Hív az erdő – Csillag Péter publicisztikája

Nem tehetek róla, a kicsit avítt hangzású természetjárás szóról kényszeresen az a kép ugrik be, hogy a szakszervezeti kirándulóklub nyugdíjas tagjai majszolják tojásos szendvicsüket a Lajos-forrásnál, adogatják kézről kézre a csehszlovák túratávcsövet, és sárga esőkabátjuk kapucnija alól fürkészik a ködbe vesző panorámát. Szó sincs persze arról, hogy bármi gond lenne a tojásos szendviccsel, a sárga esőkabáttal vagy a csehszlovák túratávcsővel, az pedig kifejezetten becsülendő, ha idősebb társaságok az aktív mozgás jegyében kirándulást szerveznek a környék népszerű helyszíneire. Csak valahogy a természetjárás szó nem adja vissza az örökifjú lelkületet, frissességet, nyitottságot, amelyet korosztálytól függetlenül képviselnek a természet igazi, fáradhatatlan barátai. Mintha a Természetjárás címmel 1955-től megjelentetett, békeharcos hangvételű, pártállami folyóirat molyrágta lapjainak szelleme kísértene az egyébként jóval régebbről örökölt kifejezésben: a politikai okokból címlapján a Leányfalu fölött magasodó Vöröskő-szikla fényképével indító szaklap hangsúlyozta, a büszkén pöfögő gyárakhoz, dübörgő ipari üzemekhez hasonló eredményeket kíván elérni a dolgozó nép sportmozgalmának terén, nevezetesen a természetjárás tömegesítésében.

Mégsem a természetjárás fordulathoz kapcsolt – és talán félreértett – asszociációk miatt fogadtam bizalmatlanul a felnőttek okos leckéit, akik gyerekkori osztálykirándulások, közös túrázások előtt azt próbálták biztatólag belém sulykolni, hogy mennyire izgalmas lesz megcsodálni a mohás fák törzsét meg a levelek erezetét. Nekem nem tűnt annyira izgalmasnak, de azért mentem persze, nem volt kifogás. Cipeltem a hátizsákot, a sátrat, a vizeskannát, haladtam előre kötelességszerűen, harminc-negyven kilométerek simán eltűntek a lábunk alatt. „Nincs rossz idő, csak rossz turista” – hajtogatta szenvedélyes túrázó hírében álló osztályfőnökünk, mi meg baktattunk utána sárban, hóban, fagyban, nyárban, derengő erdei hajnalokon és ránk alkonyult esték vaksötétjében. Azóta eltelt néhány évtized, én próbálom magyarázni tinédzser gyerekeimnek lelkesítően, hogy mennyire érdekes a mohás fák törzse meg a fák erezete, és ők ilyenkor néznek rám megértően.

Hát igen, az idő súlyos bakancsa nem várt utakat tapos ki előttünk, be kell vallani, a valamikori monoton kirándulások zúgolódásai nem ígértek zászlóbontást a túrázás mellett. Most sem készülök a magyarországi túramozgalom lánglelkű szószólójaként győzködni bárkit bármiről – súlyos szereptévesztés lenne ez, ráadásul merő tiszteletlenség a „hardcore” természetjárókkal, a Kinizsi Százas, a Pálos 70, a Mátrabérc, a Gerecse 50 vagy más teljesítménytúrák résztvevőivel szemben –, szóval nem hangos propagandát forralok, csak csendesen szeretném megosztani saját friss és ösztönző élményemet. Valójában nem történt semmi különös, egy mondatban úgy is összefoglalhatnám a dolgot, hogy a barátaimmal kirándultam egy jót a Zemplénben. Erdei csend, csörgedező patak, kanyargó ösvény, fák között megbújó kolostorrom, lombok között beszűrődő napfény, virágos rét, kedves kis falu, madárcsicsergés – volt minden, ami egy nagyváros lüktetésében élőnek kisimítja a lelkét. És mindentől megszabadultunk, ami minket, a 21. század humanoid technolényeit nonstop rabszolgaként fogságban tart, kiélveztük a meg nem válaszolt e-mailek, a futni hagyott villámhírek, a virtuális világból kiszakadás csodálatos óráit.

Ha létezik időszerű reklámja a természet közelségének, akkor 2024-ben leginkább ezt a ­vonzerőt érdemes megbecsülni: sohasem volt akkora értéke a civilizációtól odébb eső helyek tiszta levegőjének, a zöld ligetek szelíd békéjének, a hegyek-völgyek felszabadító környezetének, mint a végletekig behálózott, modern kori láncokra vert, telefonhoz, géphez kötött, médiafüggővé tett, idegháborúban stresszelt ember korában. Ám az is igaz, hogy sohasem volt olyan nehéz kiszállni az autóból, letenni a telefont, otthagyni a várost, mint manapság. És ha már olyan megrögzött elszántsággal keressük a boldogulás naturális módjait táplálékkiegészítőkben, biotermékekben, terápiákban, nem árt emlékeztetni magunkat arra, hogy a legtermészetesebb gyógyeszköz maga a természet. A gyaloglás egyszerű, ősi mozgásforma, üdül tőle testünk-lelkünk, és közben a tavaszi erdő lehelete, a hajlongó búzatábla tánca, a szél suhogása észrevétlenül kisöpri belőlünk a megült digitális agysalakot.

Na, ezzel a mondattal a néhai Természetjárás folyóirat népszerűsítő rovatába is pályázhattam volna, pedig a valóság az, hogy sok sorstársamhoz hasonlóan én is kettős helyzetbe csúsztam: szívesen szabadulok a városból, keresem a természetközeli kalandokat, sőt a legszívesebben holnap hátrahagynék mindent, és elindulnék végigjárni a kéktúrát – csak hát hol van erre idő? Időt arra szakít az ember, amire akar – mondják erre az élet bölcsei, és bár van a tapasztalatban igazság, azért a hétköznapok szövevénye ennél bonyolultabb. Ha meg hirtelen nagyon ráérünk, az is gyanús lehet, a 2020 tavaszán ránk szakadt Covid-kényszerszabadság alatt ezt megtanulhattuk. Igaz ugyanakkor, hogy bizonyos értelemben a hazai túraélet reneszánszát hozta el a rendkívüli állapot, amelyben a szobafogságból menekülők – magányosan, párosan vagy családostul – keresték a szabadtéri, vírusmentes program lehetőségét. Így aztán előfordultak olyan meghökkentő jelenetek, mint amilyennek magam is szemtanúja voltam a Rám-szakadéknál, ahol szabályos dugó alakult ki a szüntelenül özönlő turisták menetében. A folyamatokat ismerők szerint hosszú távon kedvező hatással járt az akkori, élet adta „reklámakció”, sokan azokban a hónapokban kedvelték meg a természetjárást, és űzik hűségesen azóta is. 

Nem tudnám megmondani, nálam mikor fordult az iskoláskori felszínes közöny, alkalmi ellenkezés őszinte vonzalommá. Az biztos, hogy máig ható, erős benyomást tett rám a felnőtt fejjel végignézett Másfélmillió lépés Magyarországon című 1979-es tv-sorozat, és kiváltságosnak érzem magam, hogy miután az alkotás hátterével elmélyülten foglalkoztam, a készítő stáb a bizalmába fogadott. Tagjai magukkal vittek évi hagyományos, zárt körű és bensőséges hangulatú útjukra a zengővárkonyi szelídgesztenyésbe, Rockenbauer Pál sírjához. A természetjárás csendes apostolának lelkületéről, különleges szellemiségéről őrzött emlékek az évtizedek során sem halványultak a társakban, ahogyan a július végétől októberig tartó hetvenes évekbeli túra mozzanatait is szeretettel emlegették. Szabados Tamás, az 1935-ben született operatőr például így idézte fel egyik meghatározó tapasztalatát: „A Mátrában hatalmas eső kezdődött, akkor először előszedtük az összes viharfelszerelésünket, és leterítettük magunkat. Haladt a társaság a fák között, erős szél fújt, zuhogott az eső, de valahonnan sütött a nap, és csillogott minden. Egy operatőrnek ez hatalmas élmény. Egy hajnal, naplemente, esti tábortűz, vihar előtti vagy utáni állapot a maga furcsa fényeivel mindig különös boldogságot ad. Boldogságérzésem volt ott is, életre szóló élményem maradt, pedig áztunk, mint a csuda, és vergődtünk kínlódva a Mátra legnehezebb szakaszán, Siroktól föl egészen Kékesig.”

Egy kegyetlen mátrai kaptató a szakadó esőben – néha ennyi kell csak a boldogsághoz.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!