Mégsem Budapest rendezhette meg az 1960-as olimpiát

Így is tettünk, ám csak 1955-ben, pedig már 1953-ban biztos volt a szándék, nem utolsósorban amiatt, hogy Rákosi Mátyás pártfőtitkár rábólintott a kezdeményezésre.

Mindenesetre optimistán álltunk hozzá a pályázathoz, a Nyugat-Európából érkező kétségeket a politika lesöpörte az asztalról. „Néhány reakciós sportvezető azzal igyekszik kétségbe vonni a magyarországi olimpia létjogosultságát, hogy előrángatja a vasfüggöny meséjét. Mindezek nevetséges rágalmak, hiszen köztudomású, hogy a Magyarország–Anglia, a Magyarország–Svájc, a Magyarország–Ausztria labdarúgó-mérkőzések alkalmával számos országból érkeztek hazánkba sportszerető turisták, s legutóbb a műkorcsolyázó Eb idején is 800-1000 nyugatnémet, svájci, francia lehetett tanúja a budapesti versenyeknek” – írta a Népsport.

Végül Mező Ferenc, a NOB-tagja, Amszterdam aranyérmese (1928: szellemi olimpia, epika kategória) 1955. március 26-án terjesztette elő a magyar pályázatot 1960-ra, amit elfogadtak, bár „kissé késve érkezett”. Hogy ez mit jelent, nem tudható, mert nincs nyoma, hogy lett volna konkrét határidő, mindenesetre az 1955. júniusi szavazás már nem volt messze.

A kandidálás napján Pongrácz Kálmán fővárosi tanácselnök interjút adott a Népsportnak, kiemelve, hogy „az egész magyar nép jogos kívánságának tettünk eleget, amikor az olimpiai játékok megrendezését Budapest számára kértük.” Megemlítette, hogy mi már az első újkori játékokat (1896) is vállaltuk volna, ha Athén anyagi nehézségek miatt nem állt volna készen, s külön beszélt az 1953-ban átadott Népstadionról, amely Európa egyik legmodernebb létesítményének számított. A helsinki diadalmenet sem maradt ki a nyilatkozatból, majd: „Fővárosunk a kontinentális utak, a vasútvonalak és a vízi utak jelentős csomópontja lett. Ezen túl a kitűnő éghajlata és a pompás fekvése is kivételesen alkalmassá teszi az olimpia megrendezésére.”     

Az Országos Testnevelési és Sportbizottság (OTSB) illetékes főosztálya tanulmánytervet készített a létesítményekről. Eszerint a Népstadiont az átadáskori mérete (78 100 fő) közel kétszeresére, 140 ezresre bővítették volna, körülötte pályákat és kisebb épületeket létrehozva, vagy modernizálva a meglévőket. Így épült volna fel a húszezer nézőt befogadni képes Nagy Sportcsarnok és egy kisebb edzőcsarnok. Az olimpiai uszoda a meleg vizes forrásokat kiaknázva, a Városligetben kapott volna helyet (15 ezer néző), megújult volna a 3500 fős, edzésre szánt Sportcsarnok, megépült volna az ötvenezer sportolót befogadó II. számú sporttelep és a Margitsziget mentén az evezőspálya. A gyeplabdamérkőzéseket az 1954-ben felújított Millenáris közepébe tervezték, és újjászületett volna a fedett lovaglóiskolával is rendelkező Nemzeti Lovarda.

Az olimpiai falu helye sokáig kérdéses volt. A Fővárosi Tanács városrendezési javaslatait bemutató kiállításon 1953-ban még az óbudai Aranyhegy tövébe képzelték el, egy évre rá a helyszínt már a Népstadion közelébe, Rákos mezejére tervezték. A döntést végül 1955 elején hozták meg: a nyolcezer fős városnegyed mégis az Aranyhegy lábánál kapott volna helyet, a sportesemények után pedig az épületek lakóteleppé váltak volna.

A hely a város szívétől kimondottan távol esett volna, így a terv- és beruházási osztály a Fővárosi Autóbusz Művek százötven, nagy befogadóképességű, kifogástalan állapotban lévő autóbuszára tartott igényt.

Mindez rengetegbe került volna, a becslés 1.2 milliárd forint volt, mai árakon nézve az összeg 212-vel szorzandó. Ugyanakkor a hazai nézőktől származó jegybevételt csak 25 millió forintra tervezték.

Mező Ferenc végezte a propagandamunka nagy részét. Úgy vélte, sok országnak Magyarország csak egy apró pont a térképen, ezért fel kell kelteni és ébren kell tartani az érdeklődést, kiadványokban, fényképeken be kell mutatni hazánkat, a magyar sport eredményeit, lehetőségeit. Ennek jegyében született meg a Budapest várja a világ sportolóit című kötet – angol és francia nyelven.

Mindenki optimista volt, arra alapozott, hogy noha a 69 NOB-tagország közül 62 imperialista uralom alatt él, de a tisztségviselők sportemberek, így csak mi nyerhetünk. Bizakodásra adott okot, hogy Innsbruck megpályázta a téli olimpiát, így az osztrákokkal együttműködve könnyebb lesz, lenne a szervezés.

Innsbruck végül nem lett rendező (1960: Squaw Valley), de mi sem. Párizsban, a június 16-i szavazás előtt Sebes Gusztáv a MOB elnökeként szólt néhány jó szót, külön kiemelve, hogy a NOB-elnök Avery Brundage többször is kifejezte elismerését a magyar sportról szólva. Főként, mert rengeteget tettünk az olimpiai eszme ébrentartásáért. Ami a NOB-elnököt illeti, feltehetően, ha nem is ártott, de nem segített, hogy a Népstadion megnyitóján a díszpáholyban nem jutott neki hely, a lelátóról volt kénytelen figyelni a ceremóniát.

Ami a lényeget illeti, Budapest mellett hat város pályázott: Róma (Olaszország), Detroit (Egyesült Államok), Lausanne (Svájc), Brüsszel (Belgium), Mexikóváros (Mexikó) és Tokió (Japán). A mi szempontunkból a szavazás így alakult: első forduló: 8 szavazat, második forduló: 1 szavazat, harmadik forduló: Budapest kiesett.

A rendezési jogot elnyerő Róma a harmadik fordulóban 35 szavazatot kapott.

A Párizsban történtekről csupán tényszerűen, s nem is fő helyen számolt be a Népsport. Mező Ferenc és Sebes Gusztáv közösen kommentálták a döntést: „Sportemberek vagyunk, hozzá vagyunk szokva a győzelmekhez, de elkell viselnünk a vereséget is…”  A kérdésre, hogy vajon Budapest igényt tart-e a XVIII. nyári olimpiára, azt válaszolták, hogy 1964 még messze van.

A magyar olimpiai küldöttség tagjai sportszerűen, az elsők között gratuláltak Róma képviselőinek.

Arról nem esett szó, hogy miért nem sikerült a nagy terv, jóval később derült ki a kortársak jóvoltából, ok lehetett, hogy két évet kellett várni arra, hogy létrehozzák az Olimpiai Propaganda Irodát, képviseletében Mező Ferenc mindent megtett, hogy egyről a kettőre jusson a szándék, ám szinte egyedül nem mehetett sokra.