Mondd, te kit választanál? – Thury Gábor publicisztikája

Nemcsak tetszik Faragó Tamás mondása, igaznak is érzem: ő mindig is a nemzet sportolójának tartotta magát, az, hogy idővel be is válogatták a társaságba, csupán formaság volt… Magam nem csak róla vélem ezt, valamennyi olimpiai bajnokunkat a nemzet sportolójának gondolom, sőt, továbbmegyek, némi túlzással mindenkit, aki részt vett ötkarikás játékokon.

A Nemzet Sportolója címet 2004-ben alapították, az eredetileg megválasztott 12-ből már csak öten élnek (Balczó András, Hammerl László, Ivánkay Mária, Keleti Ágnes, Portisch Lajos), a közelmúlt szomorú eseménye, az 1968-ban olimpiai bajnok birkózó, Varga János halála miatt a tagok (a felsoroltak mellett Faragó Tamás, Jónyer István, Kamuti Jenő, Magyar Zoltán, Rejtő Ildikó, Schmitt Pál) nemsokára maguk közé választanak valakit. A nemzet színészeihez hasonlóan – már a kifejezést is rossz leírni – kihalásos alapon lehet bekerülni. Éppen a 2018-ban a Nemzet Sportolójának választott Varga temetésén hangzott el, az érintett szerényen fogadta a hírt, mondván, megtiszteltetés és jó érzés, örült is, ám nagyon sajnálta, hogy az ugyancsak Mexikóvárosban két olimpiai aranyérmet nyerő jó barát párbajtőrvívó, Kulcsár Győző elhunyta nyitott neki utat.

Az életmű elismerésének nem csupán erkölcsi, anyagi vonzata is van, egy 2015-ös törvényrendelet alapján bruttó 630 ezer forint. Az érintettek a kritériumok szerint hatvan év feletti, kiemelkedő sporteredményt elérő, továbbá a magyar sportot edzőként, sportvezetőként szolgáló személyt választanak. Nem egyszerű a döntés, a Nemzeti Sport január 26-i számában tíz sportolót sorolt fel (Dunai Antal, Gyenge Valéria, Hegedüs Csaba, Kocsis Ferenc, Németh Miklós, Pézsa Tibor, Regőczy Krisztina, Szabó Bence, Török Ferenc és Vaskuti István), szigorúan maradnék a „sorolt fel” megfogalmazásnál, mert a listát korántsem tartom teljesnek – mi több, az általam listázottak mellé még számos kitűnő sportember kívánkozna. Itt van például Róma kétszeres olimpiai bajnok öttusázója, Németh Ferenc, aki később a csepeli sportági élet kovásza volt. Vagy az ugyancsak 1960-ban csapatban aranyérmes kardvívó, Horváth Zoltán, aki emellett egyéniben egyszeres (1962), csapatban háromszoros (1957, 1958, 1966) világbajnok. Ugyanakkor tény, később a sportág honi életében nem vett részt. Pézsa Tibor kardvívó egyéniben lett olimpiai aranyérmes (1964, Tokió), egyéniben (1970) és csapatban is (1966) világbajnok, edzői múltja ugyancsak veretes, nem csak a róla elnevezett vívóakadémia miatt, ha lehet azt mondani, az ő köpönyegből bújt elő az egyik legjobb kardedző, Gárdos Gábor, a világbajnok Szatmári András és az ugyancsak világbajnok női kardcsapat mestere. Talán kevesekben tudatosult, de a szintén kardozó kétszeres olimpiai bajnok (1988: csapat, 1992: egyéni), csapatban kétszeres vb-győztes (1991, 1993) Szabó Bence 2022 júniusában betöltötte hatvanadik életévét, eszerint beválasztható, sőt, edzősködött is, volt a MOB főtitkára és a Nemzetközi Vívószövetség végrehajtó bizottságának tagja. Mondják, a birkózó Varga János helyén ismét a sportág képviselőjét illene megtisztelni a címmel, nos, Hegedüs Csaba és Kocsis Ferenc is szerepelt a listán, olimpiai (1972, 1980) és világbajnokok (1971, 1979), utóbbi két Európa-bajnoki aranyéremmel többet mondhat magáénak (négyet), igaz, Hegedüs sportvezetői múltja veretesebb, éppen szövetségi kapitánysága idején lett olimpiai bajnok Kocsis „Csikó” (1980) – akinek szintén olimpiai aranyérmes tanítványai vannak Farkas Péter (1992) és Majoros István (2004) személyében –, és sportági elnökként is tett a birkózósportért. Eredményeit tekintve mindkét területen megelőzi őket Török Ferenc öttusázó olimpiai bajnok (1964: egyéni, 1968: csapat), csapatban négyszeres vb-győztes (1963, 1965–1967), szövetségi kapitányként az 1988-as két aranyérem (Martinek János, csapat: Fábián László, Martinek, Mizsér Attila) kovácsa, sőt, „Róka” nemcsak a MOB, hanem az MLSZ elnökségének is tagja volt.

A magyar sportban a labdarúgás kiemelt helyet foglal el. Ezért nem véletlen, amíg lehetett, futballista is helyet kapott a kiválasztottak között. Természetes, hogy az 1967-ben aranylabdás Albert Flórián a Nemzet Sportolója volt, ahogyan az egyaránt 2011-ben beválasztott Aranycsapat-tagok, Buzánszky Jenő és Grosics Gyula is – Puskás Ferencről nem is beszélve. A jelenlegi helyzetben Dunai Antal méltó utód lehetne, olimpiai aranyérmes (1968), Eb-4. (1972), az 1996-os atlantai játékokra kivezette a magyar csapatot – ebben Török Ferenc is oroszlánrészt vállalt –, az MLSZ alelnöki tisztségét is betöltötte. De bennem régóta motoszkál, hogy a futball utolsó mohikánjainak egyike, az októberben 85 esztendős Rákosi Gyula is megérdemelné a tagságot: a Ferencváros 41-szeres válogatottja olimpiai és Eb-bronzérmes (1960, 1964), rangos nemzetközi kupában győztes (1965, VVK) csapat tagja, kétszer (1962, 1966) vb-negyeddöntős, edzősködött is. De folytassuk a képzeletbeli sort, a teljesség igénye nélkül. Juhász Katalin tőrvívó 1964-ben Tokióban csapatban nyert, ugyancsak a csapattal háromszoros világbajnok (1959, 1962, 1967), más kérdés, hogy noha volt edzői oklevele, karrierje után fejlesztő vegyészmérnökként dolgozott. Hozzá hasonlóan kevés az esélye a montreali olimpia (1976) gerelyhajító aranyérmesének, Németh Miklósnak és a kenus Vaskuti Istvánnak (Moszkva, 1980, C–2 500 Foltán Lászlóval), noha előbbi olimpiai bajnokok, Tessa Sanderson és Jan Zelezny edzője volt, továbbá a gerely mint sportszer korszerűsítésében szerzett elévülhetetlen érdemeket, utóbbi pedig kenu kettes ötszázon tízszeres világbajnok, s MOB-elnökségi tagként és a nemzetközi szövetség elnökségi tagjaként tevékenykedett. Az 1956 óta Kanadában élő, rendszeresen hazalátogató úszó, Gyenge Valéria is szerepel a felsorolásban. A Helsinkiben (1952) 400 méteres gyorsúszásban aranyérmes, a torinói Eb-n (1954) a 4x100 méteres gyorsváltóval első sportoló az 1956-os melbourne-i játékok után kalandos úton került Torontóba, ahol férjhez ment, a sztorit Az ígéret című könyvében papírra is vetette. De nemcsak írt, tanult fényképészként világszerte fotókiállításokon szerepelt, identitásának szép bizonyítéka az Illyés Gyula verseivel megjelent Hazám című fotóalbuma. Ez még akkor is igaz, ha tudom, a Nemzet Sportolója választásnál ez keveset nyom a latban. Mint ahogyan az is, hogy lélegzet-visszafojtva hallgattam az első tokiói játékok rádióközvetítéseit. Például amikor a női tőrcsapatok fináléjában a Vaseda csarnokban Dömölky Lídia lépett pástra a mieinket négy évvel korábban Rómában legyőző szovjet együttes tagja, Ljudmila Sisova ellen. Az olimpiai bajnokságról döntő egyetlen találatért vívott, 4:3-ra nyert, ne tudják meg, mit éreztem. Vagy akkor, amikor holtverseny után Pézsa küzdött a francia Claude Arabo ellen, akit lemosott a pástról. De vissza Dömölkyhez: az egyéniben (1955) s mellette csapatban négyszeres (1953, 1955, 1959, 1967) világbajnok edzős­ködött, sportújságíróként is maradandót alkotott, nem utolsósorban Berczik Sárával írt könyvei szinte nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak a harmonikus élet kialakításához.

Egy kommentelő felvetette, akár Rozsnyói Katalin is a Nemzet Sportolója lehetne. Nos, ha az 1968-as mexikóvárosi játékokon a K–2 500 méteren Pfeffer Annával ezüstérmet szerző páros alatt kicsit jobban megy a hajó, nem másodikként ér célba, hanem megelőzi a győztes NSZK-beli párost, akkor… Akkor roppant furcsa helyzet állna elő, ugyanis a januári Év sportolója gálán életműdíjat kiérdemlő szakember nagy dilemma elé állíthatná a voksolókat: a díj átvételekor tanítványai dísz­sorfalat álltak, többek között Kőbán Rita kétszeres (1992, 1996), Kovács Katalin háromszoros (2004, 2008, 2012), Dónusz Éva egyszeres (1992) olimpiai bajnok. Ez hat ötkarikás aranyérem (és van még öt). Noha nyilvánvaló – s igazságos is –, hogy a rivaldafényben álló sportolókat illeti meg elsősorban a megtiszteltetés, ne feledjük, mesterek nélkül nincs siker.

Amúgy a 20. század legjobb vízipólósának választott Tonónak van igaza…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!