Scipio sisakja – Ballai Attila publicisztikája

Ha himnuszéneklési versenyt rendeztek volna a labdarúgó Európa-bajnokság résztvevői között, a látottak alapján Anglia és Olaszország zár az élen. A vasárnap éjszakai döntő két csapata. E két tény persze független egymástól, de még ez sem egészen biztos. Mert szentül hiszem, hogy minél nagyobb közösségért és minél emelkedettebb célokért, eszmékért küzd az ember, annál hatékonyabb és rejtettebb energiákat képes mozgósítani. Az sem véletlen, hogy az indiánok csatába menet megidézték az ősök szellemét; az angol himnuszban a fohász Istenhez, a királynőért, II. Erzsébet regnálása előtt Viktóriáért szólt ugyanígy (ha király uralkodik, a szövegben természetesen „king” szerepel), amikor a brit világbirodalom a fénykorát élte, az olasz himnuszban pedig Scipio csatolja fel a sisakját, az ókori Róma hőse, Karthágó, a punok és Hannibál végzete. A dicső elődök mindkét oldalon hangsúlyozták, hogy a jelenlegi gárda összetartása, kisugárzása a daliás időket idézi – ez persze önmagában kevés lenne, ezért fogalmazzunk így: a siker szükséges, de nem elégséges feltétele.

A nyolcaddöntőben fejre álló három favorit indirekt úton bizonyította e tételt. Franciaország, Hollandia és Svédország számomra a torna három legkevésbé rokonszenves társasága volt. A franciák vitatkoztak a pályán, hozzátartozóik egymásnak ugrottak a VIP-tribünön, a hollandok azt hitték, a csehek ellen alanyi jogon jár nekik a továbbjutás, elég, ha a mezüket méltóztatnak felvenni, a svéd Danielson az Eb legotrombább szabálytalanságát követte el az ukrán Beszedin ellen, majd nem is értette, hogyan merészelnek neki piros lapot adni. Arrogancia, individualizmus, vélt felsőbbrendűségi tudat, az alázat teljes hiánya jellemezte mindhármukat. El is buktak.

Anglia és Olaszország ellenben egyaránt megérdemelte volna a beteljesülést. Ez azonban a sportban, ahol a dobogó és a világ tetején csak egy hely kiadó, üres állítás. Az ismert anekdotában a cigányprímás ezt tökéletesen fogalmazza meg, amikor a pénzosztásból kimaradó brácsás kérdőre vonja, hogy neki nem jár-e a gázsiból, ezt a feleletet kapja: járni jár, csak nem jut.

Most, immár sokadszor, Anglia válogatottjának nem jutott. Hogy megint miért nem? Talán, mert hiányzik belőle az egyik legfontosabb képesség, a győzelem tudománya. Ellentétben az olaszokkal, akik régen megtanultak győzni, de legalábbis nyerni – a kettő közti differencia, hogy utóbbit szerencsével (lásd a lottót), fondorlattal is lehet –, sőt valószínűleg meg sem kellett tanulniuk, így, erre születtek. A két (sport)kultúra közti alapkülönbséget annak idején a kiváló edző és elme, Roy Hodgson egyetlen mondatban lefektette, amikor 1997-ben arról faggatták, miért szerződik a nagy Internazionalétól a kiscsapat Blackburnhöz. A mester kibökte: „Mert ha Olaszországban valakire azt mondják, ravasz, az dicséret. Angliában ugyanez sértésnek számít.”

Alább az olaszok jogos dicsérete következik, az angolok sértegetése nélkül. Érjük be annyival, ismét rájuk osztatott a rokonszenves áldozat szerepe, világversenyen számításaim szerint tizenharmadszor. Ez már önmagában is példátlan szerencsétlenség. Hét vesztes tizenegyespárbaj, köztük vb-elődöntő, most már Eb-döntő és -elődöntő; két kapitális játékvezetői tévedés (Maradona kézzel beütött „fejese” 1986-ban, Lampard bőven a gólvonalon belül pattanó, gólt mégsem érő lökete a 2010-es nyolcaddöntőben a németek ellen, 1–2-nél); két erősen véleményes kiállítás, a Diego Simeone által provokált David Beckhamé az 1998-as, a Ricardo Carvalhót „megtaposó”, valójában inkább egyensúlyát vesztő Wayne Rooneyé a 2006-os vb-n; no és két bődületes kapushiba, az életmérgezést kapó Gordon Banks helyén „bénázó” Peter Bonettié 1970-ben a németek, David Seaman harmincon túlról, az oldalvonal mellől benézett gólja a brazilok ellen 2002-ben, mindkettő a negyeddöntőben. Éppen tizenhárom sorscsapás.

A tizenharmadikban különösen fájdalmas, hogy hazai közönség előtt, az angol labdarúgás szentélyében, a Wembleyben méretett ki. Ráadásul a futballtörténelem első olyan tizenegyespárbajában, amelyet jelentős részben az edző, azaz a szövetségi kapitány veszített el. Gareth Southgate, akinek a lelkén szárad a németekkel szembeni, ugyanitt játszott 1996-os Eb-elődöntőben a kiesés, hiszen a „szétlövésben” egyedül ő rontott, utolsó emberként. Kísérthette a múlt, ezért akart vasárnap biztosra menni. Csakhogy ebben a műfajban semmi sem biztos. Ha 120 perc után, mondjuk, súlyemelés határozna, érdemes lenne a legvégén becserélni két bivalyerős fickót, de tévedhetetlen büntetőrúgók nincsenek. Különösen nem ilyen irtózatos felelősséggel pályára küldve, játék nélkül, mindenki számára nyilvánvalóan azért, mert ők úgysem hibáznak. Aztán dehogynem. Mindketten, Rashford és Sancho is. Majd ötödikként Saka, a „majdnemkölyök”, aki szeptemberben tölti be a huszadik életévét. Óvakodnék attól, hogy labdarúgással kapcsolatos kérdésekben okosabbnak képzeljem magam Anglia szövetségi kapitányánál, ezért csak ennyit kockáztatok meg: én ezt az egészet nem értettem.

Igaz, Roberto Mancinit sem, akit azután neveztek ki, hogy az olasz válogatott lemaradt a 2018-as vb-ről, mire ő székfoglalójában kijelentette, meg akarják nyerni a következő Eb-t és vb-t. A fele már megvalósult. A csoportban, három római meccsen parádézva, százszázalékos teljesítménnyel, 7–0-s gólkülönbséggel, támadó focival. Az egyenes kieséses szakaszban bezzeg már olaszosan: négy mérkőzésen három hosszabbítással, két tizenegyespárbajban. A torna legjobb játékosának megválasztott, 22 éves, majd' kétméteres, de nem csak ezért óriás kapussal, Gianluigi Donnarummával és az Eb számomra legmeghatározóbb alakjával, Giorgio Chiellinivel. Augusztusban lesz harminchét, 2004 óta a válogatott, 2005 óta a Juventus alappillére. A „mindenáron győzni” nem feltétlenül mindig magasztos, de a professzionális versenysportban roppant hasznos elvének megtestesítője.

Ha felidézzük a modern kor olasz diadalait, a sok, látszólagos véletlen félelmetes törvényszerűséggé áll össze. Az eddigi egyetlen Eb-elsőség alkalmával, az 1968-as, számukra hazai torna elődöntőjében, a Szovjetunió ellen, 120 gól nélküli perc után a korabeli szabályoknak megfelelően pénzfeldobás határozott. Mondani sem kell, az olaszok javára. Méghozzá megismételt pénzfeldobás! Hiszen a helyszínen jelen lévő, a bronzmeccsen bíráskodó Zsolt István mások által meg nem erősített, de az emlékező habitusa miatt hitelesnek elfogadható története szerint az első pénzérme elgurult, és amikor jóval később megtalálták, kiderült, hogy az a szovjeteknek kedvezett volna. A jugoszlávok elleni finálé is döntetlenre állt 120 perc után, ám itt már újrajátszás következett, és két napra rá a szívósabb, elhivatottabb fél kerekedett felül 2:0-ra.

Az 1982-es vb csoportköréből ugyancsak rendkívüli szerencse kellett a továbbevickéléshez. A három döntetlennel záró, antifutballt elővezető társaság kiesett volna, ha az ugyanígy végző kameruniaknál Milla szabályos gólját nem érvénytelenítik tévesen Peru ellen. A második kör nyitányán Gentile úgy rugdalta rojtosra Maradonát, hogy manapság egy félidőt sem tölthetne pályán, ám ő csak az akkori határig ment el, ezzel vállalt oroszlánrészt a 2–1-ben. A folytatás, Rossi mesterhármasával, a brazilok feletti 3–2-vel már hőstett, ezt ne vitassuk!

A 2006-os vb nyolcaddöntőjében Totti a 95. percben, az ötperces ráadás legvégén csikarta ki tizenegyesből az 1–0-t a derék iparos ausztrálok ellen, a házigazda németek elleni elődöntő hosszabbításában a 119. és a 121. percben esett a két olasz gól. A fináléban Materazzi olyan bravúrosan, egyszerre észrevehetetlenül és vért forralóan provokálta Zidane-t, hogy a francia hérosz a 110. percben a világ szeme láttára mellbe fejelte, és mehetett zuhanyozni. Az aranyérem tizenegyesek révén született meg. Csakúgy, mint vasárnap.

Pedig ez az egyetlen mérkőzés, amelyet az idő szorításában is újra lehetne játszani, esetleg a hosszabbítást aranygólig fokozni, akár másnap reggelig. A végeredmény persze valószínűleg ugyanaz lenne.

Győznének, legalábbis nyernének az olaszok.

Scipio sisakja Donnarummával és Chiellinivel maga a tökéletes védelem.