Póci – Malonyai Péter publicisztikája

A régi újságokat lapozgatva rendre szembesülök azzal, hogy rengeteg olyan alakja van sport­életünknek, aki sportágteremtő volt nálunk, úttörő a maga háza táján. Gondolok itt Komjádi Bélára, aki igazivá, klasszikussá varázsolta a vízilabdát, ökölvívásban Kankovszky Artúrra (Kocsis Antal, Énekes István, Harangi Imre olimpiai bajnok lett), de – sok más sportember mellett – lapunk alapító főszerkesztője, Vadas Gyula is ebbe a körbe tartozik, neki az atlétika volt a szívügye, szerkesztője volt például az 1924-ben először kiadott Atlétikai tréningutasítások című kiadványnak.

Miközben a magyar (kard)vívás 1908, első olimpiai aranyaink óta benne volt a köztudatban Magyarországon, a többi fegyvernem nem kapott akkora figyelmet. Hogy ez megváltozott, főszerepe van benne Rerrich Bélának (1917–2005), akit haláláig nagy tisztelet övezett. Itthon is, pedig az 1956-os melbourne-i olimpia után Svédországba emigrált.

Nincs semmiféle évfordulója, legyen elég annyi, hogy a szerzőnek (nevezetesen nekem) a párbajtőrversenyeket figyelve gyakran eszébe jut Póci (így hívta mindenki), miközben nem nagyon hiszem, hogy a fegyvernem mai jelesei egyáltalán tudják, ki volt ő.

Talán így van ez rendjén, hiszen az évek, évtizedek repülnek, a jelen az úr az eredményhajszában, meg aztán nem vagyunk már olyan sokan, akik ismerték őt. És főként: a mostanság a futballban elhíresült „akkor még kocka alakú volt a labda” felhang kíséri a múltidézést, legyenek akármilyen fényesek is a régi szép idők.

Tehát Póci. Ahogy az egykori remek vízilabdázó és jó barát, a 2016-ban elhunyt Varga Guszti örökbecsűje állítja: „Nem mindegy, hogy az ember mögött könyvespolc van vagy kannás bor...” Nos, Póci mögött idősebb Rerrich Béla (1881–1932) állt, akit a hozzáértők a tájépítészet hazai úttörőjeként tartanak számon, bejárta egész Európát, s főként arra figyelt, hogy az épületek hogyan illeszkednek bele a természeti és kulturális környezetbe. Például a szegedi Dóm téren, amelynek nyugati oldala, benne az egyetem épületeivel az ő munkája. De tervezett nagy méretű játszótereket is, a Városligetbe, a Népligetbe, a Marczibányi térre – a megvalósítást ellehetetlenítette az első világháború.

A művészi szabadság jobban jellemezte az otthoni légkört, mint a katonás fegyelem – mesélte Póci, s azt is, hogy emiatt csak negyedszerre lehetett a legendás mester, Gerentsér László tanítványa 1929-ben. Először azért küldte el, mert túl lezsernek találta, másodszor, mert úgy köszönt egy tábornoknak: „Szia!”, harmadszor, mert azt mondta neki, hogy „Maga nem mester, hanem hóhér”. Ekkor lépett közbe a papa, meggyőzte Gerentsért, a gyerek pedig beállt a sorba, és keményen dolgozott.

Jöttek a sikerek is, 1942-ben már az év vívója volt, mert megnyerte a három nemzet (magyar, német, olasz) versenyét Berlinben, aztán a második világháború után romeltakarítás közben elhatározták néhányan, hogy világszínvonalra emelik a magyar párbajtőrvívást. Eltökélten. Mesélték, hogy egyszer a körúton sétált Tilli Endrével, s egyszer csak vívóállásba helyezkedtek, s a parádriposztról vitatkoztak. Körülöttük meg derültek az emberek.

Élen járt a munkában, nemcsak a páston („Rerrich igen nyugodtan, magabiztosan vív. Olyan tudásról, felkészültségről tett tanúságot, amelyről a külföldi szakemberek is egyöntetűen nagy elismeréssel beszéltek”), egyébként is. Izgága ember volt, versenyen nem szívesen ültek mellé a társak, ám ez a személyiségjegy segített neki abban, hogy harcoljon. Például azért, hogy a felszerelés minőségi legyen, ha nem küldött száz levelet a Szentgotthárdi Kaszagyárnak, hogy törődjenek jobban a pengék anyagának minőségével és a megmunkálásukkal, akkor egyet sem. Emellett szakkönyveket írt, oktatott.

Nem véletlen, hogy Melbourne-ben megszerezték első olimpiai érmüket a magyar párbajtőrözők, hősünk Nagy Ambrus, Berzsenyi Barnabás, Marosi József, Sákovics József és Balthazár Lajos társaságában csapatban ezüstérmes lett az olimpián Olaszország mögött.

A játékokat követően fordulatot vett Póci élete. Nem sejtette, mi vár rá itthon a forradalom után, ezért Svédországba ment, Stockholmba. A felesége apja már ott élt, ismerte a körülményeket. „Tudtam, mire számíthatok: nyugodt, semleges országra, ahol lehet dolgozni” – emlékezett.

Persze, hogy azonnal nekilátott felépíteni a svéd vívást. Jelentkezett az egyik legnagyobb klubnál, a Djurgardennél. A nulláról kezdte, ő is, hiszen csupán a vívókesztyűje volt nála, minden holmija Ausztráliában maradt. Haláláig dolgozott a klubnál, mindvégig úgy, hogy szerződése nem volt, csak szóbeli megállapodása, vívómesteri diplomáját sem tudta bemutatni, mert itthonról nem adták ki. Persze nem ártott, hogy nyelveket beszélt (halálakor hétnél tartott), jogi diplomája is volt, s persze itt is a családi háttér. A klubot a királyi család is támogatta, a legenda szerint Póci VI. Gusztáv Adolfnak is adott iskolát, ám az biztos, hogy a Berna­dotte-ház előkelőségei közül többnek.

Reggel fél hétkor már a vívóteremben volt, este nyolckor ő zárt. Az első évtized után beindult a szekér. Enyhén szólva. A klubban négyszáz gyerek vívott, hat segédmester dolgozott a keze alá, 107 iskolával álltak kapcsolatban. Ezek után aligha csodálható, hogy jöttek a sikerek is. A svéd párbajtőrözőknek sikerült megtörniük a magyar hegemóniát (1968-ban és 1972-ben két-két olimpiai arany), s a montreali olimpián (1976) is nyert a svéd csapat. A középdöntőben minket győztek le, 4 óra 11 perces csatában – egyetlen tussal. A csapat tagjai közül mindenki volt, lett világbajnok is, legjobbjuk, Rolf Edling kétszer is.

És ne feledkezzünk meg az öttusázó Björn Fermről sem, aki Mexikóvárosban (1968) éppen Balczó Andrást megelőzve (11 pont...) lett olimpiai bajnok. Mert Póci az öttusában is letette a névjegyét, például a négyszeres világbajnok dán Eva Fjellerup is a tanítványa volt.

Megjegyzendő, ha svéd versenyző vívott magyarral, Póci mindig a háttérbe vonult, segédeire bízta az irányítást. Miközben mindenben segített a mieinknek, ami a klasszikus időkben főként üzleti megoldásokat jelentett. Az első öttusa-aranycsapat (Balczó, Móna István, Török Ferenc) tagjai sokat meséltek erről, mert ugyebár a vívózsák jó mély, sok minden elfér benne. Idetartozik, hogy a honi pengegyártás nem lett jobb a hatvanas, hetvenes évekre, így a márkás penge még mindig remek „árunak” számított. És nem tűnt fel a zsákban.

Nyolcvanadik születésnapján a stockholmi Olimpiai Stadion dísztermében 420 személyes vacsorán köszöntötték, korábban megkapta a Svéd Sport Aranyjelvényét, amelyet alapítása (1912) óta először ítéltek nem Svédországban született sportembernek.

Rengeteg reformterve volt, már akkor a vívás televíziós közvetítése járt a fejében, amikor a sportszerkesztőknek még eszükbe sem jutott. A felszerelések is foglalkoztatták, a tőröző Vlagyimir Szmirnov tragédiája (az 1982-es vb-n Matthias Behr pengéje eltört, és a csonkja áthatolt a maszkon) után követelte, hogy hitelesen mérjék be a sisakot, a ruhát. Mert a penge lehet akármilyen jó minőségű, mindig élesre törik. A nagy gyártók pedig milliókat keresnek a felszerelésen.

„Vívómestert nem szúrnak le, így nem vagyok ideges” – csillantotta meg itt is humorát, amely nem hagyta el soha. Amikor a hitvallásáról kérdezték, akkor sem. Mert azzal kezdte, hogy mindig a méltóságunk megőrzése a legfontosabb, ebben segít a vívás (önfegyelem, összpontosítás). Aztán szűkítette a kört, mondván, hogy az olimpiai érmek nem aranyból, hanem a verítékcseppek sójából készülnek. Ami pedig a párbajtőrt illeti, egyszer rámutatott a pástra, úgy mondta: „Most nézd meg... Két őrült, aki egy vaspálcával veri egymást...”

Bólintottam, értettem. Mert a bölcs megszállottak a fonákját is meglátják annak, ami az életük.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!