Fel- és letámadások köre – Csinta Samu publicisztikája

A világbajnokságot nem az elején, hanem a végén lehet és kell megnyerni. A katari eseményzuhatag eddigi eredményeinek többsége tökéletesen igazolta Ballai Attila kolléga a futball-vb nyitómérkőzésének napján megjelent publicisztikájában idézett klasszikus mondást. Az első fordulóban bemutatott hanyatt esés után ugyanis kiharcolta a túlélés esélyét Argentína, Németország, de talán Horvátország esete is ide sorolható. Sőt, még Iránnal is a környékre merészkednék, még ha az ázsiaiakból némi túlzással a bitófa árnyéka préselte is ki a szürke minden árnyalatát felvonultató Wales elleni, bármilyen folytatást lehetővé tevő győzelmet. És talán felkészül a Marokkótól meglehetősen egyértelmű vereséget szenvedő Belgium, bár annak jó eséllyel a horvátok kiejtése lenne az ára.

Nyilván mindezek nem feltétlenül tudatosan irányított folyamatok, abban az értelemben semmiképpen sem, hogy bármelyik nagycsapat is tartalékosan állt volna ki a rajtra. Sőt, abban sem, hogy különböző algoritmusok alapján tervezik meg a csoportbeli lépéseket. A belső-ázsiai válogatottak állományát leszámítva ugyanis gyakorlatilag mindenki ismer mindenkit, a játékosok zöme sűrűn találkozik egymással a különböző európai bajnokságokban, így a sportszerűségi szempontokon túl is kockázatos vállalkozás lenne azt latolgatni, melyik helyről lenne célravezetőbb továbblépni a kieséses szakaszba. A második körben még semmiképp, hiszen a szinte valószínűsíthető keresztbeverések olyan helyzeteket képesek kreálni a mindent eldöntő harmadik fordulóra, hogy azt élő ember meg nem jósolhatta volna.

Nem is vállalkoznék hát többre, mint bizonyos pszichológiai-nemzetlélekbeli motivációk egyfajta értelmezésére, nálam rosszabb tippelőt ugyanis még aligha hordozott a föld. A világversenyekre szervezett össznépi tippversenyeken mindig több pontot szerzett a szerkesztőségi portás, de még a sportot a holdról „ugató” takarítónő is, mint jómagam. Csak azért maradtam meg a próbálkozók között, mert micsoda dolog, hogy a magát sportújságírónak hirdető ember nem méreti meg magát ezen a téren is. Vállalva a nyílt színi cikizést is.

Az első csoportkör utáni, többnyire csendes magányomban megfogalmazott ítéletek közül egyetlenegy emelkedett máris jogerőre, de a katariak gyors és csendes távozását bizonyára nemcsak én láttam előre. Ezért aztán evidenciákra ne is pazaroljuk tovább az időt. Annál inkább a feltámadásokra vagy az arra utaló jelekre. Mert hasonlók máris adódtak a hétfőn végződő második forduló mérkőzései során. Essünk túl a nehezén, azaz egy másik „tuti” tippem elestén, azaz Costa Rica ki (nem) esésén. A dél-amerikai válogatott „végzetét” nem csak azért fogadtam volna biztosra – ha fogadnék –, mert egy semmiféle magyarázatot nem igénylő 0–7 után lépett pályára egy nemcsak bravúros, de meggyőzőnek is mondható németverés után lévő Japán ellen. A közép-amerikaiak minimális különbségű, de maximálisan szerencsés győzelmét ezzel együtt változatlanul nem tartom többnek, mint arra alkalmasnak, hogy a végletekig fokozza az E-csoport izgalmait. A pillanatnyilag továbbjutó helyen álló Costa Ricának ugyanis Németország ellen kellene csodát tennie, márpedig az utóbbi egyelőre befagyasztani tetszik az adományvonalat.

A németek szélsőségesen nehéz helyzetben vetették meg a lábukat, tekintve, hogy a spanyolok ellen a döntetlen volt a minimálisan elfogadható eredmény a továbblépés irányába. Sikerült elérniük, nem is érdemtelenül. Hansi Flick együttese egészen más – mondhatni ismert – arcát mutatta, mint Japán ellen, egy olyan csapatét, amely a világ bármelyik gárdájával kész és képes felvenni a harcot. A németek kivételes mobilizációs képességét sokadszor igazoló mérkőzés a számszerű eredményen túl ebben a tekintetben mutat meglehetősen messzire. A német kapitány lélektani felkészítőjét ugyan sokan kritizálták, számomra azonban egyszerre volt egy helyzet be- és felismerése, illetve egy rutinos hazárdjátékos húzása, hogy családi hétvégét engedélyezett a játékosoknak. A lazítással való ráhangolás módszere kicsit olyan, mint valamiféle alternatív orvosi kezelés, amely nem mindig válik be, ezért csak ritkán, többnyire olyankor használják, amikor a klasszikus módszerek már nem ígérnek eredményt. Akik ehhez folyamodnak – edzők és sportolók egyaránt –, azt tartják, egy hasonló terápia olyan lelkiismereti tartozásérzést képes kiváltani a játékosokban, amely határos a „hátat a falnak, és megdögleni” típusú elszántsággal. Az 1–1-es döntetlen ugyanakkor arra is alkalmas, hogy ne hitesse el a németekkel, hogy most már minden sínen van, ám megerősítse önbizalmuk talán kissé repedezett falát.

Argentína kiszolgáltatottsága hasonló volt a németekéhez, mégis más irányból közelítenék a témához. Messiékkel ugyanis olyan csapat jött szembe, amellyel évi rendszerességgel megméretkeznek, minden mozdulatát ismerik, és amely ellen összességében aligha lehetnek bizonytalansági, még kevésbé kisebbségi érzéseik. Mexikó elsősorban ezért volt ideális médium a feltámadási szeánszhoz. Meggyőződésem szerint nem mondott ellent ennek a helyzetnek az sem, hogy a mindig pikáns latin-amerikai rangadó első fél órájában halomra rugdosták egymást a felek, miközben futballt vajmi keveset nyújtottak. Az ember mindenesetre valamiféle bizonyosságérzettel várta valamelyik argentin labdaművész megvillanását, ami kibillenti kezdeti egyensúlyi helyzetéből a találkozót. Aztán azt követően, hogy Messi megtette, amit a hívei vártak tőle, akár ki is kapcsolhattuk volna a tv-készüléket, de kár lett volna, mert akkor nem látjuk élőben Enzo Fernández pazar tekerését. Így hát jöhet a mindent eldöntő lengyel–argentin, illetve a hasonlóan sorsfordító szaúdi–mexikói összecsapás, amelynek végén szinte bármilyen végkifejlet elképzelhető. Az is, hogy a jelenleg listavezető lengyelek indulnak haza, a ma sereghajtó mexikóiak pedig készülhetnek a folytatásra. Nem beszélve az amúgy ígéretes fekete ló, Szaúd-Arábia további pályájáról, ami képletesen is tovább színesítheti a palettát.

Persze mások is előhúzták a nyulat a cilinderből. Horvátország mérhetetlen pragmatizmussal intézte el a szereptévesztésbe eső, azaz folyamatosan rohamozó Kanadát. Valami hasonló hévnek – és talán edzői hibának is... – esett egyelőre áldozatul a nagyon ígéretes Japán is, amelynek Costa Rica válogatottja ellen talán perdöntő módon bebizonyosodott, hogy a zárt védekezés és a szélvész ellentámadások elegye jelenti számára az üdvözítő megoldást. A Belgiumot váratlanul meggyőző módon elintéző Marokkóra is leselkedhet hasonló veszély, ha feltétlenül erődemonstrációt akar tartani az immár csak a becsületéért küzdő Kanada ellen. Ha az Atlasz Oroszlánjai észnél lesznek, a két öregedő európai futballnagyhatalom – Belgium és Horvátország – egyike mindenesetre máris készülődhet haza.

Közben pedig még jócskán az elején tartunk a világbajnokságnak, és ha december 2-át követően már nem is kell négy meccs közé beékelnünk mindennapi teendőinket, az izgalmak csak fokozódnak. Immár a javítás, az esetenkénti feltámadások esélye nélkül. A csoportküzdelmek során újfent bizonyosságot nyert az állítás, hogy a futball olyan, mint az élet: minden reggel új lehetőségekre ébredünk. Az viszont, hogy képesek vagyunk-e élni velük, jelentős mértékben a múltunkban, a korábbi teljesítményünkben gyökerezik. No meg a szerencsében, de, mint tudjuk, annak a kovácsai is többnyire mi vagyunk.

A közösségi tippjátékban pedig maradjon meg menőnek a különös ösztönök alapján ikszelő szerkesztőségi takarítónő.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!