Népsport: az FTC első Európa-bajnokának két tantárgyból sem kegyelmezett Babits Mihály

Ha Brunner Nándor annak idején nem vonja meg tőle a szöges cipőt, atlétikai tehetségtelenségével legfeljebb szürke, tizenkét és fél, illetve negyvenkét méterre képes súlydobó és diszkoszvető válhatott volna belőle – ehelyett olimpiai bronzérmes és Európa-bajnok birkózóként emlékezhetünk meg a 120 éve, 1902. augusztus 15-én született Badó (Badowetz) Rajmundról.

Brunnernek minden joga megvolt megvonni a felszerelést az ifjútól, merthogy ő vette a szárnyai alá, hogy dobóatlétát faragjon belőle. Állítólag azzal indokolta döntését, hogy aki annyi edzéssel a háta mögött nem tudja harminc méterre hajítani a diszkoszt és tíz méterre a súlygolyót, annak nem ad szögest meg trikót sem, inkább elbujdosik. Az epizódra az FTC atlétikai szakosztályának korábbi igazgatója, Fazekas Dezső emlékezett vissza 1930 júniusában, aki azt is leírta a Budapesti Hírlapban, hogy neki panaszkodott Badó az őt ért sérelem miatt, s ő így mentette meg a helyzetet: „Rábeszéltem Badovetz barátunkat, hogy miután ő súlyatlétának készül, nagy előnyére válik, ha előbb birkózótréningbe áll. Birkózóink ugyanis tréning közben mezítláb és trikó nélkül dolgoznak s így akartam a fiú sportönérzetének megbántása nélkül a felszerelés kérdését elintézni.”

Badó azt nyilatkozta 1927 novemberé­ben, hogy már az atletizálás előtt belekóstolt a birkózásba, s nem is akárki, az 1908-ban olimpiai bajnok Weisz Richárd mestere, Weigand János keze alatt dolgozott – de nem igazán fűlt a foga a sportághoz, abba is hagyta. Szavai nem cáfolják Fazekas történetét, a lényeg pedig, hogy a csaknem két méter magasra nyúló talentum 1921 júniusában megnyerte az először kiírt ifjúsági bajnokságot a nehézsúlyúak között, három évre rá pedig már a párizsi olimpiára utazó magyar csapatban találta magát! Nézzük is, mivel vívta ki a bizalmat:

„Hatalmas testalkata, különösen azonban a nehézsúlyban szokatlanul élénk mozgása és lendületes akciói tették méltóvá a kiküldetésre. Küzdőképessége is elsőrangú. Ha erő dolgában mögötte is áll az északi népek e súlycsoportbeli képviselőinek, invenciójával és technikájával pótolni tudja az erőkülönbséget.”

Nem okozott csalódást, élt a korán jött lehetőséggel. Az első fordulóban erőnyerő volt, a másodikban a dán Emil Larsent 11.25 perc után tusolta, a harmadikban a francia Edmond Dame-ot 3.28 perc után fektette két vállra, a negyedikben nem állt ki ellene a lett Janis Polis. Ezután következett a bírói döntésekkel „menetelő”, vele egyidős, ismeretlen Henri Deglane elleni meccs. A magyar lapok szerint a hazaiak üdvöskéje bírói segítséggel verte meg Badót, aki pompásan birkózott a húszperces alapidőben, ám kidomborodó fölénye ellenére hatperces ráadás következett, majd kihozták győztesnek az ellenfele támadásai elől kitérő franciát. A profizmussal megvádolt Deglane (az olimpia után el is tűnt az amatőr színpadról) aztán legyőzte a finn Edil Rosenqvistet, aki bírói döntéssel felülmúlta Badót a második helyről döntő mérkőzésen, így a magyar óriás nyakába bronzérmet akasztottak.

Elindult a szekér, az utat a milánói Eb-n szerzett ezüst (1925), az első magyar bajnoki elsőség (1926) szegélyezte (ebben az évben motorversenyeken is megmérette magát!), és csúcsként emelkedik ki a Beketow-cirkuszban rendezett budapesti Európa-bajnokság (1927). Az 1928-ban és 1932-ben olimpiát nyerő svéd Johan Richthofot is legyőzve hazai közönség előtt dicsőült meg, egyúttal sporttörténeti sikert aratott: minden sportágat tekintve ő az FTC első Európa-bajnoka! De figyeljünk csak a körülményekre!
„Nem kis dolog az, hogy míg mások a verseny előtt már két héttel csakis az Európa-bajnokságra készülhettek, addig nekem annyi a dolgom, hogy még a verseny alatt is állandóan dolgoztam az irodában”      – nyilatkozta a hős, akit megnyugtatott, hogy zöld bokaövet kapott, mert úgy érezte, ha az van a lábán, és nem a piros, jobban megy neki. Egy Jókai utcai autófelszerelési cégnél volt alkalmazásban, és szigorú főnöke már a hatodik helyet hozó 1928-as amszterdami nyári játékokra sem akart szabadságot adni neki. Egyre gyakrabban írták az újságok, hogy munkahelyi elfoglaltsága gátolja a rendszeres tréningezésben, s nyugodtan leírhatjuk, egzisztenciális körülményei 1929-től kezdve kifejezetten fékezték pályafutását: nemcsak ebben az évben, hanem 1931-ben és 1933-ban sem kerülhetett be az Eb-csapatba.

„A szegény fiú anyagi gondokkal küzd, közel két éve állás nélkül van s hiába kilincsel mindenhol, nem tud fedél alá jutni. Nincs meg a megfelelő lelki diszpozíciója” – volt olvasható a Sporthírlapban az 1931-es prágai kontinenstorna előtt. Abban, hogy 1928 és 1931 között így is sorozatban nyerte meg a hazai bajnokságot, nagy szerepet játszott legnagyobb riválisa halála: Szelky Ottó 1929 nyarán csónakázás közben a Dunába esett, és megfulladt.

A Sporthírlap munkatársának 1933 januárjában keserűen nyilatkozó („Nem részletezem, röviden el lehet mondani: tust kaptam az életben is, a sportban is.”) Badó utolsó nagy nemzetközi versenye az 1934-es római Eb volt (két vereséggel kiesett), és 1935-ben már Egyiptomba szerződött edzőnek, ő irányította az észak-afrikaiakat a berlini olimpián. Kínában az egyetemek és a hadsereg birkózóival foglalkozott, 1937 októberében viszont már a tokiói Vaszeda Egyetemen oktatta a kötöttfogású birkózást. A 240 jenes fizetéséből nem tudott tisztességesen megélni, ezért 1938 elején hazatért, aztán már csak egy 1939. márciusi információ segít tájékozódni: a szövetségi kapitánynak kinevezett Papp László sajnálta, hogy többek között Badó Rajmund is Amerikában próbált szerencsét profi birkózóként. Ezzel el is tűnt a „radarképernyőről”, annyit lehetett tudni róla, hogy a világháború után visszajött Magyarországra, majd az ötvenes évektől újra Amerikában élt.

A bizonytalanságot egy apró információra bukkanva immár fel tudjuk oldani: Badó 54 évesen az 1956-os forradalom leverése után célozta meg ismét az Egyesült Államokat, odaérkezését követően az újra megnyitott Camp Kilmer katonai bázison kialakított menekülttáborban tartózkodott, ahol bezárásáig, 1957 májusáig csaknem 32 ezer magyar menekült fordult meg. Hogy innen merre vezetett az 1986. december 31-én (egy angol nyelvű forrás szerint 1997. december 26-án...) elhunyt Badó Rajmund útja, nem tudjuk, az olimpiai második, Európa-bajnok úszó Bárány István is csak ennyit írt 1992-ben az Új Magyarországban:      „A Badovetz családnevű versenyző Amerikába vándorolt ki, ahonnan hét évvel ezelőtt érkezett róla életjel...”