó percben lőtt góljával 1:0-ra nyertünk. „A magyar csapat becsületesen, nagy lelkesedéssel harcolta végig ezt a mérkőzést is, és megérdemelt győzelmet aratva, veretlenül nyerte meg a vigaszdíjra kitűzött értékes tiszteletdíjat, Zaleski miniszter hokkizót ábrázoló bronzszobrát” – így a Nemzeti Sport. August Zaleski külügyminiszter ajándéka mellé a Himnuszt is eljátszották, a világbajnok Kanadáé és az Európa-bajnok Ausztriáé után. A kanadaiak egyébként nem voltak elragadtatva a világbajnokságtól. Blake Watson, a csapat egyik legjobbja így beszélt: „A jéghokki a világ leggyorsabb és ezért legszebb játéka. Ennek köszönheti azt a nagy népszerűséget, aminek Kanadában örvend. Ha azonban az európai csapatok azt a taktikát fogják bevezetni, amit itt a tornán láttunk, Európában rövidesen senki sem lesz kíváncsi jéghokki mérkőzésre. A svédek például a maguk négy védőjátékosával teljesen megölik a játék valódi jellegét.” A bírók is kaptak hideget-meleget, főként azért, mert nem értelmezték egységesen a lest. Ők azonban azzal utasították vissza a kritikát, hogy „Kanada nem ért a jéghokki elméletéhez”. A megállapításhoz azért kellett némi bátorság – és indokolatlan nagyképűség.

A lényeg, hogy a magyar csapat a világon a 7., Európában az 5. lett, s ezzel az összegzés szerint „pontosan azt a helyet jelölte ki magának, amelyet – reálisan! – megérdemelt. A magyar csapat már ma képes arra, hogy az előtte helyezett csapatok bármelyikét megverje, (...) a szélső kilengéseken túl azonban a tényleges erőviszonyt az adott helyezés igazságosan mutatja meg”.

Azt pedig talán említeni sem kell, hogy reggelig tartó bankettal ért véget a krynicai világbajnokság. Nem volt nagy felhajtás, de baráti a hangulat, ahogy az akkoriban megszokott volt. Jellemző, hogy „a legtöbben nem is öltöztek ünneplő feketébe: a ragyogómellű fehér frakkingek békés egyetértésben fértek meg a tarka sportpulloverek mellett”.

Ami pedig a torna értékelését illeti, a lényeg, hogy a nyolc nap alatt a hat mérkőzés „olyan erőkifejtésre kényszerítette a résztvevőket, ami közel jár az emberfölöttihez”, így természetes, hogy állandó formát egyik csapat sem tudott mutatni.

A 12 órás hazaút is meglehetősen fárasztó volt. Krynicából autóbusszal Muszynáig, onnan „bumlivonattal” Orlovig, majd Kassára, ahonnan már gyorsvonat hozta a küldöttséget Budapestre.

Együtt a franciákkal, akik játszottak velünk egy barátságost a Műjégen. Ezúttal is mi voltunk a jobbak (2:0), ráadásul „a csapaton meglátszott, hogy a világbajnokságon újra sokat tanult. A támadások elindításában gyors, a védelemben feltűnően határozott volt legtöbb tagja”.

Nem kis dolog ez. Arra (is) elegendő, hogy miközben csodáljuk a jégkorongot, ne becsüljük le – a hokkit.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!