A Formula–1 történetének egyik legsötétebb éve volt 1968, az év során négy F1-es versenyző vesztette életét különböző sorozatokban, köztük a korszak legnagyobb alakja, Jim Clark, aki az idénynyitó megnyerése után a vb legfőbb esélyeseként áprilisban egy hockenheimi F2-es futamon szenvedett végzetes balesetet. Colin Chapman, a Lotus csapatfőnöke Clark helyett Mike Spence-t vitte el az Indy 500-ra, ahol az angol edzésbalesetben hunyt el májusban. Az olasz Ludovico Scarfiotti júniusban egy német hegyi versenyen, a francia Jo Schlesser júliusban az F1-es Francia GP-n hunyt el, utóbbi a hírhedt magnéziumvázas Hondában égett bent.
Ha csak az első és az utolsó futam dátumát vesszük, minden idők leghosszabb F1-es idénye volt az 1968-as, amely január elsején Dél-Afrikában kezdődött, és bő 10 hónappal később, november 3-án Mexikóban ért véget. A 12 futamos szezon a tragédiák mellett arról is emlékezetes marad, hogy ekkor kerültek fel először az autókra a légterelők, amelyekkel stabilizálták az autók úttartását a kanyarokban. Colin Chapman Lotusa volt az úttörő Monacóban, de hónapokon belül szinte az összes autóra került valamilyen vezetőszárny. A Lotus mellett a McLaren és a Matra is a Ford-Cosworth motorjait használta. Clark halála ellenére a Lotus megnyerte a világbajnokságot, szoros csata után mexikói győzelmével Graham Hill ült fel a trónra 1962 után másodszor. A négy tragédia miatt a következő években egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a versenypályák biztonságosabbá tételére. A vb végeredménye: 1. Graham Hill (brit, Lotus-Ford) 48 pont, 2. Jackie Stewart (brit, Matra-Ford) 36, 3. Denny Hulme (új-zélandi, McLaren-Ford) 33. Konstruktőrök: 1. Lotus-Ford 62, 2. McLaren-Ford 49, 3. Matra-Ford 45 |
Négy hónap alatt négy tragédia történt, Clarkot és társait az F1 mellett a természet is siratta, mind az öt nyári vb-futamot borongós-esős körülmények között rendezték meg. A legrosszabb helyzet augusztus elején a Nürburgringen volt, az eső mellett párás, ködös idő is nehezítette a versenyzők dolgát.
Az időmérőt is embertelen időjárásban tartották meg, az elmúlt hónapok eseményei után a „zöld pokolban” nem volt kedvük kockázatot vállalni a versenyzőknek, örültek, ha teljesíteni tudják a csaknem 23 kilométeres kört. A belga Jacky Ickx mindig is a vakmerőbb pilóták közé tartozott, a Ferrarival úgy nyerte meg az időmérőt, hogy a második helyezett Chris Amonnak 10, a harmadik Jochen Rindtnek 27, a negyedik Graham Hillnek pedig 42 másodpercet adott.
A verseny más volt, ott már mindenki odatette magát a szakadó eső ellenére is, Ickxnek esélye sem volt Hill és a hatodik helyről az élre törő Jackie Stewart ellen. Stewart igazán ihletett formában versenyzett, a csak a Matra-Ford által használt brit Dunlop gumigyár vizes pályára való gumijain klasszisokkal a riválisok fölé emelkedett. Egy kör után kilenc, két kör után már 34 másodperces előnnyel vezetett Hill előtt. A későbbi háromszoros világbajnok a saját bevallása szerint is élete versenyét futotta aznap a Nürburgringen, az 1968-as tragédiák ellenére sem óvatoskodott az Eifel-dombság erdőit átszelő csúszós utakon.
Végül négy perccel verte meg Hillt, aki nem egész három körrel a vége előtt lecsúszott az útról, de segítség nélkül vissza tudta tolni a Lotust a pályára, visszaült és folytatta a versenyt, mielőtt a harmadik helyezett Rindt odaért volna a Brabhammel.
NÉMET NAGYDÍJ
1968. augusztus 4., Nürburgring
14 kör, 319.69 km
1. Jackie Stewart (brit, Matra-Ford)
2. Graham Hill (brit, Lotus-Ford) 4:03.2 perc hátrány
3. Jochen Rindt (osztrák, Brabham-Repco) 4:09.4 p h.