Hála, felelősség, baleset – Szabó László publicisztikája

„S szellemének országában / Hány rejtett gyöngy és gyémánt van! / S mindezek maradnak ott lenn; / Vagy ha épen a véletlen / Föl találja hozni őket, / Porban, sárban érnek véget; / Vagy az inség zivatarja / Őket messze elsodorja, / Messze tőlünk a világba, / Idegen nép kincstárába; / És ha ott ragyogni látjuk, / Szánk-szemünket rájok tátjuk, S ál dicsőséggel lakunk jól, / Hogy ez innen van honunkból.”

Petőfi Sándor, aki néhány hónap híján 200 esztendeje született, ezt a versét, A magyar nemzet címűt, 1845 elején írta. Nem derűlátó költemény, fogalmazzunk így, de e részlet okkal szerepel itt.
Három dologról fogok írni: a háláról, az épek felelősségéről és egy balesetről.

Ma mindannyian egyet gondolunk arról, hogy miért szükséges és fontos, hogy a fogyatékos emberek számára a sport elérhető legyen – hogy megszülethessenek azok a „rejtett gyöngyök és gyémántok”, amelyeket Petőfi említ.

Ebben ma egyetértünk, de nem volt ez mindig így.

Ma a 25. évfordulóra emlékezünk, de a teljes igazság azért úgy van, hogy bátor magyar emberek több mint egy évszázada dolgoznak a fogyatékos sportért.

A Siketek Sportklubja már 1912-ben megalakult. A Nyomorékok Sportegyesülete (igen, jól értik, nyomorékok) 1929-ben jött létre.

A magyarok 1972-ben vettek részt először a paralimpiai játékokon, tulajdonképpen majdnem illegalitásban. Nyertünk is rögtön egy bronzot, a nemrég elhunyt Fejes András szerezte. Négy évvel később Tauber Zoltán az első paralimpiai aranyat is megnyerte, igaz, elvették tőle, mert a magyar csapat – pártutasításra – hazautazott a játékok befejezése előtt. Ez pedig az akkori szabályok szerint a teljes magyar delegáció kizárását vonta maga után, hiába volt már meg akkor Zoli bácsi aranya és egy bronz­érmünk is.

Negyven év múltán, 2016-ban sikerült „visszaszerezni” neki, megtisztelő volt, hogy személyesen adhattam át neki a Nemzeti Színházban, a riói paralimpiai csapat eskütételi ünnepségén az őt ismét hivatalosan paralimpiai bajnoknak elismerő oklevelet. 1984-ben tizenkét aranyérmünk lett a paralimpiai játékokon. 1988 óta rendezik az olimpiai és a paralimpiai játékokat egymást követően, ugyan­azon városban.

Végtére pedig, 1997-ben, negyedszázada megalapították a Magyar Paralimpiai Bizottságot.
1912, 1929, 1972, 1997: pillérei, cölöpjei annak a küzdelemnek, ami gyöngyökért és gyémántokért, a fogyatékos sport értékeiért és fontosságáért zajlott.

Most, 2022 őszének elején úgy rémlik nekünk 1997, mintha egy másik történelmi korban lett volna.
Holott dehogy: akkor már túl voltunk a rendszerváltoztatáson, demokratikus jogállamban éltünk, az emberi jogok tisztelete Magyarország alapértékei közé tartozott. Ez pedig azt bizonyítja, hogy mindig van előrébb, még a legigazabb társadalmi körülmények között is lehet jobbra, szebbre és igazságosabbra törekedni. Miközben ünneplünk és emlékezünk, ne tévesszük ezt szem elől.

Ma a fogyatékos sport léte, elismertsége, szeretettsége, tisztelete olyan egyértelmű, mint a levegővétel – legalábbis én így látom. Most ezt természetesnek, kézenfekvőnek tartjuk. Egyre kevesebben fordítják el a tekintetüket, és ami ennél is fontosabb, a szívüket és az eszüket akkor, ha fogyatékos embert látnak. Egyre többen, magánszemélyek, cégek, önkormányzatok fordítanak különleges, kiemelt figyelmet arra, hogy a fogyatékos emberek életét könnyebbé tegyék – legyen ez támogatás, fizikai vagy szellemi akadálymentesítés.

Helyes, hogy ez így van, és az is helyes, ha azt is az eszünkbe véssük, hogy a ma szépsége és jósága nem természetes: sokan sokat küzdöttek, harcoltak és sírtak érte. Sportolók, edzők, sportvezetők, politikusok, üzletemberek, újságírók, szurkolók jártak együtt ezen az úton. És én büszke vagyok rájuk, az elődeinkre, hogy soha nem adták fel, és nem hagyták, hogy a magyar fogyatékossport közössége „Porban, sárban érjen véget; / Vagy az inség zivatarja / Őket messze elsodorja”. Köszönet és hála!
Fogyatékosnak lenni nem azt jelenti: vesztesnek lenni.

Talán most van itt az ideje, talán megengedik nekem, hogy elmondjam, miért ezt a jelmondatot választottam hét évvel ezelőtt a magyar fogyatékossport szlogenjének. Ugye, nyilvánvaló, hogy a mondat nem a sportról szól, hanem arról, hogy a fogyatékos magyar emberek teljes közössége, ne féljünk használni a szót, a magyarok ezen kisebbsége nem lehet az élet vesztes oldalán, ott, ahova a többségi társadalom, annak előítéletei, értetlensége és érzéketlensége hosszú évszázadokon át taszította. De arról azért szól ez a jelmondat, hogy a sport mint a glóbusz legnagyobb és legszebb hálózata és közössége a legalkalmasabb arra, hogy megmutassa: mindenkinek van saját útja, mindenkinek van joga az utat megtalálni, kitaposni és végigjárni. Akkor is, ha hiányzik egy végtagja, ha nem hall vagy lát úgy, mint az átlag, ha az értelmi képességei korlátozottak, vagy ha valamely belső szerve nem a sajátja.

Amikor a magyar fogyatékos sportolók közösségének bármely tagja győzelmet ér el, azzal minden fogyatékos magyar ember – most élő és majdan megszülető – életét teszi jobbá.

És ha az ő életüket jobbá teszi, akkor a többségi társadalom, az épek közösségét is építeni fogja.
Ilyen egyszerű: nem lesz erős a többségi társadalom, ha nem erős a kisebbségi. Megfordítva: gyenge az a nemzet, amelyik nem tesz meg mindent a kisebbségeiért. Éppen itt az ideje, hogy ezt kimondjuk és világossá tegyük.

Ma arról is számot vethetünk, hogy mire jutottunk közösen az elmúlt negyedszázadban – sőt, ahogy említettem, már régebb óta – a tekintetben, hogy mit is gondolnak rólunk, a magyar fogyatékossport közösségéről honfitársaink.

Nos, tavaly ősszel, néhány héttel azután, hogy a magyar paralimpiai csapat egyes összevetésben minden idők legjobb – vagy más számítások szerint második legjobb – eredményével (hét aranyéremmel és a nemzetek éremtáblázatának 18. helyezésével) hazatért a tokiói paralimpiai játékokról, Dunakeszin egy bevásárlóközpont szervizútján figyelmetlenül hajtottam, nem adtam meg az elsőbbséget, és nekikoccantam egy idős helybéli házaspár egyébként vadiúj autójának. Megálltunk, kiszálltunk, meglehetősen dühösek voltak rám: néhány napos az autójuk, siettek volna haza, erre jön ez a figyelmetlen fickó, mit ne mondjak, nem voltam a szívük közepében. Töltögetjük a papírokat, majd odaadom a névjegykártyámat, legyen meg nekik a telefonszámom. Az asszony ránéz a kis kartonlapra, aztán meg rám: tényleg maga a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke? Óvatosan válaszolok: hát, mi tagadás, én vagyok. Az idős hölgy elmosolyodik: na, akkor mondja meg azoknak a lányoknak és fiúknak, Illés Fannikának meg a többieknek, hogy nagyon büszkék vagyunk ám rájuk. És kérdezze meg, hogy van-e köztük dunakeszi származású, mert akkor még büszkébbek lennénk. Mindenképp megmondom – ígértem meg neki akkor.

Szóval, kedves sportbarátaim, akkor itt a pillanat, hogy elmondjam nektek, mindannyiótoknak, egykori és aktív sportolóknak: Petra, Zsuzsi, Peti, Ricsi, Gyöngyi, Évi, Ami, Pali, Becsó, Győző, Kriszta, Karcsi, Kati, Andi, Robi, Tamás, Bogi és valahány név a naptárban, és neked is Fannika: az az idős dunakeszi házaspár nagyon büszke rátok!

Köszönöm, hogy együtt vagytok és együtt vagyunk!

Isten éltessen, Magyar Paralimpiai Bizottság!

Petőfi Sándor, aki néhány hónap híján 200 esztendeje született, ezt a versét, A magyar nemzet címűt, 1845 elején írta. Nem derűlátó költemény, fogalmazzunk így, de e részlet okkal szerepel itt.
Három dologról fogok írni: a háláról, az épek felelősségéről és egy balesetről.

Ma mindannyian egyet gondolunk arról, hogy miért szükséges és fontos, hogy a fogyatékos emberek számára a sport elérhető legyen – hogy megszülethessenek azok a „rejtett gyöngyök és gyémántok”, amelyeket Petőfi említ.

Ebben ma egyetértünk, de nem volt ez mindig így.

Ma a 25. évfordulóra emlékezünk, de a teljes igazság azért úgy van, hogy bátor magyar emberek több mint egy évszázada dolgoznak a fogyatékos sportért.

A Siketek Sportklubja már 1912-ben megalakult. A Nyomorékok Sportegyesülete (igen, jól értik, nyomorékok) 1929-ben jött létre.

A magyarok 1972-ben vettek részt először a paralimpiai játékokon, tulajdonképpen majdnem illegalitásban. Nyertünk is rögtön egy bronzot, a nemrég elhunyt Fejes András szerezte. Négy évvel később Tauber Zoltán az első paralimpiai aranyat is megnyerte, igaz, elvették tőle, mert a magyar csapat – pártutasításra – hazautazott a játékok befejezése előtt. Ez pedig az akkori szabályok szerint a teljes magyar delegáció kizárását vonta maga után, hiába volt már meg akkor Zoli bácsi aranya és egy bronz­érmünk is.

Negyven év múltán, 2016-ban sikerült „visszaszerezni” neki, megtisztelő volt, hogy személyesen adhattam át neki a Nemzeti Színházban, a riói paralimpiai csapat eskütételi ünnepségén az őt ismét hivatalosan paralimpiai bajnoknak elismerő oklevelet. 1984-ben tizenkét aranyérmünk lett a paralimpiai játékokon. 1988 óta rendezik az olimpiai és a paralimpiai játékokat egymást követően, ugyan­azon városban.

Végtére pedig, 1997-ben, negyedszázada megalapították a Magyar Paralimpiai Bizottságot.
1912, 1929, 1972, 1997: pillérei, cölöpjei annak a küzdelemnek, ami gyöngyökért és gyémántokért, a fogyatékos sport értékeiért és fontosságáért zajlott.

Most, 2022 őszének elején úgy rémlik nekünk 1997, mintha egy másik történelmi korban lett volna.
Holott dehogy: akkor már túl voltunk a rendszerváltoztatáson, demokratikus jogállamban éltünk, az emberi jogok tisztelete Magyarország alapértékei közé tartozott. Ez pedig azt bizonyítja, hogy mindig van előrébb, még a legigazabb társadalmi körülmények között is lehet jobbra, szebbre és igazságosabbra törekedni. Miközben ünneplünk és emlékezünk, ne tévesszük ezt szem elől.

Ma a fogyatékos sport léte, elismertsége, szeretettsége, tisztelete olyan egyértelmű, mint a levegővétel – legalábbis én így látom. Most ezt természetesnek, kézenfekvőnek tartjuk. Egyre kevesebben fordítják el a tekintetüket, és ami ennél is fontosabb, a szívüket és az eszüket akkor, ha fogyatékos embert látnak. Egyre többen, magánszemélyek, cégek, önkormányzatok fordítanak különleges, kiemelt figyelmet arra, hogy a fogyatékos emberek életét könnyebbé tegyék – legyen ez támogatás, fizikai vagy szellemi akadálymentesítés.

Helyes, hogy ez így van, és az is helyes, ha azt is az eszünkbe véssük, hogy a ma szépsége és jósága nem természetes: sokan sokat küzdöttek, harcoltak és sírtak érte. Sportolók, edzők, sportvezetők, politikusok, üzletemberek, újságírók, szurkolók jártak együtt ezen az úton. És én büszke vagyok rájuk, az elődeinkre, hogy soha nem adták fel, és nem hagyták, hogy a magyar fogyatékossport közössége „Porban, sárban érjen véget; / Vagy az inség zivatarja / Őket messze elsodorja”. Köszönet és hála!
Fogyatékosnak lenni nem azt jelenti: vesztesnek lenni.

Talán most van itt az ideje, talán megengedik nekem, hogy elmondjam, miért ezt a jelmondatot választottam hét évvel ezelőtt a magyar fogyatékossport szlogenjének. Ugye, nyilvánvaló, hogy a mondat nem a sportról szól, hanem arról, hogy a fogyatékos magyar emberek teljes közössége, ne féljünk használni a szót, a magyarok ezen kisebbsége nem lehet az élet vesztes oldalán, ott, ahova a többségi társadalom, annak előítéletei, értetlensége és érzéketlensége hosszú évszázadokon át taszította. De arról azért szól ez a jelmondat, hogy a sport mint a glóbusz legnagyobb és legszebb hálózata és közössége a legalkalmasabb arra, hogy megmutassa: mindenkinek van saját útja, mindenkinek van joga az utat megtalálni, kitaposni és végigjárni. Akkor is, ha hiányzik egy végtagja, ha nem hall vagy lát úgy, mint az átlag, ha az értelmi képességei korlátozottak, vagy ha valamely belső szerve nem a sajátja.

Amikor a magyar fogyatékos sportolók közösségének bármely tagja győzelmet ér el, azzal minden fogyatékos magyar ember – most élő és majdan megszülető – életét teszi jobbá.

És ha az ő életüket jobbá teszi, akkor a többségi társadalom, az épek közösségét is építeni fogja.
Ilyen egyszerű: nem lesz erős a többségi társadalom, ha nem erős a kisebbségi. Megfordítva: gyenge az a nemzet, amelyik nem tesz meg mindent a kisebbségeiért. Éppen itt az ideje, hogy ezt kimondjuk és világossá tegyük.

Ma arról is számot vethetünk, hogy mire jutottunk közösen az elmúlt negyedszázadban – sőt, ahogy említettem, már régebb óta – a tekintetben, hogy mit is gondolnak rólunk, a magyar fogyatékossport közösségéről honfitársaink.

Nos, tavaly ősszel, néhány héttel azután, hogy a magyar paralimpiai csapat egyes összevetésben minden idők legjobb – vagy más számítások szerint második legjobb – eredményével (hét aranyéremmel és a nemzetek éremtáblázatának 18. helyezésével) hazatért a tokiói paralimpiai játékokról, Dunakeszin egy bevásárlóközpont szervizútján figyelmetlenül hajtottam, nem adtam meg az elsőbbséget, és nekikoccantam egy idős helybéli házaspár egyébként vadiúj autójának. Megálltunk, kiszálltunk, meglehetősen dühösek voltak rám: néhány napos az autójuk, siettek volna haza, erre jön ez a figyelmetlen fickó, mit ne mondjak, nem voltam a szívük közepében. Töltögetjük a papírokat, majd odaadom a névjegykártyámat, legyen meg nekik a telefonszámom. Az asszony ránéz a kis kartonlapra, aztán meg rám: tényleg maga a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke? Óvatosan válaszolok: hát, mi tagadás, én vagyok. Az idős hölgy elmosolyodik: na, akkor mondja meg azoknak a lányoknak és fiúknak, Illés Fannikának meg a többieknek, hogy nagyon büszkék vagyunk ám rájuk. És kérdezze meg, hogy van-e köztük dunakeszi származású, mert akkor még büszkébbek lennénk. Mindenképp megmondom – ígértem meg neki akkor.

Szóval, kedves sportbarátaim, akkor itt a pillanat, hogy elmondjam nektek, mindannyiótoknak, egykori és aktív sportolóknak: Petra, Zsuzsi, Peti, Ricsi, Gyöngyi, Évi, Ami, Pali, Becsó, Győző, Kriszta, Karcsi, Kati, Andi, Robi, Tamás, Bogi és valahány név a naptárban, és neked is Fannika: az az idős dunakeszi házaspár nagyon büszke rátok!

Köszönöm, hogy együtt vagytok és együtt vagyunk!

Isten éltessen, Magyar Paralimpiai Bizottság!

A Magyar Paralimpiai Bizottság megalapításának 25. évfordulóján, 2022. szeptember 13-án elhangzott beszéd szerkesztett változata.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!